Varga Zoltán
A rajzfilmekben sokféle állatszereplővel találkozhatunk, de az öntörvényű, kiismerhetetlen macskák az igazi favoritok.
Véletlennek tűnhet, pedig egyáltalán nem az, hogy a francia rajzfilmben alig két éven belül kettő egészestés produkció is kiemelt szereppel ruház föl egy-egy macskafigurát. A rabbi macskájának a papagáj lenyelését követően megszólaló címszereplője, illetve az Egy macska kettős élete bűnügyekbe keveredő négylábúja amellett, hogy fesztiválkedvencnek bizonyultak – az előbbi Annecy-ban kapott nagydíjat, az utóbbi az Anilogue fődíját nyerte el –, azt is bizonyítják, hogy az animáció és a macskák igen régre visszatekintő kapcsolata a mai napig tartogat meglepetéseket. De míg A rabbi macskájában a gazdájával diskuráló kandúr jórészt csak kísérője az utazgató kalandoroknak, az Egy macska kettős élete cirmosa az események bonyolításában végig közreműködik, összekötve a törvényes világot (nappal egy rendőrnő kislányának játszópajtása) az illegalitással (éjjel egy mestertolvaj partnere), s a fellegekben zajló fináléban maga is hozzájárul az igazi gonosztevő, egy rögeszmés gengszterfőnök bukásához. A krimi műfaji kereteibe illesztett rajzfilm a macskák ama kettős természetét is megidézi, ami egyfelől kecsességüket és kifinomultságukat, másfelől rejtélyességüket és a sötétséghez való vonzódásukat foglalja magába – ahogyan Baudelaire macskaimádata kapcsán Théophile Gautier fejtegeti, „ezeknek a csinos állatoknak, melyek nappal oly jóviseletűek, van egy éjszakai oldaluk is, egy titokzatos és kabalisztikus vonásuk (…). A macska, foszforfényű, lámpásul szolgáló szemeivel s a hátából fölsercenő szikrákkal, félelem nélkül bolyong el a vaksötétben, ahol kósza kísértetekkel, boszorkányokkal, alkimistákkal, szellemidézőkkel, tetemrablókkal, szerelmesekkel, zsiványokkal, gyilkosokkal, éjjeli őrjáratokkal s mindazzal a fantomnépséggel találkozik, mely csak éjszaka él és munkál. A macska mintha tudná a boszorkányok szombatjának legfrissebb híreit, s szívesen törleszkedik Mefisztó sánta lábához”. Ilyesféle kettősséget körvonalaznak a macskákat szerepeltető animációk is. Bár számos egyéb állatfaj örvend töretlen népszerűségnek az animációs filmben (kivált a kutya és az egér), mégis megkockáztatható, hogy a macskás animációk a legváltozatosabbak; a gyerekközönségnek szánt családbarát alkotásoktól kezdve a csak felnőtteket célzó, provokatív elemekben gazdag tételekig ível a skála.
Felix köpönyegéből
Szinte lehetetlen volna lajstromozni, hogy hány macskafigura tűnt fel az animációs filmben, amióta az első igazi rajzfilmsztár, Felix macska meghódította az 1920-as évek moziközönségét. Felixben emberi, állati és mágikus tulajdonságok sűrűsödtek, szellemes trükkjei pedig maximálisan kihasználták az animáció eszközeit – Felix farka például simán válhatott kérdőjellé vagy sétabottá. (A karakterre épített 1989-es egészestés film éppen ezeket az erényeket nélkülözte, érdektelenné téve Felixet.) Bár az eredeti Felix-figura nem élte túl a hangosfilm-váltást, nélküle aligha képzelhetnénk el a későbbi sorozatokban felbukkanó macskákat – legyen szó folyton pórul járó, macska-mivoltukban (főleg vadászképességükben) megszégyenülő figurákról (Tom, Szilveszter), vagy jóval ravaszabb, esetleg pimaszabb kandúrokról (Turpi úrfi, Garfield).
