Margitházi Beja
Aurora – román, 2011. Rendezte és írta: Cristi Puiu. Kép: Viorel Sergovici. Szereplők: Cristi Puiu (Viorel), Clara Voda (Gina), Luminita Gheorghiu (Mioara), Valentin Popescu (Doru). Gyártó: Mandragora. Forgalmazó: Anjou Lafayette. Feliratos. 181 perc.
Bár a román új hullám egyik nyitódarabjának kikiáltott, gyilkos humorú szatíráját, a Lazarescu úr halálát (2005), az angol plakátszlogennek megfelelően valóban lehetett fekete komédiaként nézni, Cristi Puiu legújabb filmje már nem adja magát ilyen könnyen. Az Aurora, már-már röhejesen abszurd dialógusai ellenére, és címével ellentétben, inkább a lassú, visszavonhatatlan vég, mint egy reményteljes kezdet benyomását kelti, amennyiben főhőse, Viorel néhány napos ámokfutása drasztikus gesztusokkal zárja le addigi látszólag unalmas, eseménytelen életét. De ez a hajnal nem az a hajnal, amire ébredni szeretnénk: hideg, fakó, párás, ólmos, szürke – és nagyjából konstans, sohasem töri át semmiféle napfelkelte.
Többórás játékidő, végtelennek tűnő hosszú beállítások, félig nyitott ajtók által határolt plánok, ismerős, hűvös kékes-zöldes, „román újhullámos” színvilág, kisszerű, szánalmas figurák gondoskodnak e nyomasztó hajnal állandósításáról, melyben Viorel hol tétován, hol eszelős határozottsággal keres, követ, vár és megfigyel. Nem mindig tudjuk meg, hogy kit, mit és miért, de az Aurora igazi abszurditása mégis abban áll, hogy eközben a szinte végig vásznon lévő férfihez egy jottányit sem kerülünk közelebb. És Puiu szándéka éppen ez: miközben látszólag a karaktert követi, valójában a sivár környezetben való vegetálás és kitörés egyaránt tökéletes hiábavalósága ábrázolódik ki.
Mindennek különleges nyomatékot ad az is, hogy mivel hosszú keresgélés után sem akadt emberére, Puiu maga alakítja Viorelt – és nem is akárhogyan. Se többet, se kevesebbet nem nyújt, mint egy sebzett vadként félszegen és csendesen lapító, kitöréskor agresszív és arrogáns férfit, akinek jellegzetes, átható tekintetében mindvégig van valami hátborzongató. A Taxisofőr és A pénz egyaránt eszünkbe juthat, de Puiu rendezőként és színészként egyenlő távolságot tart realizmustól és stilizáltságtól: megjelennek ugyan felismerhető bukaresti helyszínek, de a történet bárhol, bármikor játszódhatna. És noha a valóban mesteri zárójelenetben a rendőrőrsön végképp nem marad kétségünk a dolgok állása felől, addigra túl hosszú utat kellett megtennie Viorelnek – és a nézőnek is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11006 |
