Sípos Júlia
Minden épületnek megvan a maga sorsa, azt, hogy a századfordulós Budapestről bőséges és alapos mozgóképes dokumentumunk maradt, nem utolsósorban a városvédő operatőr-rendező Ráday Mihálynak köszönhető.
A címben idézett mondat búcsúzáskor hangzott el Ráday Mihálytól, utalás az 1939-ben forgatott Halálos tavaszra, a Kalmár László rendezte Karády Katalin- és Jávor Pál-filmre, amiben a rejtve találkozgató szerelmespár a mai Ág utcában andalgott titkos randevú-fészkébe. Akkor már lebontották a Tabánt, így a Krisztinaváros igencsak hasonló atmoszférájú része idézte az ódon tabáni hangulatot.
Beszélgetésünk elején azonban kevéssé lírai kérdéssel fordulok Ráday Mihályhoz, akit generációk ismernek, mint városvédőt, az 1980-ban induló és 2010-ben minden magyarázat nélkül megszűnő közkedvelt városvédő műsor, az Unokáink sem fogják látni… című sorozat szerkesztő-riporterét.
Mit gondol arról, hogy az olcsó forgatási helyszínnek köszönhetően számos filmben bukkan fel Budapest, hol úgy, mint Párizs, hol, mint Berlin, vagy Buenos Aires, szóval, mi többször is felismerhetjük kedves városunkat, más kérdés, hogy a nem magyar nézők vajon kedvet kapnak-e egy budapesti városnézéshez e filmek alapján…
Ez valóban kétarcú dolog. Budapest és a magyarországi forgatás, a magyar munkaerő és a bérleti díjak mindig is olcsók voltak. Nem véletlenül jöttek ide a forgatócsoportok Az aranyfej című 1963-as filmtől napjainkig: azóta ez mindig így működött. A főváros vagy a kerület a közterület használati díjat is olcsón megszámítja, enged a szokásos árból, mondván, hogy a film majd viszi Budapest hírét, de ez nem így van. Ezek a filmek nem Budapestnek hoznak hírnevet, hanem az itthoni filmes segédcsapatnak megélhetést, ami szintén nagyon fontos, de ez nem Budapestről szól. Eszembe jut a történet, amikor a Coca Cola cég karácsonyra feldíszítené a Lánchidat és ezért kedvezményt kért, mondván, hogy az a film, amit majd erről készítenek, elviszi a Lánchíd hírét szerte a világban… Hosszas vita után elkészült egy átszerkesztett engedélyezési terv. Aztán kiderült, hogy trükkfilmet csináltak, mégpedig az eredeti design, és nem az elfogadott tervek alapján, másrészt, hogy minden országban az ottani nevezetességet komponálták a helyi forgalmazásra szánt reklámfilmbe, így szó sem volt arról, hogy ez elvitte volna a budapesti látkép hírét. A film rég kész volt, mikor az engedélyt kérték. Az azonban biztos, hogy nálunk megtalálható sok „eredeti” helyszín, San Franciscótól Párizsig. De ha például Budapesten akarnának olyan filmet készíteni, ami Bostonban játszódik, akkor ál-gázlámpákat kéne készíteni, mert Bostonban a város közepén ma is gázlámpa-világítás van, nálunk viszont ezt nem őrizték meg.
Milyen filmekben ismeri föl a városnak azt az arcát, ami Önnek is fontos?
Szabó István filmjeit azért is tartom lenyűgözőnek, mert nekem minden sarokhoz közöm van, ami szerepel az Álmodozások korában, vagy a Balázs Béla Stúdiós filmjeiben, mint az 1963-as Koncert és a Te, de az Apa, a Tűzoltó utca 25. tősgyökeres budapesti film. Az ő összes munkájában, mielőtt internacionális filmeket készített, a Mephistót, a Redl ezredest, és a többit, benne van ez a város. Olyan Budapest köveihez leragadt gondolkodása volt, amit én nagyon szerettem és szeretek. De rengeteg film van, amelyben váratlan élményt jelent egy-egy budai vagy pesti jelenet, például amikor a Pepita kabátban (1940) Kiss Manyiék a budavári siklón emelkednek fölfelé és onnan látjuk Budapestet. Sok esetben a nézők éppen azt élvezik, amikor ráismernek a helyre, a saját élményeikre. a kötődéseikre a városhoz, ahol élnek.
Ön is figyeli egy filmben, hogy: „na, ez hol lehet?”