A sorozatokkal párhuzamosan az egészestés animációban – különösen a Disney-filmekben – is gyakran jelentek meg macskafigurák, s bár kedves és segítőkész karaktereket is találunk köztük (mint amilyen Figaro a Pinokkióban, vagy a kutyamenekítést levezénylő Tibbs őrmester a 101 kiskutyában), még markánsabbnak mondható a macskák árnyoldalainak felerősítése (lásd a gonosz mostoha kis kedvencét, Lucifert a Hamupipőkében, vagy a Susi és Tekergő sziámi-párját). Negatív figurákként a macskák azóta sokszor afféle alkalmazott ragadozókként tűntek föl (például a főgonosz társaként a Hupikék törpikékben és A nagy egérdetektívben, gladiátorszerű harcosként a Cincin lovagban), noha az intrikus szerepköre összetettebb lehetőségeket is kínált, legyen szó Az erdő kapitánya mesterbűnözőjéről, a nagyszabású ingatlancsalásra készülő Zéróról, vagy a Dougal és a kék macska című francia bábfilmben a varázserővel visszaélő Buxtonról, aki az egész világot kékké akarja változtatni. Kevésbé a baljós vonásokra, mint inkább a titokzatosságra esik a hangsúly azon filmekben, amelyekben a macskák beszéde bizonyos emberek számára is érthetővé válik: a Kiki, a boszorkányfutár bakfis hősnője mindvégig érti, mit mond fekete cicája, Jiji, amíg varázsereje válságba nem kerül; a Coraline és a titkos ajtó ugyancsak kislánykorú címszereplője pedig a fantasztikus „másik világba” bemerészkedve elegyedik szóba a mindennapi miliőben megszokottan nyávogó környékbeli macskával.
Sokáig lehetne még folytatni a macska-mellékszereplők listáját (élen a Shrek-szériával, melynek Csizmás Kandúrja éppen most kapott egy önálló filmet); ezek a kisebb-nagyobb szerepek együttvéve azt a kiismerhetetlenséget rajzolják ki, melynek kidolgozása a macskákra főszerepet osztó egészestés alkotásokban mélyül el.
„Minden ember macska nem lehet”
1962 a nagy áttörés éve, ekkor kaptak a macskák abszolút főszerepet (az emberi karakterek s más állatfajok jelentőségét a lehető legminimálisabbra csökkentve). A rövid rajzfilmek stílusát forradalmasító UPA egészestése, a XIX. század végi Párizsban játszódó Vidám dorombolók, noha magán viseli a műhely vonzalmát az excentrikus látványvilágok iránt – itt ez a korabeli festészet nyílt megidézésére épít –, a film mégis inkább a derűs macskarománc, illetve a musicales kidolgozás révén bizonyult mintaadónak. Ebből a szempontból nemcsak a Macskarisztokraták kapcsolódik hozzá tagadhatatlanul, de a sokkal szikárabb Sípcsont sikátor, vagy az épp ellenkezőleg, a csillogó-villogó hollywoodi kulisszák mögé bepillantó A macskák nem táncolnak is a Vidám dorombolók adósa. Vele ellentétben a Macskarisztokraták nagyobb teret ad az emberfiguráknak (a cicák gazdájának, valamint az intrikus Edgarnak, aki az örökség reményében tünteti el a macskákat a párizsi villából). Miként az ármány, úgy a problémamegoldás sem marad csak macskaberkeken belül: hogy hazajussanak vidékről a kiebrudalt négylábúak, kóbor fajtársaik mellett egerek és libák segítik őket, sőt egy lóra is számíthatnak. A Vidám dorombolók parádés musicalrészeivel szemben ugyanakkor a Macskarisztokraták vizuálisan mértéktartóbb – ha úgy tetszik, ötlettelenebb –, egy szekvenciája azonban olyan telitalálat, amely nemcsak az animációs eszközhasználat intenzitását fokozza, de a macskatermészet mibenlétére is rátapint. Amikor a Párizsba visszatérő cicák megismerkednek egy kóbor macskákból álló zenészbandával, fergeteges bulit csapnak (a macskahölgy táncmozdulatai még Tarantinót is megihlették: Uma Thurmantől a Ponyvaregény táncjelenetében azt kérte, a rajzfilmben látható mozdulatokat utánozza), hirtelen színkavalkád borítja be a képeket, és valamennyien önfeledten éneklik: „Mert minden ember macska nem lehet / Pedig a macska tudja csak / A nagy titkokat!”
