Hirsch Tibor
A gyerekeket mázsás súllyal nyomja a felnőttvilág kiismerhetetlen zűrzavara. A filmes meseterápia kiút lehet.
Vannak divatos és még divatosabb hollywoodi gyerekhős-történetek. És persze vannak divatjamúltak is, az egyszerű betagozódás Pinocchio-meséi. Vesztesből sztárrá, vezérré válni mindenesetre divatos mesefilmi happy-end, megváltóvá válni pedig a legdivatosabb. Tudjuk, a divatnak megfelelés itt nem jelent mást, mint hogy évezredes mítosz-narratívák között kutakodva keresi a meseadaptáló producer vagy maga a forgatókönyvíró a leginkább piacképeset. Ami új, az is nagyon régi tehát. Ám ettől még valószínűleg mégiscsak olyan történet kell a mai gyerekközönségnek, amelyben azzal a magához hasonló hőssel találkozik, aki egyrészt gigantikusan nagyszabású átalakulás-csodán megy keresztül, másrészt csakis e csoda – az ő csodája – által menekül meg a világ. Harmadrészt: nem holmi gagyi erőpróba a világmentés útja-módja, hanem igazi misztikus pokoljárás, esetleg halál és feltámadás, a végére pedig ma már nem fergeteges bulit vár a gyereknéző, hanem valami fájdalmasan emelkedett pillanatot: félrevonuló, melankolikus Harry Pottert, búcsút Narnia népétől, elhajózást Szürkerévbe, a Szürkület-filmek szerencsés fordulatkor is felhős egét – és más efféle keserédes boldogvégeket.
Nyertes-e azért a ma trendinek számító „megváltó” gyerekhős? Egyáltalán hogyan is állunk ezzel a bizonyos nyereséggel, ha a hollywoodi gyerekfilmeket továbbra is tranzakció-analízis „vesztes sorskönyv-nyertes sorskönyv” kettős iránypontjához igazodva próbáljuk rendszerbe illeszteni?
Emlékeztetőül: Eric Berne sorskönyv-képlete szerint már kisgyerekként befogadjuk személyiségünkbe szüleink rossz és jó jelzéseit, bíztató és tiltó, dicsérő és lekicsinylő gesztusait. A befogadás szó szerinti: gyermeke fejében a szülő úgymond „szülői”-vé változik, és ott örökre – vagy legtöbbször örökre – berendezkedik, rossz és jó sugallatait most már majdnem-kiűzhetetlen fejlakóként ismételgeti. Hogy e fejlakók miféle sugallatokat kínálnak – ez a „TA” pszichológiai iskolájának hívei, és Berne tanításainak őrei szerint igenis megírja az Ember Sorskönyvét. Ilyen sorskönyvi jóslatok súlyát érezzük, amikor egy Disney/Pixar animációs mozidarab hőse a maga nehéz történetkezdeti élethelyzetében először bukkan föl a filmvásznon. Merthogy az ő sorsa, az éppen beköltöző fejlakók közreműködése révén, már-már ott van a könyvlapokon, ahol még nem száradt meg a nyomdafesték, de legalábbis száradóban van. Ekkor jön a csoda, vagyis a film fordulatos meséje, mely a még nedves (csak mert gyerekről van szó!) festéket végül lemossa, a sorskönyvi prognózist újraírja.
Nagyban-játszók
Ami a gyerekhős-mesék szempontjából külön figyelemreméltó: a nyertes sorskönyv mellett, illetve helyett, mint elérhető legfőbb jót, a Tranzakció Analízis atyja emlegeti még a „sorskönyvi szabadságot” is, melynek azonossága a tökéletes sorskönyvi győzelemmel talán bizony nem is pszichológiai, hanem filozófiai kérdés. A sorkönyvi szabadság ugyanis nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a szerencsés szabaduló kártékony fejlakói többé hiába susognak: aki szabad, magára hallgat, illetve a Berne-féle én-állapotok – szülői, gyermeki, felnőtt – között immár szabad, felnőtt akarata szerint közlekedik. Valóságos emberi sorsokban gondolkodva, nagy dolog egy ilyen szabadulás (például sikeres pszichoterápia által) annak, akit a fejlakók amúgy örökös vereségre biztatnának, de mit kezdjenek a szabadsággal a jó sorskönyvek birtokosai? Mit kezdjen vele az, akit csupa önbizalom-erősítő útravalóval láttak el szülei, aki csak azt az élethossziglan üzenetet hallgatja naponta, „hogy a világ oké, és te is oké vagy benne!” – az ilyen ember ugyan miért tessékelné ki fejéből ezt a derék szavalókórust, amelyik naponta rendben tartja lelkét ezzel a csakis nyerteseknek kijáró ajándékkal? Tényleg szüksége van egy ilyen hősnek arra a bizonyos „sorskönyvi szabadságra”, erre a kissé homályos lényegű, a győzelmen is túli, amolyan egzisztencialista bónusz-állapotra?