Hát persze, és nemcsak Budapesten. Ha az ember sokat utazik, akkor városkötődései lesznek, lehet az Párizs, New York, San Francisco vagy más hely és akkor a filmekben arra is figyel, hogy ez hol van, hol forgatták. A ráismerés élménye az Éjfélkor Párizsban esetében éppúgy bejön, mint ha Budapesten ismerném fel a helyszínt. Különleges helyélményeim persze nekem is voltak televíziós munkáim során. Például a Mednyánszky-filmnél, ahol az ő gyerekkorának helyszínén, a szlovákiai Nagyőrön kellett volna forgatni, de nem kaptunk forgatási engedélyt, és így aztán a filmben a Kárpátok a másik irányból látszik, mert a Kárpátok lengyelországi oldalán építették meg a nagyőri kastély díszlet teraszát. Az első televíziós játékfilmem éppen egy Csurka-írás volt, a Mi újság Pesten? A főszereplők, Sinkó László és Szigeti András sétálnak a Városligetben, Moór Mariann, Kállai Ilona szerepelnek a filmben és szerepel az egész Margit-híd, a Nagykörút, a Damjanich utca; borzasztóan élveztem. Ennek a filmnek a forgatókönyvét én írtam, így aztán igen hosszú sétákat láthatunk a városban, de amikor Várkonyi Gáborral forgattuk 1974-ben Rákosy Gergely regényéből a Tigrisugrást, akkor persze szerepel benne az Ügető és más budapesti helyszínek, a Bácskai-Lauró-rendezte Keménykalap és krumpliorrban meg például Óbuda. Ezekben a filmekben operatőrként és kéretlen dramaturgként is igyekeztem a városra koncentrálni.
Ezt a vonzalmát azután a legendás tévéműsorában láthattuk közvetlenül is. Meddig volt műsoron?
1980 januárjától 2010 nyaráig, amíg az MTV munkatársaként dolgozhattam. Ez a műsor valójában agitáció volt a város védelmében, nemcsak felkutattam és megmutattam az épületeket, hanem a sorsukat követtem végig. A Városvédőbeszédek és Új városvédőbeszédek című könyveimben (1988, 2001) nagyon sokat lábjegyzeteltem, ezek előre-hátra utaltak, mert az időben előre-hátra kísértem figyelemmel az épületek, szobrok, tárgyak történetét. Nem hagyományos ismeretterjesztés volt ez, ezért nem lehet összevetni például a Zegzugos történetek című műsorral, ahol bizonyos helyszíneket bemutatnak, mert ha bemutatják például a krisztinavárosi templomot, akkor nem fordulhatna elő, hogy a Déryné-szobrot ne mutassam meg, mivel éppen rekonstruálják. Ezért nem ismételhetőek az én műsoraim, amelyeket 31 éven keresztül csináltam, mert én mindig éppen változás közben ábrázoltam a világot. Az a bizonyos ház, épület, szobor, villamos, ma már éppen nem úgy van. Az internetre persze sok mindent fel lehet tenni, de ha én ezt az agitatív módszert szeretném követni és nemcsak Budapesten, hanem vidéki városokban is, akkor ahhoz stáb kell és a Magyar Televízió archívuma. Az archív műsorok ráadásul, minden hivatalos ígéret ellenére (!) nincsenek fent az interneten, pedig az ország és Budapest kultúrtörténetéhez ez is hozzátartoznék.
És mi a helyzet a mai városképpel, megjelenik-e ez a filmeken, ahogyan mondjuk Herskó Jánosnál, a Két emelet boldogságban? Inspiratív-e még Budapest a rendezők számára?
A város a fiatalokat is megihleti, gondoljunk például a Moszkva térre, de hát, ehhez kellenének magyar filmek. Nem hiszem, hogy Budapest nem ihlető hely, de gondolja el, régebben több olyan film készült, ami a hétköznapokhoz kötődő cselekményt dolgozott fel, a Tűzoltó utcától, a Szemüvegeseken át a Szamárköhögésig. Azok közül, akik Herskótól és Simótól tanultak, több filmes és televíziós korosztály nőtt fel úgy, hogy le volt horgonyozva az ország éppen aktuális jelenéhez, gondjaihoz. Herskó János olyan novellákat íratott velünk már az első évfolyamban, amelyek hétköznapi riportok voltak. Ezekben a kis riportokban mindig feltűntek a város különféle színhelyei is.