Hogy az emberek mennyit vesznek észre házikedvenceik titkos életéből, visszatérő kérdéssé vált: bár olykor ember és macska szövetségének határa a szó legszorosabb értelmében a csillagos ég (Egon & Dönci), más esetekben a kétlábúak legfeljebb részlegesen láthatnak be a színfalak mögé (Egy macska kettős élete, Olivér és társai, A kurta farkú Peti cica, A sirály és a macska), vagy maradhatnak teljesen kívülállók is (Felidae – Karmok harca). Egy sikeres svéd rajzfilm, az 1981-es A kurta farkú Peti cica főhőse, Pekka például hiába éli mindennapjait egy család háziállataként, a cselekményben az az elsődleges, milyen nehézségeken kell keresztülmennie, hogy elfogadtassa magát a macskaközösség teljes jogú tagjaként. A vidékről Uppsalába került Pekka ugyanis csökevényes farokkal született, s emiatt gúnyolják őt – különösen Maans kandúr, aki egyre aljasabb csapdákat állít neki. Pekka kitartása, jólelkűsége – s nem mellékesen igaz barátai – segítségével bizonyítja talpraesettségét, így nemcsak egy sportverseny győztese lesz (miután lelepleződnek Maans csalásai), de még egy kiscicát is megment attól, hogy lepottyanjon a magasból. A sirály és a macska című 1998-as olasz rajzfilm hőse a csokornyakkendőt s micisapkát viselő Pekkához hasonlóan igazszívű kandúr: egy véletlen folytán Zorba lesz a pótapja és -anyja egy sirályfiókának, akit macskabarátaival nevel és gondoz szeretettel, vagy ha kell, védelmez a galád patkányoktól – hogy aztán az elkerülhetetlen búcsúval nézzen szembe, amikor „kölyke” végül megtanul repülni, s csatlakozik a szárnyasokhoz.
A kurta farkú Peti cica és A sirály és a macska az emberekével párhuzamosan, de azzal érintkezve bontakoztatja ki a macskák különbejáratú világát, egyéb rajzfilmekben azonban szó szerint másik univerzumként tételeződik a négylábúak közege – bár ebben az esetben e megnevezés pontatlan, hiszen a cirmosok két lábra állnak, az emberközeg sajátos paródiájaként vagy akár kritikájaként. Az egészestés animáció egyetemes történetében is jelentős Macskafogó egy távoli bolygón játszatja le az egerek és az elpusztításukra törő macskahatalom örök harcát, érintve a hatalmi arrogancia, a nagyvállalatok gátlástalansága vagy a nemzetközi kémtevékenységek – mostanság kétségbeejtően eszkalálódó – feszélyező jelenségeit, jóllehet mindezt frappáns humorral kezeli, s még leggonoszabb macskaszereplőit – élen a fémkezű, félszemű Teufellel – is szerethetővé formálja (groteszk hangvételében előzménynek tekinthetjük Nepp Józseftől a Megalkuvó macskák című szatirikus rövidfilmet). A Macskafogóból teljesen kimaradnak az emberek, s bár a Ghibli Stúdióban készült Macskák királyságában sem kevésbé fantasztikus hely a macskavilág, oda azért bejuthat egy ember. Igaz, időközben maga is macskaformát ölt: Haru, miután megment egy cicát attól, hogy elgázolják, egy másik dimenzióba kerül, ahol az általa megmentett herceg arájának szánják őt, s hogy a reménybeli házasságnak ne legyen biológiai akadálya, a tinilányt egyfajta macskaemberré változtatják. Haru szép története végül kibékíthetőnek tételezi a konfliktusokat, miként a lány köztes állapota is visszafordítható, ő maga pedig – miután a herceg rátalál igazi macskajegyesére – visszatérhet saját világába, ahol érettebben nézhet szembe a mindennapi kihívásokkal.
