Ardai Zoltán
A szocialista kémregény és kémfilm béemes hőse nem csak a nyugati ügynököt hárította el, hanem a „bomló”, „hanyatló” nyugati kultúrát is.
A modernkori tárgyú kalandirodalom – leszámítva a célzottan ifjúsági jellegű részét – ritka kemény ellenzőjére talált az 1950 körüli itthoni kultúrpolitikában. Még a hivatalos szabotőr-ellenes küzdelem irodalmi és filmes szolgálata sem nyert menlevelet ahhoz, hogy a krimi-műfaj vagy a kémthriller ördöngös szekerét tolhassa: műfaji jegyek tekintetében is népnevelésügyi kötelesség volt pancserkedni. 1958-59-re azonban előállt egy vissza már nem tántoruló, diverzánsregény-termelésre fölesküdött alkotókör, amely – ora et labora – zokszó nélkül viselte, hogy alkotásai csupán a Rendőrség Kiskönyvtára illetve a Belügyminisztérium Kiskönyvtára megindítóan kripli kiadásában, később pedig a BM Határőrség Politikai Csoportfőnöksége gondozásában látnak napvilágot.
Munkálkodásuk nem veszett kárba: a kis raj mégoly bumfordi hangú és szerkesztésű miniregényei előkészítettek egy következő, kívül-bévül csinosabb eresztést, a már csak feleennyire tenyeres-talpas magyar szoc-pulpfictionök vonulatát, ahonnét forgatókönyvekig, MAFILM-produkciókig vitt a következő ugrás. A köztes szintet reprezentáló művek közül a Rendőrség Kiskönyvtára felől feljutó Pintér István és a vele társszerzőségre lépett Szabó László (a kékfényes Szabó) 1963-as Különös vadászata a Kossuth Könyvkiadó K-jelű puhafedelű sorozatában kapott helyet és celofánbevonatot. Szabó Miklós (a kém Szabó) ugyanez évi Alfa teamje a szerzőnek már nem az első kiadású ügynökhistórája volt a Zrínyi Katonai Kiadónál. Várkonyi Zoltán ekkoriban forgatta le az első pesti helyszínű mozi-kémkrimit, a Foto Hábert. A következő évben, amikor Berkesi András, korábbi ÁVH-őrnagy a Magvető Kiadó állományába lépett, vastag politkrimije, a Sellő a pecsétgyűrűn egyedi kiadványként, fekete műbőrfedéllel és külön papírborítással jelenhetett meg.
Miközben az angolszászokat nem kímélő Pintér–Szabó-páros papírra vetette kalandlátomását, a kádári pártállam megkötötte szovjet jóváhagyású megegyezéseit az USA-val és a Vatikánnal. E fordulatnak megfelelően immár amerikai–magyar koprodukció is forgott ’63-ban, Richard Thorpe rendezésében, Az aranyfej. Színes rablásfilm, benne a Lánchíddal! Nem meglepő módon Az aranyfej-történetbéli, hozzánk betoluló angolszász karakterek közül többen is szimpatikusak. Azért a Különös vadászat mégiscsak fenomenális egy ponyva marad, a szockori boldogságra virradt Lillafüreddel, juhászok, zenetanárok, gébicsek forgatagával, amint a nép közé kúszik nyugatról az ármány – letehetetlen könyv, mint holmi sósmogyorós tálka. A vezértéma: angolszász irányítású müncheni hírszerző- és kiképzőbázis magyar tárolású gyógyszer- és hajtóanyag-dokumentációkra hajtva nem átall emberbőr-álarcos náci békaember-gyilkológépet küldeni ránk – a mi földünkre, ahol az állambiztonsági gyakorlattól nyilván teljesen idegen az efféle múltú személyek
eszközkénti felhasználása.
