Barkóczi Janka
Kishon a pesti kabaré vicceit és a cinikus keleti humort ötvözve lett Izrael legviccesebb szatirikusa és legkelendőbb exportcikke.
1964-ben a Sallah Shabati című komédia fergeteges sikere után egy élelmes producer azonnal állást ajánlott Ephraim Kishonnak Hollywoodban. Az elsőfilmes izraeli rendező határozottan elutasította a felkérést, és hosszas unszolásra megpróbálta elmagyarázni, hogy nála ebben a kérdésben kizárólag elvekről, nem a pénzről van szó. A producer egy darabig megértően hallgatott, majd az előző ajánlatnál kétszer nagyobb összeget kínált. Kishon a helyzet reménytelenségét látva komoly ábrázattal pontot tett a beszélgetés végére: bár egymás közt megvallva az álomgyári munka valóban régi nagy vágya volt, de ezúttal mégis inkább maradna Izraelben, hiszen köztudott, hogy igazán nagy pénzt csak ott lehet csinálni. Az amerikai ezt végre megértette, és csalódottan, de mély tisztelettől telve visszavonulót fújt.
Izrael egyik legkelendőbb exportcikke, a magyar származású Ephraim Kishon író, színházi- és filmrendező, sakkmester, csodarabbik leszármazottja, aki gyakorlatilag mindenkit a barátjának mondhatott, aki a huszadik század második felében valahol valamiben valamit is számított. A jóízű pesti kabarét és a cinikus keleti humort ötvöző elementáris viccei messze földön híresek voltak, és bármihez nyúlt is, az azonnal arannyá vált. Mintegy 700 könyvét 37 nyelvre fordították le, amelyek között több bestsellert is találunk. Családtörténetek című gyűjteményét a héber nyelvű kiadványok között az eladási statisztikában a mai napig egyedül a Biblia tudta megelőzni, de számos egyéb elismerés mellett két Oscar-jelölést és három Golden Globe-díjat is magénak tudhat. Bár viszonylag kevés filmet készített, azok mindegyike a jegyeladási statisztikák csúcsán végezte, egyedi látásmódjuk pedig az izraeli filmtörténeti kánon olyannyira megkerülhetetlen részévé avatta őket, hogy hatásuk a mai napig érezhető.
Nagy-Magyarországtól Izraelig
Ephraim Kishon 1924-ben Hoffmann Ferenc néven született egy jómódú pesti polgári családban. A zsidó identitás kérdése sokáig csak mellékes érdekességet jelentett a fiú számára, aki egyébként a kamaszkor energiáitól dagadó magyar öntudattal énekelte a Trianont kárhoztató dalokat, és illő lelkesedéssel ünnepelte a bécsi döntéseket kis pajtásaival. A hőn táplált nemzeti érzések és célok tisztaságát illetően mégis egy pillanat alatt úrrá lettek rajta a kétségek, amikor 1944-ben előéletére tekintet nélkül, de származására tekintettel, őt is deportálták. A nagy vonalaiban tipikusan kelet-európai sorsot megélő Kishon esete ettől kezdve leginkább abban különbözik kortársaitól, hogy neki a szerencséből másoknál valahogy mindig egy kicsivel több jutott. A szlovákiai kényszermunka alatt sikerült túlélnie a tífuszt, nem viselt szemüveget, amikor egységében büntetésből a zsidónál is zsidóbbnak tartott szemüvegeseket kivégezték, táborparancsnoka, egy sakkőrült százados, a szabadidő kellemes eltöltése reményében a fűrésztelep helyett irodai feladatokra vezényelte, mint tehetséges sakkozót. Ha ez még nem lenne elég, az ilosvai munkatáborból történt kalandos szökése során a lebukással fenyegető igazoltatás előtti utolsó pillanatban kezdték bombázni az amerikaiak azt a vasúti vonalat, amelyen éppen utazott, a hosszú pesti bujkálást követő második (ezúttal már az oroszok által szervezett) elhurcolása közben pedig fogvatartói egyszerűen egy csűrben felejtették. Az abszurd szituációk iránti eredendő fogékonyságát mi sem szemléltethetné jobban, mint írói karrierjének első állomása, amikor egy évekkel korábban írt novellájával elnyerte egy rangos irodalmi pályázat első díját, majd a helyezést megítélő zsűri ugyanezt az írást azon melegében be is tiltotta. A nyertes pályamű ugyanis orwelli látomás volt egy kopaszok irányította virtuális társadalomról, a tiszteletreméltó bíráknak pedig sajnálatos módon csak az eredményhirdetés után jutott eszébe az a szerencsétlen körülmény, hogy Rákosi Mátyás feje történetesen olyan tar, mint egy biliárdgolyó. Így esett, hogy a nevét időközben Kishontra magyarosító szerző hivatalos elismerés helyett végül egy, a Ludas Matyi című szatirikus hetilap szerzői gárdájába szóló meghívást gyűjtött be, ez viszont hatalmas lendülettel indította be a később világhírűvé váló humorista karrierjét.