A megváltó-típusú filmhősöknek mindenesetre. És persze ott van a magyarázat, hogy az igazán nyertes sorskönyv és a sorskönyvi szabadság mégiscsak egy és ugyanaz, hiszen aki fejlakóitól naponta biztatást és dicséretet kap, az ezzel szabadságot is kap arra, hogy életéről, ha egyszer annyira jó fej, igazán maga döntsön.
Ugyanakkor, bizonyos komor filozófiák kiegészítő tanítása szerint, ez a szabadság olyasmi, ami elől az ember végül nem térhet ki, de éppen ezért nem igen lehet gyermeki örömöt hozzáképzelni.
De talán éppen itt különböznek a lúzer gyerekhősből megváltóvá emelkedők történetei az egyszerűbb gyerekhős-happyendektől. Az utóbbiakban a hőst körbeveszik a boldog többiek, mintha a Jó Oldal belső szavalókórusa szaporodna föl hirtelen, és az ünneplő üdvrivalgásban rögzítik a végső jó-szülői üzenetet. „Te Z a hangya, nagyszerű rovar vagy! Te, Némó, egy halacska közülünk, kivételnek és vezérnek születtél!”
Nyilván úgy kell a dolgot elképzelnünk, hogy a nagy fülű Dumbótól a Neveletlen hercegnőig, a delfinnek öltöző cápagyerektől a sárkányszelídítő viking-kölyökig minden vesztesből lett egyszerű győztes ugyanazt a most már örökbérlettel rendelkező fejlakót tartja meg a film végén, aki fejét simogatva, innentől kezdve végigbíztatja az életen… A trendi megváltó-hősök számára viszont fontos, hogy a történet fináléjában minden rendű és rangú fejlakó eltűnjön. Maradjon el a Berne-féle rendszer pozitív gondoskodó szülőije, de még a biztató, a jókor-jóra provokáló fajta is. Vesszen ő is ködbe, szó szerint, akárcsak Dumbledore árnyalakja, az utolsó epizód utolsó tanácsadó-jelenetének utolsó pillanatában, a Kings’ Cross pályaudvar peronján. Innentől kezdve Harry Potter például több tanácsot nem kér, több utasítást nem ad, több kérést nem fogalmaz meg. Az élőkhöz való viszonya megváltozik. Már a történet egy korábbi pillanatában megsejtette, hogy legfőbb szülői támasza halálra szánta, de mostanra már meg is halt a kedvéért, és bár ott és akkor utoljára kap még tőle dicséretet és biztatást, a halállal kapcsolatban nincs cáfolat, nincs további eligazítás: hogy óhajt-e egyáltalán feltámadni, Dumbledore ezt a döntést már Harryre hagyja. A gyerekhős innentől kezdve sorskönyvileg szabad, ami viszont itt azt is jelenti, hogy örökre bezárkózik felnőtt én-állapota magasságos elefántcsonttornyába. Másfelől közelítve: az a gyerekhős, akit a gyereknéző ma leginkább utánozni óhajt, megbocsájt az összes olyan filmbéli figurának, aki kritikus-korlátozó szülőije megtestesülésének volt tekinthető (például a Dursley-családnak). Ez a gyerekhős őszintén szánakozik démoni-szülőije megtestesülésén (Voldemorton), továbbá tiszteletet ad a másik oldalnak: a biztató és gondoskodó szülői figuráknak (összes élő és holt professzorának, derék mártír keresztapjának, de talán bizony még a vele egykorú Hermionénak is). Ami pedig „személyisége „gyermekijének” megtestesüléseit illeti, velük a világ legkedveltebb gyerekhősének még ennyi lelki dolga sincs története végén: a destruktív-szabad gyermeki (Malfoy) fölött olyan magasan áll, hogy szóra sem kell többé méltatnia, a pozitív szabad gyermekijének megfelelő alakoknak (szűken értve mindenféle lelkes, játékos-kreatív iskolatársainak, tágan értve az egész megváltott világnak) csak udvarias biccentést küld: ünnepeljen mindenki, de nélküle. Aki idáig eljut, az többé nem látogatja meg saját gyermeki én-állapotát, a szülői fejlakóit pedig pláne örökre szabadságolja. Ott marad felnőttként, szabadként, megváltóként – nagyon egyedül.
