Hubai Gergely
Vulgáris, botrányos, zseniális – csupán néhány jelző, melyekkel a korabeli kritikusok megtisztelték Ken Russell egyedi művészportréit.
Vulgáris, botrányos, zseniális – csupán néhány jelző, melyekkel a korabeli kritikusok megtisztelték Ken Russell egyedi művészportréit.
Ken Russell a hetvenes évek első felében rendezte különleges zeneszerző-trilógiáját, melyben a nézők a romantika három legnagyobb mesterével ismerkedhetnek meg – már ha elfogadják, hogy a Zenerajongók (1970), a Mahler (1974) és a Lisztománia (1975) többet árulnak el a rendezőről, mint a komponistákról.
Szerelmi négyes: Zenerajongók
Ken Russell filmje Csajkovszkijról és a Zenerajongókról: ezzel a furcsa felirattal kezdődik a trilógia első darabja és bár a címet praktikus okokból használták (így különböztetve meg Russell művét egy rivális szovjet produkciótól), a leírás pontosan fedi a végterméket. A Zenerajongók nem a szó szoros értelmében vett életrajz, hanem egy olyan szerelmi négyszög, melyben Csajkovszkij (Richard Chamberlain) az egyik csúcspont. A komponista reménytelenül szerelmes a jóképű Anton Csiluvszkijba, ám a család tanácsára hozzámegy a neurotikus és nimfomán Nyina Miljukovához. Csajkovszkij zenéjének ereje egy másik nőt is megbabonáz: Madame von Meck az I. zongoraverseny hatására lesz a művész tisztelője és mecénása. A romantikus mesterművek hipnotikus erővel ragadják meg a homoszexuális, a heteroszexuális és a plátói szeretők képzeletét, ráadásul a film elbeszélésére is összetartó erőként hatnak.
„Ez minden idők legjobb zeneszerzőről szóló filmje” – nyilatkozta André Previn, aki a Londoni Szimfonikusok karmestereként közelről követhette a Zenerajongók fejlődését. A történetben Csajkovszkij zenéje nemcsak illusztrálja az életrajz epizódjait, a részletek a zenei válogatás köré szerveződve nyernek értelmet. Az egyik legismertebb jelenetben Nyina és Csajkovszkij vonatban utaznak és mialatt a hisztérikus asszony levetkőzik az imbolygó szerelvényben, a Patetikus szimfónia fináléja fogja össze a vizuális szempontból teljesen instabil jelenetsort. A komolyzene és a vizualitás tökéletes szintézisét adó film az igazi zenerajongók tetszését is elnyerte, hiszen a Csajkovszkij-művek nagyjából vágatlanul jelennek meg és szinte komolyzenei videóklipeket alkotnak a képekkel.
Bolygó zsidó: Mahler
A Zenerajongókhoz képest Russell Mahler-portréja már kísérletezőbb, nem riad vissza a bizarr képsoroktól; a nem egyenes vonalú szerkesztési elvnek köszönhetően a film zenétől inspirált lázálomként értelmezhető. A kerettörténetben Mahler (Robert Powell) utolsó vonatútját kísérhetjük figyelemmel, miközben a művész a múlt hibáiról álmodik: a film híres nyitányában például egy begubózott nőalak (Mahler felesége, Alma) mászik a homokban, hogy megérintse a szerző sziklából kifaragott arcmását. A szürreális (rém)álmok másik látványos példája a vallás és a karrier közötti döntés kényszerűségét ábrázoló montázs, melyben Mahler kikeresztelkedik, hogy nagyobb eséllyel pályázzon a bécsi Udvari Opera vezetői pozíciójára. A nácinak öltözött Cosima Wagner asszisztálásával Mahler előbb tűzben pusztítja el a zsidó vallás jelképeit, majd a zenei csúcsponton A valkűrök lovaglására íródott antiszemita dallal a jóízlés határait súrolva feszegeti az asszimiláció határait.
„Mahler volt az utolsó romantikus” – mondta Arnold Schönberg egykori kollégájáról és ez a gondolat visszatér Russell filmjében is. A mester művészete nemcsak szenvedély, hanem szenvedés is, az alkotás megpróbáltatásai megjelennek a művész és felesége, Alma ambivalens kapcsolatában is. A III. szimfónia első tételéhez időzített bebábozódott nő képsora után Mahler talán ráébred, hogy házasságával nemcsak elhomályosította felesége zenészi ambícióit, de rideg viselkedésével csak növelte a bajt. A rapszodikus kapcsolat két szélsőséges pillanata tökéletesen illusztrálja a problémát: az I. szimfónia komponálásakor Alma minden környező hangot elcsendesít, hogy férje nyugodtan alkothasson, a finálé erotikus töltetű temetői jelenetében azonban már kiéleződik a vérbő asszonyság és az érzékeny, neurotikus zsidó művész közötti ellentét. Míg vizuális szempontból a Mahler sokkal merészebb a Zenerajongóknál, a (film)zene viszonylatában visszafogottabb: a Bernard Haitink vezényelte darabok elég rövidre szabottak és a rémálom-egyvelegbe összekevert művek nem mindig alkotnak tökéletes összhangot.
