Hubai Gergely
A hillbilly-horrorzene megírása minden komponistának kihívást jelent, hiszen csak szűkös eszköztár használható a feszültségteremtésre.
A hillbilly-horrorfilmek sajátos világában egy zeneszerzőnek egyszerre könnyű és nehéz a feladata. Egyrészt adva van egy azonnal felismerhető zenei világ, melynek szerves részét képezi az öthúros bluegrass bendzsó, az akusztikus gitár, az egyszerű hegedű, a mandolin, a nagybőgő, a harmonika és a háztartási tárgyakból készült ütős/fúvós hangszerek (például az üres kancsókból készült jug) kombinációja azonnal megidézi az Appalache-hegység őslakosainak életszemléletét. Filmes szempontból talán furcsának is tűnik, ha az örömzenélés hangszereit valaki egy alapvetően nyomasztó atmoszféra megteremtésére használja. Írásunk a műfaj zenei csúcspontjain keresztül mutatja be, hogyan lehet mégis ügyesen feloldani ezt az ellentmondást kezdve a Gyilkos túrától a Tucker és Dale vs. Evil hillbilly horror-paródiájáig.
Párbaj pisztolyok nélkül: Gyilkos túra
A John Boorman rendezte Gyilkos túra (1972) elején négy atlantai főhős érkezik az Appalache-hegységbe, hogy részt vegyenek egy kenus túrán mielőtt a festői vidék teljesen eltűnne a víz alatt. Egy korai jelenetben a Ronny Cox által alakított Drew gitározni kezd mialatt barátai sofőröket próbálnak toborozni a gyanakvó helyi lakosok köréből. Drew gitárjátékára szokatlan válasz érkezik a közelből: egy nyilvánvalóan szellemi fogyatékos fiú bendzsójával ismétli meg a lejátszott dallamokat, melyek egyre bonyolultabbá válnak. A két zenész között kialakult párbaj látszólag feloldja a feszültséget, ahogy a helyiek táncra perdülnek, ám a hangszerek elhallgatásával minden megváltozik; a névtelen fiú még Drew kézfogását sem hajlandó elfogadni.
A méltán legendássá vált jelenet tökéletes előjátéka a történetnek, hiszen a nagyvárost jelképző gitár és a vidékre jellemző bendzsó párharca előrevetíti a film fő konfliktusforrását, ugyanakkor a hangszerek összhangja ritka lehetőséget teremt arra, hogy a két különböző kultúrkörből érkezett emberek egymásra hangolódjanak. A jelenetről számos legenda keletkezett: a legismertebb szerint az egész párbaj improvizációra épült és a fiatal fiú teljesen véletlenül bukkant fel a helyszínen, önként csatlakozva Ronny Cox gitárjátékához. A jelenet megtekintése után természetesen nyilvánvalóvá válik, hogy ez a történet csupán legenda és szó sincs improvizációról: a két zenész valójában Arthur Smith 1955-ös slágerét, a Feudin’ Banjost játssza el a tökéletesen megkomponált jelenetben. Ráadásul a valóság ebben az esetben is izgalmasabb, mint a legenda.
A filmben szereplő fogyatékos fiút az ekkor még általános iskolában járó Billy Redden alakította, aki csupán érdekes arcszerkezete miatt kapta meg a szerepet. Billy nem tudott bendzsón játszani, a filmben látható bal kezét egy dublőr alakította, ő Billy mögé bújva tartotta a hangszert. A filmben hallható feldolgozást ráadásul csak az utómunkálatok során illesztették a filmbe, Eric Weissberg (bendzsó) és Steve Mandell (gitár) felvétele azonban kisebb botrányt kavart, mivel a szerző Smith beperelte a filmeseket, hiszen ő sem jogdíjakat, sem creditet nem kapott a dal felhasználása után. Billy Redden kicsit szerencsésebben jött ki a történetből: bár nem tudott bendzsózni, megtarthatta emlékbe a hangszert, melyet édesanyja a pár számla kiegyenlítése végett adott el. A georgia-i fiú később egy étterem társtulajdonosa lett, harminc évvel a Gyilkos túra után pedig megkapta második filmszerepét: Tim Burtonnél, a Nagy halban (2003) kellett feltámasztani korábbi karakterét.
Country és vasvillák: a Texasi láncfűrészes mészárlás
Amíg a Gyilkos túra egyetlen zenei csúcspont köré szervezte a zenei világát, Tobe Hooper A texasi láncfűrészes mészárlásban (1974) egyszerre használ hagyományos country-zenét és egy különleges hangeffekt-score-t. A filmben felhasznált dalok nagy része természetesen texasi előadóktól származott, ám a földrajzi közelségen kívül más kapcsolat is van a történet és a szövegek között. Például mikor a fiatalok felveszik a láthatóan őrült stoppost, a furgonban szóló Roger Bartlett dal (Fool for a Blond – Megőrülök a szőkékért) például Hooper egyik ötletét tolmácsolja, miszerint a belterjes klán tagja már ekkor is felfigyel Sallyre, és őrülten szerelmes lesz belé. Az előadók között szerepelnek igazi legendák (a hatvanas évek óta fellépő Arkey Blue két dallal is szerepel a filmben), alkalmi formációk (a Timberline Rose Wacója egy furcsa emberről szól) illetve teljesen ismeretlen együttesek is (a spanyolul éneklő Los Cyclones szintén két dallal járult hozzá a mészárlás-jelenet sikeréhez).