Ennyire, vagy még inkább valószerű ügynöktörténet megszőhető lett volna akár a korabeli könyvkiadói berek-fejlemények ihletésére is; legyen erre példa az „Albatrosz-operáció”. A Magvető Kiadó 1963-ban indult Albatrosz-sorozatát három eszme találkozása hívta életre: az egységes Rejtő-újrakiadás gondolata, a nyugati bűnügyi irodalom hazai kiadáspótlásának szándéka, és egy könyvészeti ábránd, amely szerint akár fullosan kortárs-nyugati küllemet is ölthetne az itthoni paperback, legalább egypár sorozat erejéig. Eleinte mégis szovjet és keletnémet kémkönyvek szériájának hatott az Albatrosz, és az eredeti layout-elképzelés sem testesült meg azonnal. Csak ’64-ben jöttek ki az idea szerinti, mintaértékű, karcsú kiadványok, amelyekért, minthogy nagyban megemelt példányszámúak voltak, a Magvető előzőleg tetemesen áldozott. Le kellett zárnia értük egyik, igen kelendő puhafedelű szériáját, továbbá az Albatrosz-embléma terhére át kellett vállalnia egyebek közt több háborús témájú szovjet mű esedékes második kiadását a Belügyminisztérium Kiskönyvtárától, illetve a Zrínyitől. A sorozatot így Dold-Mihajlik robusztusan terjedelmes Ordasok közöttje nyitotta (a címlapon: kivágatok a tévéfilm-adaptációból). Ennek előző, keményfedeles magyar kiadása az Albatrosz-koncepciótól idegen szedéssel készült, de nem volt apelláta, ezeket a széles-margójú, apróbetűs oldalakat kellett átvenni, majd az elsőévi Albatrosz-kötetek még idétlenül ehhez a kötetszélességhez igazodtak. Egyébként a másik kényszerű újrakiadási tétel, a Naszibov-féle Rejtekhely az Elbán jóval kifinomultabb, eszélyesebb kompozíciójú kalandregény, mint az Ordasok között. Úgy rémlik, az Albatrosz-művelet szálait évről évre sokfelől mozgatták, és talán sosem tudjuk meg, hogy mikor mekkora szerep jutott itt az elvtárs-maszkos, fellazítási célzatú ügynököknek, és mikor mekkora az elvtárs-maszk alatt diverzáns-maszkot viselő állambiztonsági elvtársaknak, akik netán harcban álltak más elvtársi erőkkel is a konszolidációs kisugárzású Rejtő-program (majd a Chandler-program stb.) dolgában. Feltűnő még, hogy Az elátkozott part (majd’ huszonöt év után előszöri) újrakiadását követően – ez az egyik ’64-es remekbe sikerült minta-kötet – rögtön ismét fogyatékosabb kiállításúak lettek az Albatroszok; ha épp nem a sárga hátlap sikerült sárgásfehérre, akkor az ajánlószöveg tipózása volt ormótlan, vagy a szedés vált lelketlenebbé. Az Elátkozott nyolc évvel későbbi utánnyomása: ragasztott könyv, az alapváltozat azonban fűzött, papírja pedig, bár természetesen szintén olcsófajta, az utánnyomás-korinál mégis gondosabb kiválasztású, jobb fehérség- és festéktartással. Kékesfekete fedőlapja fényvisszaverőbb. Egyszeri luxúria volt, igen, miként Az aranyfej színorgiája után is újra fekete-fehér lett a ’60-as évekbeli magyar rablásos film (Az alvilág professzora – Szemes Mihály, ’69).
Berkesi Sellője belföldi viszonylatban bestsellerré dicsőült; a belőle készült kétrészes MTV/MAFILM-koprodukció – rendező: Mihályfi Imre – 1967-ben aratott mozijainkban, túl a Fény a redőny mögött kasszasikerén, mely csavaros Nádasy László-bűnfilm a kém Szabó forgatókönyvéből készült (a hasoncímű ponyvaregény csak ’68-ban jött ki, a Reflektor-sorozatban). Sorjázni kezdtek a diverzánsmentes, vagy majdnem ilyen, hellyel-közzel egész jóvágású magyar mozikrimik is: Kártyavár (Hintsch György, Rubin Szilárd írásából; ’68-as bemutató), A hamis Izabella (Bácskai Lauró István, ’68), az említett Szemes-darab és A gyilkos a házban van (Bán Róbert, ’70).
Közben parodikus kedélyű magyar kalandfilmek is készültek – A múmia közbeszól (Oláh Gábor, ’68) és Az oroszlán ugrani készül (Révész György, ’69) –, amelyek ugyan éppenséggel nem az itthoni zsánerfilmes felhozatal sajátságaival évődtek. Ez irányban ugyanis szembe kellett volna nézni egy és mással, amivel nyíltan nem lehetett. Így például az állambiztonsági belviszonyok filmi idealizálásának kötelmével – amely már dramaturgiai béklyóvá is vált –, illetve annak a nagyzoló beállításnak a tarthatatlan voltával, hogy a békés egymás mellett élést, az oldódást kihasználó idegen ügynökök már oly felszabadult sportossággal autózgatnának-lövöldöznének országunk-szerte, hogy hatósági sikereket ellenükben csak az elmésség, lélekjelenlét, akrobatizmus stb. pompa-fokán lehetne elérni. ’70-en túl hirtelen el is illant a honi bűnfilmezési szufla; az irodalmi erőforrások felől nem érkeztek hozzá új impulzusok, elmaradt a műfaji tekintetben esedékes következő értékszint-emelkedés, világossá vált, hogy mindig is zsákutca volt az eddigi nyomvonal. Mattyasovszky Jenő Hód-történeteinek láncolata néhány más szerző ’70 utáni munkáival együtt csupán prolongálta a ’60-as évekbeli szellemű honi belügyér-krimit, amelynek MOKÉP-adaptálása már csak azonnal elsikkadó darabokkal folytatódott. A késő-népköztársasági időszakban aztán előfordult egy-két ezeknél érdekesebb, komoran realisztikus igényű magyar krimiféle is, de elszigetelten: a hazai zsaru-mozgókép éppen azáltal pezsdült fel ’80 után, hogy a vígjátéki tónushoz, egyúttal a műfaji stilizáció szándékosan kidomborított jegyeihez folyamodott.