Fallikus szupersztár: Lisztománia
A The Who-val készített Tommy (1975) után forgatott Lisztomániában az együttes énekese Roger Daltrey játssza a címszerepet, új értelmezést adva a címbeli, Heinrich Heine által kreált kifejezésnek. Russell víziójában Liszt igazi rocksztár, aki bemutatóin fodros ruhába öltözött tinédzsereket vadít be. Legelső koncertjén a Chopsticks című gyakorlódarab-variációval is hisztérikus reakciókat vált ki, míg a Wagner művéből készült Rienzi-fantázia csak mérsékelt sikert ér el. A művészi és a szexuális termékenység összekapcsolódásával Liszt egyfajta proto-hippiként is értelmezhető, aki életfilozófiáját az egész filmen átívelő és fejlődő Peace at Last című számban énekli meg. A 3. Liebestraum alapján készült dalban a szerző előbb az egyszerű élet szépségeiről énekel, a film zárójelenetében pedig békehozó űrhajójában pozitív üzenetekkel pusztítja el az ordas náci eszméket.
A Yes egykori billentyűse, Rick Wakeman adaptálásában a filmzene nemcsak Liszt, hanem fő riválisa munkásságát is új köntösbe öltözteti. A Lisztomániában Richard Wagner előbb kommunista vámpírként jelenik meg, majd Liszt művészetének (és lányának) elorzásával új világrend kiépítésébe fog. Russell továbbviszi a Mahlerben elkezdett náci szálat, a Lisztomániában nemzetiszocialista attribútumok is megjelennek. A Ringo Starr (!) pápa által Antikrisztusnak kikiáltott Wagner előbb Frankenstein doktorként teremti meg az izmos, aranyszínű Thor kolosszust (akit Rick Wakeman játszik), majd re-animált zombi-Hitlerként vet véget az emberi kultúrának. A film kíséretében e kettősség Liszt és Wagner művészetének ütköztetésében jelenik meg: a történet vége felé a kulturális párbaj testet ölt, ahogy a magyar születésű zenész Totentanz című művével, egyben lángszóró zongorával veszi fel a küzdelmet egykori barátjával szemben. A muzikális tombolást a mozikban a most először használt Dolby Stereo tette teljesebbé.
Más, mint a többiek
A Mahler egyik korai jelenetében a főhős kitekint a vonatból, ahol a peronon egy idősebb úr melankolikus mosollyal vizsgálja a közelben táncoló matrózruhás fiút – az epizód nyilvánvaló utalás Visconti Halál Velencében-adaptációjára (1971), ahol Gustav Aschenbach életműve Mahler-kompozíciókból áll össze (halála előtt például a III. szimfónia zenei anyagán dolgozik). A kritika hommage-ként és durva karikatúraként is értelmezte a közjátékot, James L. Zychowicz olvasatában azonban Russell ebben a pillanatban különíti el saját Mahler-vízióját a többi értelmezéstől – ez a távolságtartás a szokványos ábrázolástól többi filmjében is meghatározó.
Russell műveinek egyik titka, hogy hagyományos életrajzok helyett apokrif szövegek szolgálnak a forgatókönyvek inspirációjául. A Zenerajongók esetében von Meck asszony levelezése, a Mahler kapcsán Alma önéletrajza, míg a Lisztománia során a filmben is feldolgozott korabeli botránykönyv, a Nélida szolgált alapanyaggal a szokatlan perspektívák beállításához. A filmek másik közös vonása az alkotás és a szerelem/szexualitás témájának rendkívüli fontossága: legyen szó Csajkovszkij csapongó szeretetéhségéről, Mahler és felesége viszonyáról vagy Liszt hedonizmusáról. Russell szerint a nagy művész csak érzelmei szabadon engedésével képes nagyot alkotni, egyedül műveik tökéletességében találhatnak megnyugvást. Filmjei végén mind a három szenvedélyes zeneszerző megbékélve szunnyad el.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10956 |
