Durst György
A kísérletezés szabadsága és a fiatalok nélkül nincs jövője a magyar filmnek. Javaslat a rövidfilmes műfaj új támogatási rendszerére.
Hosszabb töprengés után a Mediawave Fesztivál keretében megrendezendő filmes fórum előzetes vitaanyagaként az alábbi megközelítéseket kívánom a felkért hozzászólók szíves használatára bocsájtani. Kérek minden résztvevőt, hogy fontolja meg, vitázzon, cáfoljon és érveljen a leírtakkal szemben, vagy éppen védelmében.
Azt remélem, hogy a Fórum nemcsak a kisfilmről, hanem a magyar film egészéről fog majd szólni. Ideje van a párbeszédnek.
1. A múlt elmúlt! – jegyezte meg szűkszavúan, ahogy szokta, H. J.
Ültünk egy vásárhelyi kocsmában, helyi és magyarországi filmesek. Az Alternatív fesztivál alkalmából verődtünk össze tavaly novemberben és a már nem is olyan friss hazai változásokról beszéltünk, annak is főképp filmes vonatkozásairól. Az MMKA megszüntetésének várható következményeiről, az új, máig sok vitát kiváltó filmtámogatási rendszer – a Filmalap – lehetséges szerepéről. „Saját élményes”-ként, az ott eltöltött közel húsz éves BBS-múltamat nem tudván feledeni, gyakran idéztem a Stúdió fényes filmtörténetéből, igyekezvén egyúttal „elfelejteni”, hogy a legendás műhely megalakulása – a mai ismeretek alapján – egyáltalán nem volt véletlen, bűnben és árulásban fogant. Vélhetően a kor kulturális légkörét meghatározó politikus szándéka és a filmes értelmiség kompromisszumra való hajlama eredményeként jött létre az a Stúdió bő ötven éve, amelyet az idei filmszemlén oly jóindulatú emlékezettel idézett fel Ulrich Gregor, a legendás Gregor–Patalas-filmkönyv egyik szerzője, a magyar film barátja. A létrejött filmek tekintetében részben igaza van, egy-egy rövidfilm (Elégia, Kedd) dokumentumfilm (Cigányok, Fekete vonat), játékfilm (Amerikai anzix, Családi tűzfészek) megkerülhetetlen darabja a magyar és nemzetközi filmtörténetnek. (Nagyon szigorú és hosszú mérlegelés után választottam az említett filmek címét, bátran tudnék még hozzátenni kétszer ennyit!)
Kissé tanácstalanul gondoltunk a filmes jövőnkre (elkezdett és befejezetlen tervek, kényszeresen félbehagyott produkciós tárgyalások, az MMKA megszűnésével
kapcsolatos bizonytalanságok, az elmúlt évek történéseinek felemlegetése, vád és önvád) az este sértődött hangulatú, vörösborba fúló beszélgetést igért – ismét.
És akkor jön ez a megjegyzés Hartyándi Jenőtől. Mintha ő soha nem álmodozott volna! De el kellett ezen gondolkozni, és újra értékelni azt az időt, amelyet a szabadság illlúziója lengett át, és amelynek felszabadító hatása oly termékenyen hatott az alkotóművészekre és most nem csak a filmesekre gondolok.
„…aki a visszavonhatatlanul elsüllyedt múlt nyelvén beszélt és nem érzékelte, hogy nem csupán a nemzedéki távolságból adódó eltérés van közte és a hallgatói között /.../ az egyszerre lett szánalmas és nevetséges.” Ezt már mostanában olvastam valahol, (György Pétertől) és képtelen vagyok megszabadulni attól az érzéstől, hogy vajon most, amikor arról gondolkozom, hogy miként lehetne az elmúlt évtizedek filmes hangulatát, benne a Balázs Béla Stúdió varázslatos idejét újra megidézni és a fiatal filmesek termékeny közegévé tenni, vajon nem válok-e magam is nevetségessé?
Csak a létrejött művek igazolják, hogy érdemes dolgok is történtek, csak a
létrehozandó művek rajzolhatják meg a jelen arcát.
