Pintér Judit Nóra
A kiskorú ámokfutók esetei megrázóbbak, mert még érthetetlenebbnek érezzük őket, mint a felnőtt tömeggyilkosok tetteit.
„Nincs értelme, és épp ez az értelme.” („There is no point. That’s the point.”) Ezt tudjuk meg Kevintől, a legújabb iskolai ámokfutós mozi, a 2011-es Beszélnünk kell Kevinnel főszereplőjétől. Ezt pedzegették már a Zero Day gimis mészárlói is 2003-ban, pedig azóta elég sok magyarázatkísérlet született arról, hogy miért kezdik el egyszer csak bizonyos gyerekek leöldösni iskolatársaikat. Az első komolyabb oknyomozás Michael Moore 2002-es dokumentumfilmje volt. A Kóla, puska, sültkrumpli (Bowling for Columbine) az 1999-es Columbine gimnázium-beli mészárlást és a háttérben húzódó okokat járja körbe. Az iskola két kamaszkorú diákja fegyveres ámokfutása során meggyilkolta tizenkét osztálytársát és egy tanárt, megsebesítettek majdnem kétszer ennyi gyereket, végül magukkal is végeztek. 2007 áprilisáig ez volt Amerika történelmének legvéresebb iskolai mészárlása, mígnem Cho Seung-hui 32 emberrel végzett a Virginia Tech-en, és legalább ugyanennyit megsebesített, mielőtt magát is agyonlőtte volna.
Michael Moore-tól megtudjuk, hogy amíg a nyugati demokráciákban évente száz-kétszáz embert ölnek meg lőfegyverrel, addig az Egyesült Államokban több mint 11 ezer embert lőnek le minden évben, pedig például Kanadában is majdnem mindenkinek van egy rakás puskája, és a japánokat még az amerikai kamaszok sem tudják megelőzni az öldöklős számítógépes játékok terén. De akkor mégis miért az USÁ-ban lett a huszadik század utolsó évtizedeire divat bemenni a suliba két táskányi arzenállal, és hús-vér doomot játszani a barátokkal? Moore szerint szimbolikus jelentősége van annak, hogy éppen a columbine-i mészárlás napján, 1999. április 20-án, az Egyesült Államok gigantikus bombázási akciót indított Koszovó ellen, újabb láncszemeként az USA erőszak-politikájának. A dokumentaristák fenegyereke szerint tehát egy tizenéves ámokfutó tulajdonképpen nem tesz mást, mint amit szülőhazája is csinál nagyban: ártatlanokat rohan le saját megalomán elmebajában, óriási fegyverfölénnyel.
Moore-on kívül persze az egész társadalom, pszichológusok, tanárok és az elnök is keresi a magyarázatokat. De azon túl, hogy szocioökönómiai státusztól, élettörténettől, jellemző pszichés kórképtől függetlenül mégis mi áll az ámokfutások hátterében, nagyon keveset sikerült feltárni. Az egyetlen dolog, ami biztosan közös az elkövetőkben, „ahelyett, hogy összeropannának, terveznek”.
Az ámokfutásokat feldolgozó filmek visszatükrözik a társadalom tanácstalanságát: nem igazán szolgálnak válaszokkal. Az elkövetők lélektana helyett többnyire hagyják, hogy a tett beszéljen. A leghíresebb Gus van Sant Elefántja 2003-ból, amely szintén a columbine-i tragédiából nyert ihletést. A cím arra a mesére utal, amikor vakok próbálják leírni, hogy néz ki egy elefánt, azon egyetlen testrész alapján, amit elérnek. Van Sant kamerája ugyanilyen fragmentumokból építi fel történetét: felkapja a szálakat, majd elengedi, és lazán belelép egy másikba, hogy az egymásba fonódó sorsvonalak lassan kirajzolják a történet szövetét, amelyek közé, mintegy mellékesen, a rendező felveszi a gyilkosok sorsfonalát is. Azonban nem sok minden derül ki róluk: megnéznek egy dokufilmet Hitlerről, egyikük Beethovent zongorázik, majd lődöznek egy sort a komputeren, aztán fogják a puskákat, és irány az iskola. Az esztétika és a gyilkosság közvetlen egymás mellé rendelése még egyértelműbbé teszi a nácizmusra való utalást: a kifinomult ízlés sem ment meg a tömeggyilkosságtól.
A filmben az egymást keresztező szólamok polifóniája azonban olyan mágikus kompozíciót alkot, amely az öldöklés esetlegességét vissza tudja kötni a rendszer törvényszerűségeibe. Azaz szólamuk az „Egész” részeként jelenik meg, egyként a sok közül, amely végül keresztezi az összes többi szólamot. Úgy tűnik tehát, hogy a mindenségben az efféle megmagyarázhatatlan szörnyűségeknek is helye van.
