Kolozsi László
A Millenium-trilógia az elmúlt évek egyik legerősebb krimije. A hír, hogy Fincher rendez belőle filmet sokakat felajzott.
A remake hamar lehűti David Fincher rajongóit. Van ugyan egy kis Fincher A tetovált lány amerikai verziójában. A főcím. De utána semmi. A főcímről sem a Hetedik (és pláne nem a Zodiákus) erős stílusjegyekkel rendelkező alkotója juthat a Niels Arden Oplev krimi remake-jénél többet remélők eszébe, hanem a Levi’s és Nike reklámok mesterembere. Trent Reznor zenéjére mintha jégvágóval vágott volna össze a tengerentúl egyik legtehetségesebb rendezője egy olyan ultramarinkék bevezetést, aminek láttán bármely gumigyár örökre biztosít neki téli gumikat.
Az ütős, pergő nyitány gerjesztheti még a reményt, hogy a Fincher-művekből eredeti, értékálló darab gördült ki, ám már a bevezető epizód is lehorgasztja a reménykedőt. Ha nem Millenniumnak hívnák a lapot, és nem Mikael Blomkvistnak a lap kérlelhetetlen szerkesztőjét, a bizalom nem apadna. De David Fincher nem tette át a történetet hazájába, nem lett Mikaelből Michael, ahogy nem lett a svéd krimiből amerikai thriller vagy film noir sem.
Finchert mintha még Stieg Larsson nagyszerű regénye sem nagyon izgatta volna: ez a film nem a Larsson-trilógia újra vagy továbbgondolása, hanem egyszerű behelyettesítés. A dán rendező nevét felülírták Fincherével, Michael Nyqvistét Daniel Craigével, a svéd film hullámain már Hollywoodba érkezett Noomi Rapace-ét Rooney Maráéval.
Ez a film, akkor lett volna más, akkor lehetett volna több, ha Finchernek és társainak van mersze, lehetősége, átírni, átformálni a svéd alapfilm történetét, ha át tudják ültetni a krimit az amerikai talajba. Ha film noirrá tudják átsatírozni ezt a tipikus skandináv bűnfilmet, ha a társadalomkritikát a mai amerikai társadalom is magára tudja venni. Így, hogy a film tulajdonképpen svéd helyszíneken – a (a bűnben fogant, bűnben élő) Vanger família szigetén játszódó jeleneteket az uppsalai egyetem közelében vették fel – forgatott svéd krimi-adaptáció lett: a helyszín oly távoli, hogy egy amerikai néző, akár azt is gondolhatja, ilyes szörnyű családi rémmesék csak a távoli és zord Ikea-földön eshetnek meg.
Nevezett bútorgyár nem kevés szerepet is kap: az irodákban, a roggyant paneltelepeken is Ikea-fanok élnek, csak a gonosz Vangerek otthonaiban dívik régimódi bútorokkal, üveges könyvszekrényekkel berendezni a nappalit. Ámbár a képkereteket már ők is a bútorból gazdaggá lett svéd – bizonyára ismerik is – áruházában vásárolják. (Emlékezhetünk, Fincher a Harcosok klubja egyik jelenetében még bolondot csinált az Ikeá-ból: a kispolgáriság szimbólumaként mutatta fel.)
A Fincher-verzió sokkal formatervezettebb, tudatosabban használ termékeket, mint a dán eredeti. És – tagadhatatlan – Fincher tetovált lánya telitalálat: azt is elhisszük róla, hogy megkívánja a gyámjává kinevezett ember-roncs, ahogy azt is, hogy simán lever minden támadót a metróaluljáróban, és ha úgy tartja kedve, partiba vágja meglepett nyomozó-partnerét. Egyszerre vad és riadt. Vonzó és rettenetes. De sem a motoros száguldozása, sem a brutális jelenetei, nem lépnek egy szinttel feljebb, a dán film – egyébként tisztes – szintjénél.
Fincher generáljavításra nem, csak másolásra volt hajlandó.
A szerzői kézjegyeket kutató szem szeretne látni legalább egy Nike cipőt, egy olyan futást, mint amit a Sebesség-lánc (Speed Chain) című reklámban láthatni. Szeretne látni egy kis Finchert. De ezen a filmen még Reznor zenéjének vartyogása, a sejtelmesre, ősziesre fotografált archív képek és filmek sem segítenek.
Azt hiszem, a Stieg Larssonnál semmivel sem tehetségtelenebb norvég krimiíró, Jo Nesbo jobban járt. Az ő Hóemberének jogait egyből egy nagy stúdió vette meg. Nem remake lesz belőle, hanem Scorsese-film.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10962 |