2.A BBS, majd annak megszűnése után néhány produceri iroda (tevékenységének meghatározó jellege miatt fontosnak tűnik számomra, az INFORG, a Duna Műhely, a MAFSZ, valamint a gyakorlati képzésre hangsúlyt fektető filmes táborok) tovább éltette a műfajt, egy-egy rendező nemzetközi karrierjét rövidfilmtől az első-második nagyjátékfilmig segítve. A filmkészítés nem olyan, mint a biciklizés, el lehet felej-teni, ha nem gyakorolja az ember – sajnos, számos hajdan tehetségesnek indult alko-tó sült fel később jónak ígérkező tervével. A rövidfilm készítésének – a főiskola zárt, kedvezményezett védőburok-világa után – kötelező gyakorlattá válása nemcsak az egyén érdeke, hanem kulturális, gazdasági érdek is. A megszerzett szakmai tudást lehet tökéletesíteni, workshopokkal, kurzusokkal és tanulmányi ösztöndíjakkal, de nem lehet szavakkal filmet készíteni, tapasztalatot szerezni. (Mesélik, hogy nyersanyag-szűkös időkben a Főiskola kamera gyakorlatait – mozgás, világítás stb. – „üres” kamerával végezték, így a hallgató értelemszerűen nem láthatta, hogy mit is vett fel a gép.)
Vajon kinek jó az, ha a fiatal, képzett orvosok azt fontolgatják, hogy külföldön vállalnak munkát, kinek jó az, ha magasan kvalifikált szakemberek teremőrködnek a múzeumokban, vagy ha a fiatalok külföldön vállalnak munkát? Kinek jó az, ha nemzetközi elismertséget szerzett fiatal filmesek videóklipeket és reklámfilmeket készítenek, DJ- és VJ-projekteket gründolnak, jobb esetben a televíziók sorozatait írják-rendezik? Költői kérdésnek szánom, de lehet, hogy ez másoknak, fiataloknak, nem igazi kérdés. Idekívánkozó idézet egy minapi interjúból: „…nem látok semmi esélyt arra, hogy helyreálljon a kisfilmtámogatási rendszer, hiszen az NKA-nál épp most szűnt meg ez a rovat, az NMHH sem foglalkozik ennek a műfajnak a támogatásával és nem gondolom, hogy bárki a közeljövőben megérti, hogy az utánpótlás sorsa forog kockán. Nekem most nincs okom panaszra, de az, hogy Szimler Bálint, Reisz Gábor vagy Simonyi Balázs és sok más tehetség nem készíthet kisfilmet – az elmaradt kulturális haszon, ami számokban kifejezhetetlen”. (Az interjú Szirmai Mártonnal készült a magyar.film.hu-ra.)
Tiszteletem az idősebb generációnak, de tényleg komolyan gondolhatja, mondjuk a Filmművész Szövetség vezetése (az átlagéletkor hatvan év felett van) hogy meg-újulhat a magyar film a fiatal generáció aktív részvétele nélkül?
Vajon miként lehet elérni, megtalálni azokat, akik ebbe a világba születtek, a határtalan képkészítés-és képközvetítés internetes világába? Kérdés továbbá az is, hogy akarják-e, hogy „valaki” – egy producer – megtalálja őket?
A már kialakult ízlések és formációk óhatatlanul is meghatározni, befolyásolni akarják az életüket. Egy bizonyos határon túl nem egészséges, hogy a fiatal filmesek készen kapott helyzetekbe kerüljenek, szerencsére ők maguk sem gondolják ezt így. Meghallhatjuk-e egyáltalán mi, másképpen szocializáltak, mik a vágyaik, elképze-léseik, saját világuk felépítéséről? Nyelveket beszélő, a modern technikák világát ismerő emberekről van szó – mi lenne más dolguk, mint az elmúlt rendszer érzékel-hetően nem számukra kitalált világát megváltoztatni? Ez a változások iránti igény és a létrejövő – számunkra néha szokatlan nyelvi és technológiai megoldásokat mutató – alkotásokból válik majd kiolvashatóvá az új magyar mozgóképkultúra. Nincs más feladatunk, mint lehetőséget és teret biztosítanunk, hogy önszervező módon kiküzdjék a lehetőségeket, keretet teremtsenek saját vágyaiknak.