Egészen más technikát használ a szintén 2003-as Zero Day, amely ugyancsak erre a tragédiára referál, olyannyira, hogy a rendező, Ben Coccio a valódi ámokfutó kamaszok videói és az iskolai kamerák felvételei alapján gyakorlatilag egy ál home videót készített, ahol a két tettes a kameraman, akik saját magukat, és a majd egy évig tartó előkészületeket dokumentálják. A mészárlás előestéjén üzennek a szüleiknek a videófelvételen, hogy „ne keressék az okokat, mert nincsenek”. Ebben a filmben sokkal közelebb kerülünk a két sráchoz, mint az Elefántban, hiszen az egész az ő önkifejezésük, a saját kamerájuk által. Indítékaik megértéséhez azonban itt sem jutunk el. Teljesen átlagos kamaszok, akik nem tűnnek depressziósnak, szorongónak, nem abuzálták őket a szokásos iskolai szekáláson túl, szerető szüleik vannak, barátaik, lányok, akiknek tetszenek, van hobbijuk, vannak érzelmeik, sokat nevetnek, néha dühösek... Felfoghatatlan. Ahogyan az is, hogy a mészárlás tervével együttjár az öngyilkosság terve is. A nézőben az a kérdés mocorog, hogyan lehet az, hogy miközben sötét terveik ellenére is képesek az örömre, ennyire nem kötődnek az élethez?
Ennél valószínűleg bonyolultabb az ámokfutók pszichodinamikája, vagy talán egyszerűbb? Ha valaki megbánt minket, akkor vagy összetörünk, vagy elkezdjük a bosszú terveit forralni, ami egy határig önmagunk védelmét szolgálja. Azonban bizonyos együttállások nyomán, mint ahogyan a tornádó is létrejön, a tervezés édes fantáziái tettekbe csapnak át. Ez persze nem lehetne a karnyújtásnyira lévő fegyverek, a tévéből sugárzott erőszak, a doom és az osztálytársak beszólásai nélkül, de az, hogy lelki háztartásunk vegykonyhája végül az iskolai ámokfutás tervét kavarja ki, egyáltalán nem törvényszerű.
Mindamellett több olyan ámokfutást is dokumentáltak az amerikai történelemben, amelynek nagyon is volt megfogható oka, ilyen a legelső iskolai mészárlás 1764-ben, a hétéves háború idején, amikor négy indián Pennsylvaniában megölte az iskolaigazgatót és kilenc vagy tíz gyereket. Ilyen, „magyarázható” eseményt dolgoz fel a 2009-es Polytechnique, amely az 1998-as montreáli mészárlást kelti életre, ahol az elkövető valódi elmebeteg volt (ez a magyarázat), aki gyűlölte a női nemet, és puskájával kizárólag lányokra vadászott az egyetemen. A 2007-es Dark Matterben a rendező éppen azt az utat járatja be a nézővel, ahogy a hős, Leu Xing eljut a tettig. A tettes egy szegény, de tehetséges kínai diák, aki Amerikába jön megírni disszertációját, amelyben a „sötét anyagot” kutatva áttörést hoz a kozmológiában. Azonban addig csodált témavezetője szakmai féltékenységből elkaszálja a fiú karrierjét, akinek közben elfogy szüleitől kapott, összekuporgatott kis pénze, megalázó munkát kell végeznie és egyszercsak elszakad a cérna. Itt nyilvánvaló, hogy Xing amerikai álmait szétzúzták Amerikában, amire csak a sérelem nagyságához mért „végső válasz” tűnik elégségesnek számára.
A sorban a legfrissebb film, a Beszélnünk kell Kevinről, egyben a legkevésbé sikerült alkotás is. Az iskolai mészárlás ebben a moziban csupán az egyik tényező, a centrumban valójában az anya-fiú kapcsolat áll, amely megágyaz az ámokfutásnak. Pontosabban: bár így lenne! Azonban gyilkos kamaszunk sajnos már születése pillanatától kezdve gonosz. Aféle kis Rosemary-bébivel van dolgunk, akivel anyja (Tilda Swinton) sem képes zöldágra vergődni. A gyerek olyan rémesen gonosz, hogy a nézők is elkezdik gyűlölni, miközben azon gondolkodnak, létezhet-e ilyesmi. Kevin egy szép napon aztán az apjától kapott méretes íjjal lenyilazza az egész családot (a mamán kívül), majd bemegy a suliba, és ott is kiirt egy tucat gimist.
A film három idősíkot folyat folyamatosan egymásba: a sátáni gyermek születése előtti boldogság, a gonosz felcseperedése a mészárlásig, és az egész város által meggyűlölt mama utóélete, plusz Kevin elmegyógyintézeti, börtönbeli léte, ahol anyja időről-időre meglátogatja. Egy ilyen látogatás alkalmával kérdezi meg fiát „Rosemary”, miért tette, amit tett, amire természetesen nem kap választ. A film maga szándékozik válasz lenni, amelyet azonban csak akkor fogadhatunk el, ha egyszerűen született pszichopatának tartjuk a kis Kevint és a hozzá hasonló ámokfutókat. A rendező, Lynne Ramsay az elviselhetetlenségig misztifikálja és esztétizálja a képsorokat, futtatja túl szimbólumait, minden egyes képkockába vészjósló utalásokat zsúfolva, amelyek azonban nem a pszichopátia kórképének felismerését, hanem sokkal inkább a megtestesült gonoszságra való rádöbbenést szorgalmazzák.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10944 |