Visszatérve a mi „ütközet békében”-tematikájú BM-es zsánerirodalmunkhoz: hogy, hogy nem, valamiért képtelennek bizonyult elérni a legjobb bolgár hasonszőrű mesterek stiláris/spirituális színvonalát. Aki nem hiszi, járjon utána: Andrej Guljaskitól nálunk először a Kossuthnál jelent meg ’61-ben egy puhafedelű kocka-kötetke, a Kémelhárítás (a cím bolgár eredetije sokkalta ütősebb: Kontrarazuznavanye), az Éjféli kaland az Albatrosznál jött ki ’64-ben (a belőle készült filmet is behozták ekkor; Avakum Zahov szerepében Ljubomir Dimitrov), az opus magnum pedig, A 07-es ügynök három évvel később a K-jelű sorozat dísze lett. Akár a kékfényes Szabó epikai munkái, Guljaskiéi is egy idealizált, jó úton haladóvá sminkelt szocialista hazát állítanak szembe egy olyan nyugattal, amelyet tekintve semmi csúfság nem kerüli el a szerző figyelmét, és amelyet örökösen annak legrosszabb oldala felől értelmez. Guljaski szochaza-megköltése azonban jóval nagyobb szabású, mint az MNK-idealizálás a Különös vadászatban. Ami a nyugatot illeti, Guljaski szerint az nem is jár úton, hisz rendszere csak megrekedés az osztályuralomban: berendezkedése annyit tesz, mint eladni az emberiség álmát Cinzanóért, jómárkájú holmik adom-veszeméért, az örökös pénznyereség/pénzveszteség-számolgatás silány szenvedélyéért, már ha épp nem gödörben lakik ott az ember. Ezzel szemben az Ország csendes vidékeinek (antik terrakotta cserepek, Orfeusz rodopei legendája, olívás sültpaprika, gomolyatúró, ánizspálinka, rézkolompos mezők, pici, szelíden zümmögő népi villanyerőművek), és annál mozgalmasabb, mondén tengerpartjának kettősségét transzfizikai egységbe tudja koordinálni a Szófia rendezett tereivel körülvett, hipermodern felszerelésű népvédelmi központ, amely biztosítja, hogy a néptöbbség sose veszítse szem elől az emberiség csillagát. Természetes, hogy a nyugat minduntalan odaküldözgeti kegyetlen ügynökeit Bulgáriába, akik hol száj-és körömfájást igyekeznek okozni a helyi állatállományban, hol meg professzort akarnak onnan rabolni, hogy tudáshoz jussanak. Míg a magyar szerzőpárosnál az a legblődebb, ahogyan a keretszituációt kitölti, Guljaskinál maga a keretszituáció az, ami erősen blőd, viszont a mód, ahogyan kitölti, elbájoló: annyi civil hangulat, sejtelem bujkál akár az egyszál Éjféli kalandban, amennyit a mi teljes belügyes regénytárunkban sem találunk. Majdnem annyi, mint Bogomil Rajnov egy-egy puhafedelűjében, aki a nyugathoz ambivalensebben, szomorkásabban viszonyul.
Avakum Zahov kémelhárító-százados apollónikus derűjét, vagy épp a külföldre dobott rajnovi szoc-ügynökök előkelően merengő hajlamát a Fény a redőny mögött jeleneteiben felvonuló magyar kollégáik egyáltalán nem osztják.
Ők állandóan csak gondterhelt munkásai az utófasisztákkal szövetkező pénzes nyugati polgáriság megfékezésének. A filmi képfolyam, nyomatékos jelzéseivel egy olyan Magyarországot mutat, amely annyira nyugatos életmódú, hogy már csak a nyugatosodás káros, dekadens része maradt hátra: de azt már aztán igazán el kell kerülni. Ha a nyomozó ebben az ismeretben szilárd, akkor búsongania is szabad. „Modernül” és dzsentrimód. „Itt élek a kőkockákon, szürke falak mindenütt, / bisztró mélyén iszom néha titkon egy kis kéknyelűt. / Falu végén kis kunyhóban gondolatban ott vagyok, / elhagytam a régi tájat, s régi énem elhagyott, / két világ közt tétovázva élek, s nincs ki rám vigyázna, / sokszor ezért rossz a kedvem, / nem találom a helyem.”
A cikkben említett magyar kémfilmek februárban megtekinthetőek az Örökmozgóban
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 16-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10952 |