3.A filmkészítésről azt mondják drága mulatság. Azt hiszem ez a megállapítás is régi berögződés. Manapság érdemesebb mozgóképkészítésről beszélnünk, közelebb jutunk így ahhoz a tevékenységhez, amelyet a technika a képalkotás terén ma megenged. S ezek az eszközök szinte bárki számára elérhetőek. Abban sem vagyok biztos, hogy érvényes az a mondat, hogy nem a technikai eszközök fejlettsége határozza meg a létrehozott mű minőségét. A művész szabadsága manapság szinte végtelen a vonatkozásban, hogy mit és miként hoz létre. Ettől a szabadságtól kell félteni, de nem külön kalodák létrehozásával fenyegetni. A populáris művészet igazi terepe már régen a világháló és nem a különböző aktuális kultúrpolitika által irányított és ellenőrzött, frekvencia elosztó hatóság közbeiktatásával cenzúrázott média. Mára az ún. minőségi kultúra számos darabja meghallgatható/nézhető a világhálón. A YouTube-on elérhető mozgóképek száma mérhetetlen mennyiségű információhoz juttathatja nézőit, a kérdés az, hogy miként lehet segíteni az eligazodásban. Vélhetően a különböző web-odalak, fájl-cserélők tartalmi kínálatának specializálódása lehet az, amely az egyébként hamisnak tűnő vitát feloldhatja – a nézőt kell segíteni, eligazodni az értékes és kevésbé értékes tartalmak megtalálásában. A képrögzítő eszközök elterjedtsége végtelenül egyszerűvé és olcsóvá teszi a mozgóképkészítést – az elkészült anyagok elhelyezése a világhálón két-három mozdulat, eljuttatásuk a közönséghez megoldott. Visszajelzéseket lehet kapni nézőszámról, és még a néző is kommentálhatja a filmet. Mondhatjuk, „saját zsebből” megoldható mind a gyártás, mind a forgalmazás.
Miért is kell beszélnünk ezek fényében a pénzügyi fegyelemről? Mert a rövidfilm arra való, hogy megtanulja a filmkészítő a gyakorlatban is a filmcsinálást, és építse jövőjét. Mert mindenek ellenére a filmkészítés – még a modern technikai eszközök birtokában is – csapatmunka, amelyet több speciális feladatot ellátó szakember egymásra figyelve tud végrehajtani. Ennek a feladatnak a cél érdekében történő megfelelő szintű és minőségű végrehajtása pénzbe kerül. Írótól, producertől, rendező-töl, színésztől és még ki tudja hány speciális képesítéssel rendelkező embertől kell időt, munkaeszközt és energiát igénybe venni. Nem lehet alacsonyabbra tenni a mércét egy elsőosztályú fesztiválon való szereplésnél, az indulás pillanatától kezdve mindenkinek biztosnak kell lennie abban, hogy a világ legjobb filmjének elkészítésében vehet részt. Ezt a hangulatot végig fenn kell tartani, vagy úgy, hogy megfizetik – vagy szerelemből. Gyakran e kettő keveredése a jellemző. Különös szerepet kapott az elmúlt időkben a producer, a rendezővel együtt ő viseli a felelősséget, pénzügyi vonatkozásban egyedülálló hatáskörrel. A producer a filmterv elfogadásának pillanatáig részt vesz a terv megvalósíthatósági szempontjait figyelembe vevő munkában, majd, ha azt teljesíthetőnek látja, abban érdekelt, hogy a film elkészítése – beleértve a promóciós, forgalmazási, értékesítési feladatokat is – érdekében biztosítsa a zökkenőmentes gyártási folyamat végrehajtását. A menet közben felmerülő váratlan helyzetek – mert bármennyire is arra törekszik mind a művészi, mind a gyártási gárda, hogy ne legyenek előretervezhetetlen szituációk, (ezek kiküszöbölésére különböző egyedi technikák kínálkoznak – biztosítások, előszerződések, tartaléknapok beépítése stb.) –, mindig történni fog valami, ami a produkció pénzügyi és ezáltal művészi megvalósíthatóságát veszélyezteti. Azt már csak a helyzet bonyolultsága miatt teszem hozzá, hogy ezekre a váratlan helyzetekre adott válaszok gyakran jót tesznek a film egészének. Ezekben a helyzetekben szokott eldőlni, hogy a producer és a rendező együttműködése mennyire kiérlelt, ki milyen mértékű kompromisszumra képes a cél, a film elkészítése érdekében. Ezt az együttműködési készséget próbálhatja ki egy alacsonyabb költségvetésű rövidfilm elkészítése folyamán a producer és a rendező, kisebb anyagi és művészi kockázatot jelentve mindkét fél, valamint a produkciót támogató befektetők, alapok számára.
