Gelencsér Gábor
Az érettségizők, a pályakezdők és a karrierépítők után Török Ferenc ezúttal az ötvenesek válságáról mesél.
A Simó-osztály 2000-ben végzett tagjai közül – legalábbis nagyjátékfilmjeiben, a Moszkva térben, a Szezonban és az Overnightban – Török Ferenc kötelezte el magát a legerőteljesebben a nemzedéki „így jöttem”-tematika mellett. Új filmjében vajon miért állítja át figyelmének fókuszát a személyes élményvilágától nyilvánvalóan távolabb eső konfliktushelyzetre és karakterre? A történet alapján – a férj váratlanul elhagyja feleségét, aki ettől mély lelki válságba zuhan – arra gyanakodhatunk, hogy Török, ha áttételesebb formában is, de tovább keresi az elmúlt húsz év társadalmi közérzetének jellegzetes élethelyzeteit, és ezúttal ezt egy, a saját világából, a saját életéből a szó átvitt és szoros értelmében kilépő ember sorsában találja meg. Igen, akár gondolhatunk erre a direkt értelmezésre is, bénultan rezignált és kétségbeesetten kereső élethelyzetünk együttes megjelenítésére. A film azonban nem ragad bele ebbe a szűk értelmezési keretbe, miközben nem is független tőle. S éppen ez a kivételes, a kortárs magyar filmben ritkán tapasztalható erénye: nem a mégoly magas és művészi, ám absztrakt és távoli modellek, szimbólumok, allegóriák éteri magasságában mozog, ám nem is a direkt publicisztika esztétikailag értelmezhetetlen közegében, hanem valahol a kettő között.
Az Isztambul legtöbb elemében megvalósítja az ismerősség és a különlegesség, a kiszámíthatóság és a váratlanság összjátékából fakadó kiegyensúlyozottságot. A kiinduló konfliktus egyszerre különös, sorsfordító, s ugyanakkor ismerős, átélhető esemény, csakúgy, mint következménye is. Az elhagyott nő ezúttal nem hisztizik vagy bosszút forral, hanem elnémul és kivonul. Mindez az élethelyzet valós és spirituális szintjén egyaránt hiteles. A kettőt pedig a mű stiláris kohézióját megteremtő, abszurdba hajló finom humor kapcsolja össze: ahogy a mezítlábasan utazó asszonyt begyűjti a remízben a villamosvezető; ahogy a román kamionos egy kellemes éjszaka reményében elviszi a határig; s legfőképpen ahogy már Isztambulban, a szomszéd hotelszobában lakó félszeg, sokgyermekes török férfi udvarolni kezd a zavarodott magyar turistának. Ezek a színészileg is rendkívül hiteles pillanatok még arra is képesek, hogy feledtessék a motiváció hiányát. Nem tudjuk meg az elhagyott asszonyról, miért így reagál – reakciója azonban annyira ott van, él a történetben, hogy a kérdés fel sem merül bennünk. Már csak azért sem, mert épp ennek a lelkiállapotnak a leírásáról van szó: amikor hirtelen összeomlik, ami volt; nem tudjuk, mi lesz; csak a jelen pillanat van, a maga kiszámíthatatlan esetlegességében, váratlanságában, nyitottságában.
Amennyire mindezt az érzékeny egyensúlyt sikerül az asszony alakja körül megteremteni, annyira bizonytalanná válik a film a család többi tagjának bemutatásakor, s ebből valamennyi visszahull a már távolban önmagát kereső hősnő megformálására is. A drámai helyzet kiélezése jegyében például a házaspár épp ezekben a napokban várja első unokája születését. Csakhogy e körülmény nem fokozza a krízist – hogy tudniillik még ez sem számít –, hanem jóval inkább hitelteleníti, legalábbis a motivációk, a családi kapcsolat bemutatásának hiányában. Ugyanez mondható el az apa és egyetemi tanítványa gyorsan véget érő szerelmi viszonyáról, amely a férfit már-már egy vígjátéki hős szerepére kárhoztatja. vagy nagykamasz fiának és (nem rég volt) kedvesének hirtelen liaisonjáról.
Az asszony történetének koncentráltsága nem vetekszik tehát a többi családtagéval, s ez különösen a közös jelenetekben, így például az anyját hazahozni kiutazó fiú epizódjában válik nyilvánvalóvá. Nem feledkezhetünk el azonban a nő történetének helyzeti előnyéről sem.
Lelkiállapotának kifejezéséhez a film ugyanis elegánsan használja fel az utazás toposzát. Itt is egyszerre van jelen a címadó város valóban gyakori egzotikus úticélként és egy másik világ jelképeként. Ezt a motívumot viszi tovább és hagyja szerencsés módon nyitva a rendező a film utolsó jelenetében, amikor az asszony a hazautazás helyett a vidéki túrát választja új ismerőse szülőföldjére. S onnan majd merre tovább…? Egy biztos: Katatóniából eljutott Kappadókiába.
ISZTAMBUL – magyar, 2011. Rendezte és írta: Török Ferenc. Kép: Garas Dániel. Zene: Lance Hogan. Vágó: Annelotte Medema. Producer: Kántor László. Szereplők: Johanna ter Steege (Katalin), Lukáts Andor (János), Yavuz Bingöl (Hamil), Tenki Réka (Zsófi), Bánfalvi Eszter (Juli). Gyártó: Új Budapest Filmstúdió. Forgalmazó: Mozinet Kft. 99 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/03 51-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10988 |