A fentiek alapján most már fölsejlik az a korszerű gyerek-fohász, vagy képzelt jó tündérnek megfogalmazott tucat-kívánság, amire írónak, forgatókönyvírónak, hollywoodi producernek manapság reagálnia kell. „Szűnjön fejlakóim kórusának kakofóniája, legyek végre befolyásolhatatlan és érinthetetlen. Legyek végre túl rajta!” És ha a Jó Tündér tovább értetlenkedik: „Kiválasztott vagyok, tudom, tudja meg hát más is. Jöjjön a halál, jöjjön a feltámadás, legyen végre komor tudás a szememben! Akik eddig lúzert látták bennem, most sem kell, hogy ünnepeljenek, mint azt a rehabilitált, nagy fülű elefántot. Elég, ha zavartan lesütik a szemüket. Köszönöm, ennyi!”.
Tükrön túl, sárga úton innen
Azért persze a megváltó-történetek végén is nyerteseket köszöntünk. A hős bennük harcolni kénytelen és győz. Ami pedig a halált és feltámadást, esetleg pokolra-szállást illeti, ezek, tudjuk, a korábban említett Campbell-féle mitológiai rendszer szerint is célegyenes előtti próbatételek –, még ha nem is gyerekhőst szokás a mítosz-küldetés ezen különösen sötét pontjára képzelni. Amúgy pedig a gyerekfilmek dramaturgiája – még azok a szerényebb mesék is, melyekben nem lesz a lúzerből megváltó, a próbatétel helyét-idejét egyre inkább kívül jelölik ki a köznapi valóságon. Ami e tekintetben a kevésbé divatost megkülönbözteti a divatostól, az egyszerű gyermeki sorskorrekciót a gyermeki világmegváltás-mesétől, nem az, hogy a próbatételnek külön helye van, hanem hogy miféle hely az, és hogyan jutunk oda. Leegyszerűsítve: a klasszikus varázsmese hőse vándorútra indul: elhagyja a kunyhó vagy palota köznapi biztonságát a szegénylegény vagy királyfi, odakint várják őket a csodák és próbatételek. Bizonyos régifajta megváltó-történetekben is elég ennyi kontraszt: egy unalmas mezőgazdasági bolygó, ahonnan elindulunk – közben odakint vár az Univerzum. Vagy: Kezdetnek a Megye idillje – odakint Középfölde, vagyis a világ, ami szép és szörnyű, Völgyzugolytól Mordorig.
