Bakács Tibor Settenkedő
Steven Spielberg filmbróker[1] és magasugróbajnok[2] állatkerti kirándulásra hívja imbecillis, ámbátor ártatlan lelkű csodálóit.
Tekintettel rosszul sikerült közép-európai gyermekkorunkra,[3] remegő szájszéllel ülünk mi is, magyar „mozisták” a gyöngyvászon előtt. Hisz digitális képrögzítést ígér Mike tata meseládája, rögtön, reklámilag, az első képkockák előtt.
Az állatkert szponzorai (Kathlen Kennedy, Gerald M. Molen) nem sajnálták a pénzt a nagyvadbemutatóra. Kétszázhatvan-millió dollárnál is többet pumpáltak egy-egy jól fejlett, nyakát körbeforgató, lépegető, nyusziszemű, sárkányfogú ősállatba, amely ugyebár tudatalattink jogcím nélküli, rosszhiszemű lakója.
Megérte nekik, mert az első héten 50 millió dollárt kaszált a mohó karvalytőke, e vizuális gőgicsélés valószínűleg újabb csúcsot dönt a filmtörténetben.
Hollywoodot még mindig a story tartja elasztikus pólyában. Most is következetes áltudományossággal sül ropogósra az új mítoszhamburger. Costa Rica képeslapfényű őserdejében harmadik országbeli (de szakmailag kiváló!) genetikusok és paleontológusok hajolnak kémcsöveik fölé: vajon sikerül-e a borostyánba zárt szúnyogból kivonni egy jurakorabeli dinoszaurusz cseppnyi vérét?! Ha igen, a többi a hátborzongató arcú génsebészek dolga. Génbicskájukkal ripsz-ropsz összevágnak egy koleszterinnel dúsított DNS-láncot, amiből már egy hátrányos helyzetű gyermek is képes a szaporításra. A szőrös, pocakos, szivarral ékesített, nagyra nőtt gézengúz maga John Haward, a világ éppen soros milliárdosa. Tulajdonképpen a bankszámlájáról is szólhatna Spielberg következő filmje, ismerve az amerikai technobalzac szellemi beállítottságát.
A rosszindulatú feltételezések alól két édi, cuki ami gyermek menti fel, akik meglepő módon a film főhősei. Nagyra nőtt alteregójuk egy stramm, bátor, kedves, szerelmes paleontológuspár. Ők négyen, kéz a kézben különösen elhivatottak egy üzemi baleset elszenvedésére. A Jura (sic.) Park, ahol csak úgy bozsongnak a dino-, bronto-, s a csirkének mutációjából származó egyéb szauruszok, csak első látásra tökéletes. Számítógépközpont irányítja a sínen futó autókat, a biztonsági rendszert, az etetést. Már-már csodálattal adóznánk az ember nagysága előtt, de a helyszínre érkező, rockerimidzsű tudós, szemmel látható szürkeállomány-túltengésben szenvedve, felemelt ujjal figyelmeztet: az evolúciót nem lehet büntetlenül megerőszakolni. (E progresszív zöld gondolat hallatán málnacukorka-papírjainkat a padló helyett sürgősen a zsebünkbe szórjuk, s felelősségteljes arccal figyeljük, lészen-e katasztrófa az evolúció megerőszakolása által?) S mikor az ezerarcú szörny, a számítógépes rendszer, korunk első számú mumusa aljas indokból meghibásodik, nyugodtan dőlünk hátra. Hát ez az... tudtuk előre... most már mindegy... jöjjön, aminek jönnie kell. S jön is, földet rengető, hétmérföldes lépésekkel a baromtekintetű monstrum. Lombot, kecskét, biztonsági embert ropogtat kalciumhiányos fogai között. Nincs menekvés, illetve, ha nem menekül az ember, megmenekülhet – tudjuk meg kétszer is, mert csak (?) a mozgást érzékelik e randák. Így hőseink, ha elég bátrak, állnak mozdulatlanul a vártán.
Ezekből áll össze Spielberg boys and girls-bébiétele, amit kiskanállal bele is lapátol óhhh-t formázó szánkba.
Vagyis. Ha esztéta lennék, tömegkultúrából kenyeret kanyarító spekuláns, azt mondanám: bizony, bizony, Spielberg felismerte a megarendszernek struktúráinak hibapotenciálját, amely fejlettségi fokával egyenes arányban hordozza a baleset előfordulási lehetőségének szorzóját, ergo: minden rendszer csak addig működőképes, míg mint rendszer működni nem kezd. A pragmatikai sík viszont az egyszeri, váratlan történések törvényszerűségével beállítja a rendszerben a balesetet. A baleset így a természetes állapot rekonstrukciója.
De nem mondom. Nincs kedvem részt venni az arany nyakláncos, gyűrűs, szőrös mellű esztéták legendagyártásában. Mert ez a film úgy rossz, ahogy van. Nekem a film nem a pirotechnikusok, maszkmesterek, díszletesek referenciamunkái által élvezetes. A mozi elferdülése emulziós disneylandé, egy új, kozmikus, nemzetek fölötti kisdedóvó létrejöttének rémét vetítik elénk.
Ugyanakkor ajánlatos 12 év alatt, fantáziadúsítás és gyermekmegőrzés végett, gyermekeinket elvinni a Jurassic Parkba. Élvezni fogják. A mese tudatvesztő hatása rájuk érvényes. Spielberg ennek vizuális pederasztája; elismerem, a mestere. De pelenkám száradó rostjai közül anakronisztikusan tiltakozom.
A mese számomra abban leli meg jogosultságát, hogy alapstruktúráiban azokról a létbeni alapkérdésekről szól, amelyekre később, felnőtt fejjel semmiképp nem találjuk meg a választ sem a tudományban, sem a filozófiában. Spielberg meséinek fikciós szintje egy hitelkártyája által frusztrált felnőtt ember lapos unalma, amelyben sem a csoda, sem a rend szépsége nem omlik össze egyetlen ágról szakadt királyfi csókjától.
Más. A sajtóvetítés előtt találkoztam egy szobrász barátommal, aki lelkendezve mesélte, megrendelést kapott egy amerikai filmgyártól. Hatalmas őslényeknek a vázát kell elkészítenie. Vagyis a Jó Isten sem ment meg minket a Jurassic Park 2-től, már csak azért sem, mert mindent elkövettek az alkotók, hogy nyitva hagyják a film szerkezetét. Aki véletlenül nem látná a nyitódarabot, nem késett le semmiről, a Jurassic 5-ben újra láthatja most már megszeretett barátait.
[1] filmbróker: Filmjeinek esztétikai értékét a tőzsde aznapi dollárárfolyamán lehet legpontosabban meghatározni.
[2] magasugró bajnok: A maga által felállított költségvetési világcsúcsot szinte minden évben megdönti.
[3] gyermekkorunk: szocialista nevelés, úttörők 12 pontja, csapatzászló-felvonás.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/10 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1097 |