A kommunista diktatúra nyomasztó légkörétől mélyen megcsömörlött újságíró 1949-ben hosszas tépelődés után kiemelt státusza ellenére is úgy döntött, hogy örökre elhagyja az országot, és új életet kezd Izraelben. Állampolgárságával együtt alkalomszerűen ismét nevet váltott, mert a bevándorlók adminisztrációját intéző hivatalnok egy hirtelen ötlettől vezérelve a helyi viszonyoknak szerinte jobban megfelelő Ephraim Kishonként regisztrálta. Az ambiciózus Kishon hamarosan már kiválóan beszélt héberül (bár jellegzetes magyar akcentusát élete végéig megőrizte), és az újonnan alapított ország egyik legismertebb publicistájává avanzsált. Az identitását firtató kérdésekre a halála előtti években a következőképpen válaszolt: „A humorista nem lehet kozmopolita, sem ’kaméleon’. Én sem vagyok az. Szenvedélyesen magyar voltam, amíg a magyarok be nem bizonyították számomra az ellenkezőjét. Azután szenvedélyesen izraeli lettem. Még ha akarnám, sem lehetnék már más, mint izraeli”. Annak ellenére, hogy filmjeiben is következetesen képviselte híresen szigorú nemzeti-konzervatív nézőpontját, humorát mindvégig tagadhatatlanul az egykori zsidó-magyar ősök örökségéből, a többek között Molnár Ferenc és Karinthy Frigyes által fémjelzett értékes hagyatékból táplálta.
Új műfaj: a bourekas
Amikor az 1960-as évek elején Kishon felkérést kapott az egyik jól futó színpadi darabjának filmes feldolgozására, a gyerekkori rajongáson kívül szinte még semmilyen kapcsolata nem volt a mozi világával. A Sallah Shabati forgatására saját bevallása szerint a filmtörténet legdilettánsabb stábját sikerült összehozni, és jó időbe került, mire a felvétel megkezdésére felszólító „Tessék!” parancsszót a megilletődött suttogásnál hangosabban sikerült elmondania. A film minden várakozással ellentétben azonnal átütő siker lett, több mint 1 millió eladott jeggyel otthon, egy Oscar-jelöléssel és egy megnyert Golden Globe-bal pedig a külföldi piacon. A Sallahot fogadó kitörő lelkesedést a szatíra mozgóképes lehetőségeire nagyszerűen ráérző szerző meghökkentő megoldásai és a merész témaválasztás együttesen váltották ki. Az elsőfilmes próbálkozás hamarosan olyan kultuszdarabbá vált, amely egy egészen új műfaj robbanásszerű felfutását hozta. A frissen született zsánert a spanyol spagetti western mintájára mindjárt bourekas-filmnek keresztelték el, utalva ezzel az izraeli konyha népszerű, olcsó és könnyen fogyasztható, sajttal vagy egyéb sós töltelékkel megbolondított sült tésztájára. A bourekas-filmek Izraelben mind a mai napig a nemzeti filmgyártás jelentős hányadát adják, második fénykorukat az 1970-es után az 1990-es években élték. A kifejezés elsősorban olyan etnikai alapú vígjátékokat takar, amelyekben a konfliktusok és a humor forrását a különböző égtájakról bevándorló zsidók közt fennálló kulturális és ideológiai különbségek képezik. A történetek két fő pólusát az Európából érkező, a modern, szekularizált, utópisztikus állam megteremtésére törekvő askenázik és az arab országokból érkező keleti, vagyis mizrahi zsidók jelentik. Ők az előbbieknél jobban ragaszkodnak az ősi hagyományokhoz, számukra Izrael földje valamiféle messianisztikus aurát hordoz, és elsősorban a gyökerekhez való visszatérés lehetőségét szimbolizálja. A két homlokegyenest ellenkező attitűd találkozása számos előítéletet és mélyen gyökerező fóbiát hoz a felszínre, amelyet a közös új otthon felépítése érdekében lépésről lépésre kell felszámolni. A forgatókönyvek többségében a primitívnek és ostobának bélyegzett mizrahi küzd a hatalmat erkölcsileg vitatható módon gyakorló askenázival, míg végül valamiféle kompromisszumra, legtöbbször pedig a kompromisszumot megpecsételő vegyesházasságra jutnak. A bourekas-filmek hatalmas jelentősége elsősorban feszültségoldó és integrációt elősegítő szerepükben rejlik, amelyben Kishonnak, mint a probléma első bátor ábrázolójának elévülhetetlen érdeme van.