Lehet ez másképpen is? Lehet, és a mai gyermeki elvágyódáshoz, van ami jobban is passzol, mint holmi nagy utazás, amire tehetős szülei esetleg nyaranta amúgy is magukkal cipelik, és még egzotikus helyszíneivel együtt is képes belesimulni abba a bizonyos nyomorult köznapiságba. A mai gyerek szívének kedvesebbek az antivilágok és dimenzióváltások. Jobban passzol csodaváró sóvárgásához, ha a próbatételek helyére átmenet nélkül lehet eljutni. Ha pokoljárás kell, ám legyen, de másképp: a gyerekhős saját megszokott, de szürreálissá barkácsolt valóságába óhajtana alászállni, hogy otthon is legyen, de már rögtön a kalandok kezdetén megkapja a biíztatást: amit eddig láttál, rosszul láttad – a te hétköznapi életed valójában ilyen: színes, fantasztikus, veszélyes. A köznapiság helye és az ellenvilág között pedig ott az Átjáró, a nagyszabású megváltás-narratívák kötelező kelléke. Ha meglátja, a gyereknéző máris tudja, az ő szürke kis valóságában is kell lenni ilyennek valahol, csak meg kellene találni. Megtalálni a szekrényt, melynek ajtaja egyenest Narniába vezet, találni egy téglafalat, aminek nekifutva ugyanott vagyunk, mégis máshol, és a peronon ott pöfög a Roxfort expressz. Világok közti fantasztikus csapóajtó-pótlék vezethet át az időn, mint a Vissza a jövőbe szuperautója. Vezethet át valóságos téren, ha éppen a Föld középpontjában volna a próbatétel-világ, vezethet (ezeket ismerjük legjobban) a valóságon túli valóságokba, Wonka csokigyárától a Szívkirálynő Csoda- és Tükörországáig.
Igen korai világok közti átjáró-alkalmatosság – mondhatni: inkább lift, mint csapóajtó – a tornádó-tölcsér, mely, már csak azért is, mert még korai dramaturgiai megoldásról van szó, egy HP-féle zsupszkulcshoz képest óvatosan realista. A Dorothy-val azonosuló ifjú néző számára ráadásul, végig meg van adva a lehetőség, hogy a próbatételek terét (Oz, a nagy varázsló birodalmát minden pozitív és negatív fejlakójával, rossz és jó boszorkányával) álomnak gondolja, a vihar sokkját követő ájulás idejét pedig valóságos időnek, amibe a próbatételek ideje legfeljebb fantasztikusan belepasszol.
Külön érdekes csoportot képeznek azok a filmek, ahol nem a hős lép át fantasztikus csapóajtón a fantasztikus világba, hanem ez utóbbi jön látogatóba. Ettől persze még fantasztikus csapóajtóra szükség van, mint például a Jumanji csoda-társasjátéka, aminek egyszerű festett játéktáblájáról a nappalinkba kúszhatnak őserdei liánok, csordaszám bújhatnak elő a rinocéroszok. Van, ahol kiderül, végig manók, csodalények laktak velük és körülöttük, ahogy a Spiderwick krónikákban, vagy az Artúr és a Villangók Evilág–Túlvilág-szimbiózisában. Ezek mindig is ott voltak, leselkedtek, és a kiválasztott/veszélyeztetett gyerekhősnek megint csak azt a bizonyos fantasztikus csapóajtót kell megtalálnia, de nem azért, hogy maga szökjön abból, ami köznapi, hanem hogy köznapit örökre átértelmező barátaival azon a megszokott helyen érintkezhessen, ahol ő maga is otthon van, de azok is otthon vannak. Ha pedig – a legrealisztikusabb változatban – maga a „vesztes sorskönyv eszkalálódásának” elátkozott helye válik a próbatételek helyévé, ennek akkor is megvannak a jó gyerekhős-filmekben a csalhatatlan vizuális jegyei. Egészen más a szépséges kertvárosi ház és utca a Reszkessetek betörők elején, a családi nyüzsgés köznapiságában, mint amilyen lesz azután, hogy Kevin egyedül marad benne. Akkor ugyanis – a karácsonyi, és a hozzá kapcsolódó díszkivilágítás apropójára is építve, a megszokott világ varázsfényt kap, a két betörő gonosz, mesebeli manó-külsőt. Eközben odakint – amikor éppen a párhuzamos cselekményszálra váltunk – láthatjuk, megvannak azért még az igazi hétköznapok is: repülőtéri csarnokok, autóutak, rendőrőrsök volnának ennek megannyi, realista módon fényképezett, világított bizonyítékai. Ám maga a közvetlen lakókörnyezet többé már nem tartozik ezek közé, oda ugyanis, képletesen szólva, mint világközi csapóajtón, konkrétan viszont a konyha felöli hátsóbejáraton, a betörők képében bekéredzkedik a Kaland, és a próbatétel fantasztikus terévé alakítja a házat.