4. A Balázs Béla Stúdió működése, filmkészítési gyakorlata azon örökös szakmai kérdéskörbe tartozik, amelyet röviden a „műhelymunka” néven illethetünk. A Stúdió az éves keretként rendelkezésre bocsájtott (kiharcolt!) összeg fölött önálló döntéseket hozott. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a kisebb-nagyobb rendszereséggel meghirdetett beadási határidőre beérkezett filmtervek között a stúdió tagsága nyílt vitát tartva, esetleg opponensek bevonásával befolyásolta az öttagú vezetőséget, aki a keretösszeg betartására ügyelve hozta meg döntéseit. Ez a pénzügyi terv készítésével párhuzamosan zajló hosszú folyamat volt. Mindenki hozzászólhatott, érvelhetett, bizonyíthatott. (Voltak kisebb összegű keretek, amelyek fölött a vezetőség önállóan, a tagság véleményének megkérdezése nélkül is dönthetett.) A leforgatott terv úgynevezett kétszalagos elfogadása sokszor hangos veszekedésekkel tarkított estéket jelentett, de nem sok olyan leforgatott filmre emlékszem, amelynek ne készült volna el a végleges kópiája. Ezek a viták a jelenlegi a producer és a rendező közötti konflik-tusok feloldásai voltak, azzal a különbséggel, hogy a döntést követő felelősség megfoghatatlanná vált egy-egy konkrét személy vonatkozásában. (Ez persze a politikailag érzéken témák feldolgozásakor hasznot is jelenthetett!) Az egész folyamat magában hordozta a tévedés szabadságának lehetőségét, de egyúttal a kollektív felelőtlenség veszélyét is. Ami megtartandó ebből a szisztémából, szerintem az a művészeti tanácsadó testület, amely lehet többtagú, lehet önkéntesen választott, vagy kinevezett, feladatköre a beadott filmtervek előzetes elbírálása. Ez a testület lehet a praktikus működés határait elérő létszámú, de lehet szűkített hatáskörű csoportok laza rendszere is. Az egyszemélyes döntés a művészi kérdésekben könnyen vezethet ízlés diktatúrához, e kérdésben igen gyakran horgadnak fel viták. Sokan látják úgy, hogy a Filmalap egyszemélyes döntéshozói jogkörrel van felruházva. Kissé zavart csönd támadt mostanában, látva a Filmalap döntéseit – mint (a volt) MMKA kuratóriumának tagja hasonló döntések meghozatalát javasoltam volna magam is kurátortársaimnak. A Filmalap fogantatásának körülményei hasonlóak a BBS megalakulása körül történtekhez, a politikai szándék eltitkolhatatlan, alighanem ezért is vált könnyen támadhatóvá.