Macskák és árnyak
Míg a Macskák királyságában a macskák és az emberek kölcsönösen tanulhatnak egymástól értékes dolgokat, más rajzfilmek arról árulkodnak, hogy ez a folyamat negatív irányú is lehet, amennyiben az emberektől átvett ön- és közveszélyes tendenciák elsajátítása a macskamiliőben is megfigyelhető. Ez a megközelítés teljesedik ki a Felidae – Karmok harca című, 1994-es német rajzfilmben, az egyik legösszetettebb, felnőtteknek készült animációban. Történeti előzményei mellett persze nem lehet elmenni: a felnőttanimációk számára az 1972-es Fritz, a macska (és kevésbé ismert folytatása, a Fritz, a macska kilenc élete) avatta föl a macskafigurákat. Ralph Bakshi hírhedt filmje, amely kiérdemelte a pornográf termékeknek járó X-besorolást, szégyentelen szabadosságával a hatvanas évek ellenkultúrájának emlékműve, középpontban provokatív szexszel és drogfogyasztással, valamint a faji szegregáció problémájával – a marihuánafüstbe bódult folytatás sem adta alább, megcsúfolva többek között történelmi időszakokat (a harmincas évek válságát) és jövővárást (űrutazás) egyaránt.
A hazai videóforgalmazásban is megjelent Felidae (az eredeti cím a macskafélék latin elnevezése) sokkoló tartalma mélyebb, mint a Fritz-filmeké. Párhuzam vonható akár az Egy macska kettős életével is, de míg ott a macska az ember által megszervezett bűnelkövetés részesévé válik, s az igazi bűnügyi cselekmény a humánkaraktereket érinti – és a film nem tartalmaz olyan elemeket, amelyek alkalmatlanná teszik a gyerekközönség számára –, addig a Felidae-ben minden bűn- és rémtett a macskák közegében játszódik le, s a történet kegyetlensége, a megcsonkított macskaholttestek, az erőszak vagy akár a párzás mozzanatai egyértelműen a családbarát animáción kívül jelölik ki a helyét. Az Akif Pirincci magyarul is hozzáférhető regényéből (Bársonytalpon oson a halál) készült Felidae-t borongós tónusa és az Argento-giallókkal vetekedő szövevényes rejtélyei okán joggal jegyzik thrillerként és horrorként; történetében Francis, a házimacska egy új városba költözve a környéken zajló macskagyilkosság-sorozat elkövetőjének leleplezésére vállalkozik, s intelligenciája – valamint enigmatikus és döbbenetes rémálmai megfejtése – révén eljut a tetteshez, aki, bár a macskák közül kerül ki, gondolkodás- és viselkedésmódját tekintve az emberekéhez hasonlatos. A Felidae-ből ekként csak látszólag hiányzik az ember (a jelenben mindössze Francis gazdája jut nagyon csekély szerephez), mert a múltban elkövetett borzalmak a macskákban élnek tovább: a rejtély egyik kulcsa egy évekkel korábban lezajlott, az állatokon végzett genetikai kísérletsorozat, ami nemcsak a négylábúak iszonyatos szenvedését eredményezte, de kitermelte azt a bosszúszomjas példányt is, aki paradox módon saját fajának védelmezése érdekében vált macskák gyilkosává. „A világ pokoli, Francis, és a gyűlölet dicsőségének apostola: az ember. Az a vicces, barátom, hogy már mi sem különbözünk tőlük” – magyarázza a tettes, rátapintva a Felidae torokszorító tapasztalatára, miszerint az önmagáért való kegyetlenséget az embernek sikerült elültetnie az állatvilágban is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 47-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10951 |