Amennyiben csak a dokumentálásról lenne szó, akkor sem ugyanaz, ha valaki digitális kamerával végigszalad a városon, mintha egy rendező személyiségén szűrve marad rá az utókorra a 2012-es Budapest képe. Helyettesítheti a civil fotó vagy filmanyag a filmrendező személyiségét?
Persze, hogy nem, de nem is talál könnyen korhű helyszínt, már egy 30-50 évvel ezelőtti hiteles miliőt is alig talál. Ez volt az én problémám is annak idején, amikor játékfilmek, tévéjátékok megfelelő helyszíneit – hiába – keresve, a városvédő műsort elkezdtem, mindent átalakítottak, kapukat, ablakokat kicseréltek, a kockaköveket leaszfaltozták, nincsenek meg a hirdetőoszlopok, lámpaoszlopok. A világ kulturáltabb tájain ez nem így történik. A maiaknak nem mond semmit az a három betű, hogy IKV, de mi még tudjuk, hogy ez a hajdani Ingatlankezelő Vállalat volt, ha javítani akartak, akkor ez sokszor pusztítással járt. 5 éves tervet teljesítettek, amiben „részleges tatarozást” végezve cserélték a kapukat, lifteket. Ha meg nem tartották karban az ingatlant, attól pusztult el lassacskán. Azóta megváltozott az ingatlanok tulajdonosi háttere, ma már azért látunk megőrzött lifteket, helyreállított kapukat. De ez azért nem működik széles körben, mert a világ más tájaival ellentétben nálunk nincsen erre ösztönző rendszer. Másutt léteznek olyan adókedvezmények, amelyek arra ösztönzik a tulajdonost, hogy igyekezzék az ingatlant stílusosan karbantartani, felújítani eredeti tetőcseréppel, ajtóval, kilinccsel és lifttel. Nálunk nincs hozzá támogatás. Persze a jelenség mögött sokszor ingatlanspekuláció is van, vagyis az, hogy mit szeretne a tulajdonos. Van, aki üres telekre várva hagyja elrohadni a műemléket, de van, aki megérti, hogy mondjuk a Hungária fürdőnek hangulata van, és érdemes ezt a hangulatot megmenteni, mert az ember szívesebben fizet egy szállodai szobát a hangulatért is.
Ebben a huszonegyedik századi Budapestben szeret valamit a városvédő és az operatőr?
Én ma is szeretem ezt a várost, minden részletével, ma is minden alkalommal felfedezek benne valamit, miközben gyalog sietek. Volt egy könyvem, a Jelenetek a pesti utcán (1998), ez bemutatta, hogy mit látunk, ha fölnézünk a házak homlokzatára, mozaikot, domborművet, freskót, valamilyen jelenetet, cselekményt. Ma ez a kötet dupla terjedelmű lenne. Ma is tudnék segíteni a rendezőknek, ha megkérdeznének, hogy hol forgassa le ezt vagy azt a jelenetet. A városon persze nyomot hagy a befektetői szándék, amikor nem épületet, hanem telket vesznek. Ilyenkor vagy állnak a beruházások, vagy sokkal nagyobb területet akarnak beépíteni. Vagy kivárnak, vagy bontanak. Az építészek és a befektetők elfelejtik, hogy minden település csak a saját karakterével lehet vonzó, mi azoknak lehetünk vonzók, akik éppen ilyen típusú városra vágynak. Nekünk nem a házainkat kéne eladni, hanem a város imázsát. Ha ma műsorkészítő lennék, ugyanazt csinálnám, a változásokat mutatnám be. Hogy például a Pilvax kávéházból szállodai reggelizőhely lesz, amit csak a szállóvendégek látogathatnak héttől tízig, pedig ez nekünk, pestieknek egy kitüntetetten fontos hely. De hát Párizs keleti részén, a Marais-negyed az eredeti városfejlesztési tervektől elállva, épségben megőrizte négyszáz-ötszáz éves arculatát, és lényegében ugyanúgy néz ki, mint a XVI. században, miközben a legforgalmasabb idegenforgalmi központ, kávézókkal, ebben a megőrzésben és élettel megtöltésben az ösztönzés és tiltás együttesen működött. André Malraux a ’60-as években kulturális miniszterként hangsúlyt helyezett erre. Szóval, ha ma műsorom lenne, ugyanazt tenném, bemutatnám a régit és azt is, hogy mi történik vele, mi lesz belőle.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11032 |