Szép vereségek
Azt mondtuk, a tranzakció-analízis sorskönyv-elméletében, van valami provokatívan amerikai. Nem több, mint a lelkesedés, ahogy nyertes sorskönyvről és mint legfőbb jóról, a sorskönyvi szabadságról beszél. Az előbbi – ha a nyereséget kellően tágan értjük, talán tényleg nem kultúra- és értékrend-függő, hiszen maga Eric Berne is hangsúlyozza, mindenkinek az jelenti élete nyereségét, amit elérni kíván. Ebbe éppenséggel ugyanúgy beleférne a Cápamese másságban utazó cápagyerekének kijáró atyai ölelés, mint a feltaláló-megmentő gyereknek kijáró ováció, mondjuk, a Derült égből fasírt fináléjában. Sőt, ahogy jeleztük, újabban gyereknézőknek kedves életnyereségnek tekinthető az is, amit Zsákos Frodó érez, amikor könnyes szemmel elhajózik Szürkerévből a titokzatos Máslét vagy Nemlét felé.
És mégis: a világ ilyenforma felosztása vesztesekre és nyertesekre, hangsúlyozva a nyereségnek azt a mégiscsak igen közönséges formáját, mely a sokaságnak is vonzó, mert ünnepléssel jár – legalábbis nyugati kultúrát és értékrendet feltételez, ha ennél tovább nem is szűkítjük ezt földrajzilag. Továbbá feltételez olyan gyereknézőket, akik éppen ezekkel a sorskorrekciós narratívákban sugallt célokkal azonosulnak. Merthogy, ezek a mi segítségre szoruló gyereknézőink akármennyi rossz szülői sugallattal volnának fertőzöttek, egy kérdésben bizonyosan nincs megzavarva szomorú lúzer-lelkük, mivel hogy ez az egy kérdés az ő kulturális közegük axiómája. Eszerint: a vesztesnek lenni rossz, nyertesnek jó. Szolgálni (még ha saját fejlakóinknak is) rossz, szabadnak lenni jó.
Aki ezzel a sarkalatos igazsággal indul útra, az lehet akármekkora vesztes, azon igenis segíthet egy nyugati típusú csoda, ami által nyertes és szabad lesz. Vagyis lehet róla hollywoodi filmet csinálni.
Például lehetne filmet csinálni A rút kiskacsából, Andersen meséjéből. Pedig a kiskacsa kezdetben egyet is ért a többiekkel saját esélytelenségét illetően, de ettől még van esélye, éppen azért, mert amikor szapulja magát, kellően sokat foglalkozik magával. Erős, amerikai (amerikai tömegfilmbe és gyerekfilmbe való) egója van. Innen az ismert sorskorrekciós narratíva segítségével nagyszerűen ki lehet hozni, eljuttatni a szokásos nyereséghez, amit majd maga is annak tart.
Egy másik Andersen-meséből készült is Disney-film: mondhatni, éppen hogy, jelentős változtatások árán. A kis hableány Andersennél föláldozza magát szerelméért, a filmváltozatban ezt az áldozatot vissza lehet csinálni a happyend érdekében. Akinek célja pusztán szerelmi áldozat, és ezt meg is hozza, hogy utána örökre elveszítse, akit szeret – az nem éppen nyereség-központú sorsjátszmát játszik, története így önmagában sem hollywoodi gyerekfilm-standardhoz, sem a Berne-i rendszer szerint magától értetődő emberi sorskönyv-törekvésekhez nem passzol. Egyetlen apróság képes Neptunusz boldogtalan gyermekéből legalább romantikus hőst csinálni: az a dramaturgiai tény, hogy szegény sellő legalább szerelmes. És amikor szerelmes, akkor figyel magára – figyel boldogtalanságára. Az amerikai filmváltozat ezen az alapon képes kiszabadítani az önként vállalt majdnem-vereségből: aki szerelmes, annak van erős én-tudata, aki boldogtalan, az vágyik a boldogságra, ami ugyebár, nyereség. Van tehát mivel jutalmazni, ha a forgatókönyvíró alkalmas happyendet talál ki számára.