A dalokon kívül Hooper a hangvágó Wayne Bell-lel készítette el a film szokatlan aláfestését. A szokatlan helyre kevert hangeffektekre épülő zenei egyveleg nemcsak feszültséget teremt, hanem kapcsolatot létesít a zene és a hillbilly kultúra tárgyi világával. Az egyik legemlékezetesebb hangeffekt például kétszer is hallható: a film végén, illetve Sally találkozásakor a nagyszülőkkel. A furcsa, karistolós hang nem más, mint az asztal élén karcolt és ütögetett vasvilla, mely utánozhatatlan módon teszi még szürreálisabbá a fináléban látható bizarr vacsorarandevút. Sajnos a Texasi láncfűrészes-folytatások zenéje között nincs sok kapcsolódó elem, mint van mondjuk a Halloween vagy a Rémálom az Elm utcában sorozat részei között. Bár akadnak emlékezetesen furcsa kísérletek (például Jim Manzie Bőrpofa – A texasi láncfűrészes mészárlás folytatódik 3. elektronikus őrjöngése), az első rész ötleteihez képest alulmaradó folytatások egyenesen vezettek a sorozat zenei ellaposodásához.
Modern hillbillyk: vonósok nélkül
Miután a hillbilly horrorok zászlóshajójának számító Texasi láncfűrészes-széria más horror franchise-okkal együtt a Michael Bay nevével fémjelzett Platinum Dunes-höz került, a széria zenei kísérete is modern egyenhangzást kapott. A stúdió jelenleg olyan népszerű szériákat forgat újra, mint például A rettegés háza, a Péntek 13, vagy a Rémálom az Elm utcában – mindegyik sorozathoz a Transformers-filmek zenéjét is jegyző Steve Jablonsky szerzi az aláfestést. Michael Bay lelkes háziszerzőjének elsődleges feladata a gazdag zenei örökséggel rendelkező horrorszériák hangulatvilágának egységesítése és ennek érdekében a Láncfűrészes széria zenei hagyományai is a süllyesztőbe kerültek. „Nem emeljük meg a kalapunkat a múlt előtt” – nyilatkozta Jablonsky egy alkalommal, így nem is csoda ha az emlékezetes Amityville-mondóka vagy Freddy Krueger témája is maximum rövid utalások révén jelenik meg a remakek zenei világában.
A Platinum Dunes által készített horrorok zenéjére jellemző a témáktól eltávolodás és a vonós suspense használata. Jablonsky így nyilatkozott erről: „Mielőtt leírtam volna a zenét, rengeteg őrült dolgot jegyzeteltem le. A zenészek szabad kezet és kevés instrukciót kaptak: vonósok, ti csináljátok ezt, te mást csinálj, és így tovább. A dirigens Bruce Fowler mestere az ilyen zenének, hiszen ő még Frank Zappával is együtt dolgozott. Nagyjából háromórányi zenét rögzítettünk, illetve a tempó felvázolása után ezeket az ötleteket illesztettem a képhez.” A Platinum Dunes féle Láncfűrészes filmekben száműzött hangszercsoportnak tekinthetők a vonósok, akik most már csupán szoftvereken átpasszírozva vehetnek részt az aláfestésben. Így nem is csoda, ha a tipikus hillbilly hangszerek szintén mellőzve vannak.
Egyszerű mint a faék: Tucker és Dale
Hiába a kísérletezgetés és a magasröptűnek szánt koncepció, ha a hillbilly-horrorok ereje a zene egyszerűségében és letisztultságában rejlik. A kanadai Tucker & Dale (2010) című kanadai horror-vígjátékban például Michael Shields teremt faék egyszerűségű zenei világot a két hillbilly, Tucker és Dale köré. A hillbilly-horrorok alapfelállását kifigurázó filmben a két egyszerű, de jó szándékú őslakos egy véletlen félreértés során kerül a nyaraló tinédzserek célkeresztjébe, akik természetesen vérszomjas gyilkosoknak képzelik őket. Ebben a filmbe a fejre állt leosztás miatt a fiatalok pop- és rock-dalai jelentik a közelgő sötét erőt, míg Tucker és Dale pár country-dallal és természetesen egy energikus bendzsó-darabbal felszerelkezve próbálja megőrizni józanságát. Shields zenéje a hangszereléssel tiszteleg a Gyilkos túra előtt és amíg a dalválasztás tekintetében visszaköszön a Texasi láncfűrészes mészárlás ironikus kommentárja, szerencsére a modern suspense-zenék hillbilly-horrorokat is megfertőző zörejei messze elkerülik a produkciót. A filmzenék világában talán nincs is szebb példa a paródia-zenére, ahol valaki úgy tud az egész műfaj előtt tisztelegni, hogy közben tökéletesen felmondja a leckét, és ismerős, de nem idézetekre épülő aláfestéssel ad karaktert egy egész filmnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/05 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11042 |
