Alföldi Nóra
Az ex-színésznő és modell Maïwenn védjegye a bennfentes kisrealizmus, rendhagyó zsarufilmjét is ez jellemzi.
Amióta Jean Paul Belmondo 1960-ban egy, a kamera felé irányzott mondattal a pokolba küldte nézőit, a francia filmipar nem fél leleplezni magát: a statívok, díszletek és sminkszobák világának bájosan idegtépő, családiasan feszült pillanatait a maga rögvalós abszurditásával együtt ágyazza kifacsart narratívákba. Az „auteur”-fogalom hazájában tehát majdhogynem banális húzás, ha valaki szerzői ambícióit masszív jelenlétével és durva reflexiókkal teszi nyilvánvalóvá, a színésznő lányaként napvilágot látott ex-színésznő és modell Maïwenn Le Besco (utónevét nem használja) azonban eredeti foglalkozásának mivoltából nem tudott lemondani arról, hogy colos testét és kajla kamaszlány arcát tegye műveinek középpontjába. 2008-as áldokumentumfilmjében majd’ egy tucat saját néven szereplő színésznő-kollégájával mesélt a magamutogatás lehetőségeiről, allűrökről, álmokról és hisztériákról; Maïwenn digitális zsebkamerája vallomást vett Charlotte Rampling boldogtalanságáról, Julie Depardieu beteges gyerekvállalási mániájáról, elcsípte, ahogy Jeanne Balibar nyugtatókon él, Marina Fois pedig nem győzi botoxszal feltölteni szomorú ráncait. Az érzékeny határvonalat valós énjük és a fikció közt erős kontúrok hangsúlyozták, ám hiába a miniportrék folyamát megszakító musical-betétek és az avatatlan szemnek is feltűnő következetlenség (akkor is kibontakoznak szituációk, amikor az asszony a felvevőgéppel nem volt jelen), a néző mégis kaján mosollyal merül el a gondolatban, hogy valós tapasztalatok peregnek a szeme előtt. Maïwenn azonban nem ragadt le ennél a harsány manírnál, a Poliss esetében konkrét anyaggal dolgozik, de továbbra is ragaszkodik a dokumentum-fikció játékokhoz.
A Poliss másként, rendhagyó zsarufilmként tartja a bűnügyi film feszültségében, kérdező pozícióban nézőjét. A körkörös, leíró jelenetek a rendőrség ifjúsági különítményét helyezik középpontba; ezen a részlegen olyan fiúkat és lányokat interjúvolnak, akik valami rosszat csináltak, olyan férfiakat és nőket szembesítenek önmagukkal, akik gyereket bántalmaznak, molesztálnak. Az itt dolgozók kis családként élnek, idejük nagy részében vallomásokat hallgatnak, hisznek a munkájukban, de csak jó tanácsokig, és érzelmi kirohanásokig jutnak, a szálak elvarrása és az igazságtétel már nem az ő dolguk. Tükrözi ezt privát-szférájuk is; szakmai ártalom, hogy alkalmatlanok anyának és apának, elbuknak élettársként, férjként és feleségként, magatehetetlenül fogadják el a tényt, hogy ez a világ velejéig romlott, a megoldás azonban nem az ő reszortjuk Maïwenn alkalmazkodik passzív karaktereihez, jóval gyengédebb szerzői kezekkel fogja az anyagot, nem főhősként, csak leskelődő fotósként van jelen, ezzel viszont pontosan abba a helyzetbe pozícionálja magát, amelyben az anyag kapcsán eredetileg is működött: a különítményen belül egy évig fotósként dolgozva végzett kutatómunkát. A film alapanyaga megtörtént esetekből építkezik, a karaktereket viszont már színészek keltik életre, akik forgatókönyvet követnek, láthatatlan stáb áll mögöttük, világítással, két operatőrrel sminkessel és minden egyébbel, ami szükséges egy film létrehozásához. A mise-en-scène ezúttal láthatatlan, akárcsak azok a lelki folyamatok amelyek a szereplőkben végbe mennek – a sejtetés azonban mindig erősebb eszköz a pontos rajznál, ez adja a mű velejét, feszültségét, mely utóbbi a nézőre is rátelepszik, hiszen csak ül és kérdez, a tanulságok levonásánál viszont egyedül marad.
Polisse (Polisse) – francia, 2011. Rendezte: Maiwenn. Írta: Emmanuelle Bercot. Kép: Pierre Aim. Zene: Stephen Warbeck.Szereplők: Karin Viard (Nadine), Joey Starr (Fred), Marina Fois (Iris), Maiwenn (Melissa), Nicholas Duvauchelle (Mathieu). Gyártó: Mars Film / Chaocorp / Arte / Canal+. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 127 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 21-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10990 |
