Pálos Máté
A Mocsokváros Charles Bukowski irodalmi örökségét folytatja.
„A legszörnyűbb dolog, / amit el tudtam képzelni, / hogy abból lettem, ami / kilövellt apám / ostoba péniszének / a végéből / soha nem fogom megbocsátani neki / ezt a húzását” – írta egyik magyarul még kiadatlan versében Bukowski, a modern amerikai irodalom talán legdühösebb örök Fiúja. A harag okait, vagyis felnövésének körülményeit a már eredeti címében is (Ham on Rye) Salinger coming-of-age regényének jókorát odacsapó, és a mottó szerint minden apának ajánlott A kezdőben írta meg brutális nyersességgel és kíméletlenül rideg cinizmussal. Bukowski irodalmi értelemben vett fia, az ezredforduló környékén szintén költőként induló, majd 2004-ben önéletrajzi aparegényével, A kezdő ellenregényeként is olvasható Mocsokváros utcáinnal hírnevet szerző Nick Flynn azonban nem akarja „megölni” az Apát – ellenkezőleg: a szintén Zabhegyező-utalásokkal tűzdelt könyv mozgatórugója a lassú fiúi megbocsátás az önző, kőalkoholista, kényszerképzetektől szenvedő, a gyerekeit minden gond nélkül magára hagyó apa bűneiért.
A sötét tónusú cím szándékosan félrevezető: Bukowski-féle alpáriságot, alvilági hangulatot ígér, de a Mocsokváros utcáin (az eredeti cím erősebb: Another Bullshit Night in Suck City) éppen azt a világszemléletet, élethazugságot, sorsot jelöli, amit a fiú-elbeszélő minden erejével kétségbeesetten próbál meghaladni, és aminek eredményeként az apa végül a hajléktalanszálláson köt ki – épp ott, ahol fia szociális munkásként dolgozik.
A meghaladás eszköze az emlékezés – annak elfogadása, hogy a szülőgeneráció mintáit a fiú részben megismétli, részben felismeri. A regény elbeszélője, a könyv írójával azonos nevű Flynn egyrészt maga is alkoholizmusba sodródik, másrészt viszont megírja azt a történetet, amit a magát a legnagyobb amerikai írónak tartó, ám egyetlen sort sem publikáló apja képtelen elmesélni. Az életrajzi jellegű könyv ezért önmagát olyan naplószövegként alkotja meg, amelyből éppen az események elbeszélőre gyakorolt érzelmi hatása hiányzik. Az élettörténet pároldalas, minimalista eszközökkel elmesélt mikroelbeszélésekből áll össze, amelyek azonban nem követik az időrendet. A könyv legnagyobb erőssége az a szikárságra és visszafogottságra törekvő mozaikszerű szerkesztés és szűkszavú, de költői asszociációkra és nagy időbeli ugrásokra is alkalmat adó közlésmód, aminek következményeként az elbeszélő szubjektum saját labirintusszerűen szerteágazó történeteiből fokozatosan rajzolódik ki – hasonlóan a Bukowski-regények állandó író-alteregójához, Chinaskihoz. Nick a következőt mondja apja kallódó jegyzeteiről. „Képtelenség lenne ezekből a szilánkokból összeállítani egy életet, megtalálni a fonalat, mely az egyik történettől a másikig vezet. Erre csak az ő hangja képes, a testén átáramló levegő, mely szavak formájában bukkan elő.” Azonban a regény ilyen szilánkokból, egyik történettől a másikig vezető pókhálófonalakból szövi meg az elbeszélő, a fiú életét. Nick már meg tudja írni apja, és ezzel saját történetét, mert a hiteles és referenciális regény hű képe lehet a személy identitásának. Flynn, az író számot vet saját múltjával, miközben átörökíti irodalmi elődeire, a Bukowskira és Carverre jellemző minimalista próza téma- és stílusvilágát.
Ez a posztmodern szöveg- és szerzői identitásbűvészettel polemikus viszonyban álló regénypoétika ügyesen kerüli ki a témában rejlő csapdákat, a moralizálást vagy az öncélú társadalomkritikát, viszont megengedi, hogy a sorokat néhol a nárcizmus és a nosztalgia visszatetsző máza vonja be.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/05 50-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11047 |