A kérdés számomra az, hogy a megosztott felelősségű terv kiválasztása – a művészi döntés meghozatala és így a művészi tévedés szabadsága – és a praktikus pénzügyi szempontok hogyan egészíthetik ki, miként erősíthetik egymást. Érdemesnek tartok ezzel kapcsolatban – kis kitérőként – idézni egy számviteli-pénzügyi dolgozat szövegéből: „A számviteli gyakorlatban az olyan saját előállítású szellemi termékek közvetlen költségeit, amelyeknél bizonytalan a későbbi hasznosíthatóság, többnyire először kísérleti fejlesztés aktivált értékeként mutatjuk ki, és ezek az aktivált költségek csak akkor kerülnek átvezetésre a szellemi termékek közé, ha a kísérleti fejlesztés eredményeképpen létrejövő szellemi termék valóban értékesíthető lesz, ha viszont eredménytelen a kísérleti fejlesztés, terven felüli értékcsökkenést kell elszámolni utána.
A kísérleti fejlesztés költségeit azonban nem kötelező aktiválni, vagyis azok a stúdiók és műhelyek, amelyek kísérleti filmek előállításával foglalkoznak, megtehetik, hogy ezen filmjeik gyártási költségeit abban az évben mutatják ki eredménycsökkentő tételként, amikor azok felmerülnek, hiszen bevételek nem várhatók a későbbi üzleti években, így értelmét veszti a film költségeinek az immateriális javak között történő aktiválása.
Véleményem szerint a rövidfilmek többségénél hasonló a helyzet: a rövidfilmek alkotóinak elsődleges célja a bemutatkozás, illetve a különböző filmfesztiválokon való részvétel, és nem a profitszerzés. Mivel a rövidfilmek értékesítési lehetőségei egyébként is meglehetősen korlátozottak, többnyire még egy díjnyertes rövidfilm után is csak egészen minimális bevétel realizálható, így ezen filmek gyártási költségeinek szellemi termékként történő aktiválása sem feltétlenül indokolt.” (Tajtiné Szilágyi Kata: A film mint szellemi termék számviteli elszámolásának kérdései)
Még a szigorú pénzügyi elszámolási szabályok is – a dolgozat német, francia mintákat idéz – megengedőbbek a jelenlegi érvrendszernél. „Miért fektessünk olyan filmekbe, amelyek nem hoznak nézőt?” – válaszolta felvetésemre az egyik illetékes, mintegy hagsúlyozva a film, mint haszonelvű befektetési tevékenység (mostanában az egész kultúrára kiterjesztett) krédóját. Mit is válaszolhatnék erre? Ha vers nem íródna, „meggörbülne a világ gyémánttengelye” – idézhetném József Attilától.
Praktikus javaslataim további finomításra és kiegészítésre váró pontjai:
Különítsen el 150 millió forintos keretet a Filmalap az éves költségvetéséből rövidfilmre. (Ez az összeg Filmalap tervezett éves bevételi forrásainak mintegy 3%-a!)
A Filmalap negyedéves elosztási szisztéma szerint 30-30 millió forintos keretet bocsásson a produkciós irodák pályázatai alapján kisfilmekre. (Egy rendező egy tervvel, egy producer iroda három tervvel pályázhasson. Az egyes tervekről nyilvános vitát kell tartani, majd a produceri irodák vezetői és a Filmalap illetékes gyártási-gazdasági megbízottja együttesen hoz döntést a filmtervek támogatásról.)
A fennmaradó 30 millió forintos keretre pályázat útján filmes táborok, workshopok jelentkezhetnek. A pályázó – mint lebonyolító – szintén a produceri iroda lehet.
5. Csak vázlatosan szeretnék szót ejteni a Filmalap és a Magyar Filmművész Szövetség lehetséges szerepéről. A Filmalap egyfajta executive produceri tevékenységet láthatna el, feladata a film finanszírozási hátterének vizsgálata, a film költségvetésének ellenőrzése, a pénzügyi elszámoltatás. (A produceri iroda felelőssége a lehetséges adókedvezmények igénybevétele, esetleges koprodukciós partnerek bevonása).
A Filmművész Szövetség mint egyfajta „vének tanácsa”, az évente elkészült filmek megtekintésével és értékelésével, ajánlások megtételével járulhatna hozzá a magyar rövidfilm megújulásához.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/06 37-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11070 |
