Alföldi Nóra
The Devil Inside – amerikai, 2012. Rendezte: William Brent Bell. Írta: Matthew Peterman. Kép: Gonzalo Amat. Zene: Brett Detar és Ben Romans. Szereplők: Fernanda Andrade (Isabella), Simon Quarterman (Rawlins), Evan Helmuth (Keane), Ionut Grama (Michael). Gyártó: Insurge Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 83 perc.
A képalkotás rég nem a kiválasztottak privilégiuma, média-közhely, hogy a könnyű, megfizethető, varázslatok nélkül használható technológiának hála, bárki bármilyen képet csinálhat, manipulálhat és közzétehet – érvényes ez a mozgóképre, filmgyártásra is. Az amatőrizmus üde aranykorában a mozit érték ugyan változások, az áldokumentarizmus a történetmesélési technikákra azonban csak felületi szinten hatott. Az egyik kezükben zsebkamerát, másikban mikrofont lobogtató alkotók főként az olyan zsánerekben találták hasznosnak az olcsócskának tetsző formát, amelyeknél a zsigeri élvezetet a hiteles(nek tűnő) képek fokozzák. A horror tehát nyert, 2007-2009 körül úton-útfélen „talált anyagokba” botlott a mélázó mozibajáró. 2012 legfrissebb anyagában az archiválási szándék mögé burkolózó fiatalok mindenféle ördögűzős csúnyaságot dokumentálnak, méghozzá a szörnytipológiának megfelelő felhozatallal: láthatunk tehát hörgő, vérző, káromkodó, csúf bőrrel megátkozott, ágyhoz kötözött, tébolyult hölgyeket, és latinul hadováló papokat.
Az ördög benned lakozik „point-of-view” társaival ellentétben nem igazán talál indokot formájára, azt leszámítva, hogy az ördögűzések dokumentálását az egyház tiltja. Az izgalomfaktort tehát fokozza az, hogy a kamerát rázó, illetve az előtte parádézó főhősök csupa, bűnös, illegális dolgokat tesznek, mindennek tetejébe az űzött démonok mindig új gazdatesteket keresnek és találnak. Tisztességesen csorog tehát a hányás, szivárog az okkult miszticizmus, életlen a kép, és a brutálisan rossz hangminőséggel kiválóan rezonálnak az embertelen sikolyok. Minden úgy áll vagy tekeredik, ahogy kell. Kár, hogy a trendet, amelyben készült, mára elhagyta a lélek és már nosztalgiázni sem tér vissza bele, így a film pontosan olyan hangulatot áraszt, mint egynyári sláger, két év távlatából újrahallgatva: nosztalgiának még kevés, manírjai miatt viszont erősen mosolyogtató.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 57-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11013 |
