Kéri László
Ezt is megúsztuk. Sztálingrádnál sem kellett ott lennünk. Mi, ötven alatt – vagyis a társadalom túlnyomó többsége – csak moziból kaptuk (és kapjuk) a háborús rettegés semmivel össze nem hasonlítható élményét. Az elmúlt évtizedekben minden korosztálynak kijutott a háborús filmekből, kiknek a Ballada a katonáról, kiknek A halál ötven órája, másoknak az Apokalipszis most, meg a Szarvasvadász...
Vajon kié, kiké lesz a Sztálingrád? Azon német családoké, melyekben még mindig név szerint emlékeznek az ottmaradt nagyapákra, nagybácsikra? A túlélőké, akik számára e város és a csata neve a sokéves vesszőfutás kezdetével jelent egyet? A mostanság felnövőké, a tizen- és huszonéves németeké, akik között mind több gyújtogató és futballpályahős akad? Akik a nézőtéren előrelendítik karjukat meccs közben, és utána is, csakúgy, mint fél évszázaddal ezelőtti elődeik a filmbéli csatáig vezető úton.
A többi európai nézőé lesz-e a film, akiknek egyaránt volt alkalmuk látni saját hazájukban a győztes majd a vesztes német katonákat? Vagy mindazon nézőké, akik esténként háromperces hírekben láthatnak jeleneteket a tv előtt ülve a boszniai frontokról?
Lehet, hogy mindenkié ez a Sztálingrád, azoké is, akik eddig csak filmekből és híradók alapján győződhettünk meg újra és újra arról, hogy a háború mindenekelőtt értelmetlen, és elrettentően kegyetlen.
A háborúban minden a visszájára fordul, semmi sem érvényes. Semmi sem érthető, és nem lehet elbújni sem előle. A háború totális élmény, nincs közben öt perc reklámszünet, nincs térfélcsere, szusszanásnyi idő. A játék nem becsületes, mert a túlélés érdekében minden megengedett, és ténylegesen csak a másik élete árán lehet olykor-olykor „túlélni”, hogy legközelebb te légy az értelmetlen áldozat. A háborúban az égvilágon semminek nincs értelme, legfeljebb a következő pillanatnak, amit meg kell úszni. Hónapok, évek állnak össze ilyen pillanatokból, és bámulatos, hogy akadnak olyan emberek, akik a végén mégis élve maradnak.
A milliós német hadseregből százezernyi katona lett hadifogoly és/vagy sebesült. S az ötvenes évek derekára is maradt még hatezer ember, akik hazatérhettek végül is Németországba. Ez a hatezer – mindent túlélő – ember e század biológiai és társadalmi csodája. Csoda, hogy akadtak ennyien, akik képesek voltak még tíz-húsz év múltán is enni, ülni, állni, emberre nézni, s egyáltalán megszólalni és válaszolni a másiknak azok után, amit túléltek a háborúban, meg a következő évtized hadifogolytáboraiban. Nekünk nézőknek csak százötven perc a filmben mindaz, ami számukra hosszú-hosszú hónapok, kilátástalan évek hidegsége és állandó készenléte a fenyegető életveszély elhárítására. Mi tudjuk, hogy véget ér a film, de ők miben hittek?
Vajon hogyan viszonyul ez a filmbéli százötven perc ama hatezer-tizenkét évéhez, a 6,33 milliárd perchez? Miért van az, hogy a film utolsó perceiben úgy érzi a néző, hogy már nem lehet egyetlen képet sem elviselni?
Joseph Vilsmaier filmje megkíméli a nézőt mindenféle nagyobb történelmi és politikai összefüggéssel való bajlódástól. Ebben a filmben a háború nagyon is hétköznapi, már-már elviselhetetlenül banális. Az elkészülte óta megjelenő sajtóviták és elemzések joggal hívják föl a figyelmet arra, hogy a Sztálingrád bizony meglehetős kérlelhetetlenséggel bánik a német katonai erények köré épített mitológiával. A filmbéli háborúban ugyanis a katonai fegyelem és hősiesség éppenséggel az irracionalitás elmélyítésére alkalmas, arra, hogy a pillanatokra föl-fölvillanó emberi megoldást, egérutat eme mítoszok értelmetlen alkalmazásával el lehessen torlaszolni.
A film több szempontból sem tartható előzmény nélkülinek. Elegendő talán Theodor Plievier hasonló című dokumentumregényére utalni, amely nemcsak németül, de magyarul is megjelent már 1945-ben. A főszereplők, a hangulat, a teljes kilátástalanság percenként teremt alkalmat az önkéntes összehasonlításra. Ahogyan Plievier beszámolt annak idején a történelem egyik legnagyobb szabású értelmetlenségéről, a könyv egykori olvasói szinte előre látni vélik a filmbeli jelenetek jól ismert végkifejletét.
A Sztálingrád egyik alkotója – Jürgen Büscher – egy interjúban azt mondta, hogy „... a film azt akarta kifejezni, ami akkoriban a németekkel történt. A néző pedig közben egyéni következtetéseket vonhat le. Megkérdezheti magától: én hogyan viselkedtem volna”. Nem vitatva sem a szándékot, sem pedig azt, hogy vajon a film elérte-e ezt a célt, valami mégis idekívánkozik. Úgy gondolom ugyanis, hogy a nézők is fölteszik majd bizonyára a kérdést: ki kell-e feltétlenül magunkat próbálni a háború körülményei között? Muszáj-e megismernünk a tehetetlenség, a lehetetlenség végső határait, avagy elegendő-e mozivásznon látnunk mindezt ahhoz, hogy egy életre elmenjen a kedvünk a rettenetes vérengzés valóságos átélésétől? S ha így van, akkor tehetünk-e valamit azért, hogy tényleg ne kelljen megélnünk? A film csak annyira képes, hogy figyelmeztet. A Sztálingrád ezt nyomatékosan és drámai erővel tette.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/10 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1095 |