Végül, csak a példa kedvéért említsünk meg egy harmadik Andersen-mesét is, amiből viszont biztos nem lehetne amerikai gyermekhős-filmet csinálni, sem animációsat sem élőszereplőset, sem régi Disney-iskola szerint, sem a Pixar posztmodern eszköztárát vetve be. Ilyen mese volna a Vadhattyúk. Ezen a történeten, hollywoodi producer-szemmel csak a hős jellemének radikális átalakítása segíthet. Az eredeti hősnő ugyanis egy némaságot fogadó királykisasszony, aki hattyúvá változtatott fivérei számára fogát összeszorítva csaláningeket varr, mert így szabadíthatja fel őket az átok alól. A történetben van tehát küldetés, van terv, van ártatlan kiskorúságából induló hősnő, van különleges tere a próbatételeknek, és nem mellékesen vannak már eleve megírt izgalmas fordulatok. Csak egy hiányzik: az ego minimuma. Valaki, aki vesztesből saját maga kedvéért győztes szeretne lenni. Márpedig erről a királykisasszonyról még annyit sem tudunk meg, hogy amikor egy ifjú király beleszeret, és feleségként palotájába viszi, tetszik-e neki a dolog. Nem érdekes. A hableánnyal ellentétben ő nem engedi meg magának sem a szerelmet, sem a szerelmi visszautasítást. Testvéreit szolgálja: jutalmazni is csak testvérei szabadulásával lehet. Ez viszont hollywoodi happyendhez kevés. Ahogy nyilván a „TA”-hívő pszicho-terapeuta is homlokát ráncolná, és diagnózist állítana föl. Talán bizony azt mondaná: meg kell keresni a kislányban a fejlakót, aki azt hajtogatja: csak a többiek számítanak. Addig, hiába készültek el a csaláningek, nem lehet nyertes sorskönyvről beszélni.
Berne-i sorskorrekciós modellt követő amerikai gyerekhős-film tehát nagyon sok gyereknéző számára mutathat utat, de nem mindenkinek, nem mindenütt a világon. Tudjuk például, egy szamurájnak a szabadság: szégyen. Ha elveszítette hűbérurát, ezzel a szülői fejlakóit is elveszíti, övé tehát a sorskönyvi szabadság, csak éppen nem kér belőle. És csak abban különbözik Andersen királykisasszonyától, hogy még a csaláning-varrás végét sem várta soha, az ő kultúrájában a szolgálat önmagáért való, nincs magán túlmutató célja, és élethosszig illik gyakorolni. Nem árt felidézni sokfelé ágazó allegóriáival Hayao Miyazaki egészestés animációit, mondjuk Oscar-díjas alkotását, a Chihiro Szellemországbant. Veszélyeztetett lelkű kislány, jó és rosszféle fejlakók sugallataival átlép a fantasztikus csapóajtón a próbatételek fantasztikus világába: idáig nyugati történet. Vergődik, próbálkozik, ki akarna jutni győzelem árán a rosszindulatú csodavilágból: Berne-i sorskönyvi korrekció. Aztán a kislány egyszer csak szolgálni kénytelen. És szolgálatot elfogadja, ahogy egy japán hősnőtől elvárható. Tanulja az alázatot és az elfogadást: ezzel szabadítja ki elátkozott szüleit, akiknek van már mit megbocsátani, hiszen bizonyára megkezdték már lányuk sorskönyvében a maguk károkozását.
Chihiro találkozott a fiúval, aki ember is, sárkány is, folyó is. Ez csak ígéret: a lány majd egyesül a vízzel, vagyis előbb-utóbb meglesz ego nélkül is: a Kelet megkapja tőle, ami a Keleté.
Chihiro kézen fogja kiszabadított szüleit, és együtt visszaautóznak a nagyvárosba. A mese próbatétele után nyilván megkezdődik egy nyertes sorskönyvű, újjászületett gyermek élete. A Nyugat is megkapja, ami a Nyugaté.
Keleti film, ami Nyugaton lett igazán siker. Ma gyerekfilmben a megváltás van divatban. Holnap a szolgálat? Lehet, hogy a jövő problémás kiskorúi már a Sorskönyvön túlit keresik?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 41-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11026 |
