Vincze Teréz
Wuthering Heights – brit, 2011. Rendezte: Andrea Arnold. Írta: Emily Brontë regénye alapján Olivia Hetreed. Kép: Robbie Ryan. Szereplők: Kaya Scodelario (Catherine), James Hawson (Heatcliff), Oliver Milburn (Linton), Nichola Burley (Isabelle). Gyártó: Hanway Films / Ecosse Films / Film4. Forgalmazó: Cirko Film kft. Szinkronizált. 129 perc.
Emily Brontë romantikus szenvedélyeket megéneklő klasszikusa gyakori visszatérő a filmvásznon. Ahogy az a „kötelező olvasmányokkal” lenni szokott, általában két okból adaptálják. Egyrészt időről-időre a filmkészítés éppen fennálló konvencióinak megfelelően (korszerűen, sztárokkal) illik elmesélni a történetet a széles közönség számára. Másrészt a klasszikusok általában nem véletlenül váltak azzá, tehát bennük olyan tartalom rejtőzik, mely a közönség és a (film)alkotók fantáziáját is újra és újra képes megmozgatni – az örök témától elragadtatott, egyedi víziót teremtő művészfilmes adaptációk tartoznak ide. Az Üvöltő szelek mozifilmes változatai közül az első csoportban versenyez William Wyler becsületes hollywoodi sztenderdje 1939-ből, illetve a legutóbbi „olvasást helyettesítő” 1992-es változat Juliette Binoche-sal és Ralph Fiennes-szal. A második típusban is jelentős indulókat találunk Luis Buñuel latinos temperamentumú kommerszétől (Abismos de pasión, 1954) Jacques Rivette művéig (Hurlevent, 1985).
Az Andrea Arnold rendezésében elkészült 2011-es darab határozottan szerzői felfogású művészfilm. Arnold koncepciójában a romantikus regény misztikumát felváltja az anyagi világ szinte tapintható, szagolható és hangokkal, zajokkal teli (de szinte dialógus nélküli) súlya, burjánzása – miközben Arnoldék a tárgyi és természeti környezet lehető legpontosabb megidézésére törekedtek. Az érzelmek kibeszélése helyett az érintések, a testi nyersesség, helyenként az önpusztító brutalitás fejezi ki a lélek elkeseredett dühét (ezzel összhangban a felnőtt Heathcliff szerepében az amatőr James Howsont nem annyira szerepet alakítani, mint inkább cselekedni látjuk). Ennek a megoldásnak azonban van egy kétségtelen hátulütője: a verbálisan végletekig lecsupaszított elbeszélés, a fűben, fában, virágban elgyönyörködő, kézikamerával rögzített képek árama, a patakzó eső moraja a néző számára valóban zsigeri élményeket közvetít, miközben a két főhős közötti mágikus lélektani viszonyról, a végzetes és dühöngő erejű szerelemről végül mindannyian azt gondolunk, amit akarunk, mert a rendező erről nem tud vagy nem akar beszélni. Különösen a szerelmesek felnőttkorát bemutató második részben feltűnő ez a hiány, mert a film gyermekkort ábrázoló első felében a bontakozó vonzalom még jól elbeszélhető pusztán az érintések nyelvén – a későbbiekben azonban nagyon hiányzik valamivel több lélektani kidolgozottság a kavargó érzelmek kibogozásához. Úgy tűnik, mintha Arnold csak sajátos szerzői stílusával díszítette volna fel a regény bizonyos motívumait, miközben nem teremtett az Üvöltő szelekről sajátos szerzői olvasatot.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10971 |