A Sallah Shabati nyitójelenete a kérdésnek és a műfajnak egyaránt közvetlen felütést ad. A tel-avivi reptéren landoló gépből egy tökéletesre glancolt amerikai bevándorló-pár után a hétgyermekes Sallah Shabati kaotikus, tradicionális levantei ruhákba bugyolált, arab akcentussal üvöltöző famíliája kászálódik ki. A film további részében a családfő agyafúrt, elkeseredett, tragikomikus küzdelmét követhetjük nyomon, amellyel a nyomorúságos átmeneti táborból a nemrég felépített szomszédos telep tiszta házainak egyikébe próbálja beköltöztetni szeretteit. A keserves harc során nemcsak a régi és új bevándorlók közti feszültség, de a kibucok ellentmondásos világa és a fiatal állam korrumpálódásának egyes fokozatai is kíméletlenül tárgyalásra kerülnek, természetesen Kishon egyenes és keresetlen stílusában. A dolog pikantériáját fokozza, hogy az abszolút mizrahi ideáltípusát elsőként éppen két askenázi, Kishon és az izraeli színházlegenda, a Sallahot alakító Haim Topol együttműködése teremti meg. Elfogultságukból és félelmeikből olyan antihőst kreálnak, aki lustaságát kreativitással kompenzálja, minden ellentétes tapasztalata ellenére is hisz a patriarchális világrendben, hajlamos a csalásra és a trehányságra, de végtelen jólelkűségével az összes hibáját feledteti.
A Sallah Shabati nagy felismerése, hogy a zsidó állam életképességének megőrzésében a tradicionális keleti zsidóságnak az askenázikhoz hasonlóan fontos, ha nem fontosabb szerepe van. Ennek belátása szinte elképzelhetetlen pszichikai kihívást jelent, amelyet aztán a bourekas filmek egész sora segít feldolgozni. Többek között már Kishon 1971-ben bemutatott Azulai, a rendőr című szatírája is egyértelműen ennek a lélektani fejlődésnek a következő szakaszára reflektál. Azulai (Shaike Ophir), a nyugdíjba készülő szerény mizrahi rendőrtiszt a város szeretett és mindenki által elismert hatósági közege, akivel még a gengszterek is annyira rokonszenveznek, hogy csupán passzióból megszervezik neki saját lebuktatásukat. A humoros szkeccsek laza füzéréből álló történet végére fokozatosan nyilvánvalóvá válik, hogy a főhős lenyűgöző vallásbölcseleti ismeretekkel rendelkezik, kifinomultságban nem akad párja, tulajdonképpen ő az egyetlen a rendőrörsön, aki idegen nyelveket beszél, így személye askenázi felettesei és az egész hivatali szervezet számára pótolhatatlan.
A korrupció esztétikája
Ephraim Kishon filmes indulása az 1956-os sinai incidens és az 1967-es háború közé eső viszonylag békés, prosperáló időszakra esik. A mozivásznon korábban nem látott, de most egyre erősebben jelentkező társadalomkritika az ekkoriban meginduló ideológiai erjedés fontos összetevőjének számít. A cionista sematizmus éveit elsőként Kishon üde szatírái törték meg, hogy tőlük majd az európai újhullámok hatására jelentkező új érzékenység filmjei vezessenek át a kortárs izraeli film utánozhatatlanul személyes hangvételéhez. Kishon mozija fellazította az eszmék korábban szigorúan ellenőrzött talaját, majd teret nyitott az építő kritika és az árnyalt játékosság számára. Ő sütötte el az első explicit politikai vicceket a filmjeiben, és nem átallott több ízben egyenesen a nemzetépítő Ben-Gurion kárára élcelődni. Elsődleges célpontja mégis a kezelhetetlen és működésképtelen állami bürokrácia volt, amelyet minden közönségsikerében – Sallah Shabati, Azulai, Ervinka (1967), A Blaumilch-csatorna (1969) –megidéz.
A problémát a legkifejezőbben egyértelműen A Blaumilch-csatornában ábrázolja, amely a klasszikus kabaré módszerével dolgozva egyetlen hétköznapi szituációt dagaszt elképesztő abszurd komédiává. A történet szerint Blaumilch (Bomba Tzur), egy elmegyógyintézetből szökött ápolt valahol szerez egy légkalapácsot, amellyel Tel-Aviv legforgalmasabb főutcájának közepén ötletszerűen munkához lát. A spontán akcióból előbb méretes közlekedési dugó, majd monumentális építkezés kerekedik, mert a város vezetése képtelen kontrollálni a folyamatokat. Mivel mindenki úgy sejti, hogy a földmunkák valószínűleg egy nála befolyásosabb rivális hivatal rendelete nyomán indultak, nemhogy leállítanák, de minden erejükkel igyekeznek segíteni azt. Az alkalmatlan hivatalnokok és önző kispolgárok együtt-nem-működésének eredményeképpen a tenger végül betör a sugárútra, hogy tökéletesen értelmetlen módon egyszeriben „a Közel-Kelet Velencéjévé” változtassa a korábban egyébként jól funkcionáló települést.
A rendező a Blaumilch-csatornában csakúgy, mint többi filmjében mély emberismeretről tanúskodó megoldásokkal, jól eltalált figurák és apró gesztusok segítségével, különösen összetett gazdasági és szociális viszonyokat is könnyű kézzel skiccel fel. A lelkesen hohmecoló szélhámos Ervinka, a ravasz Sallah, vagy a városok mindenkori vezetését ellátó tehetségtelen, és egyedül pozícióinak védelmét illetően eltökélt bürokraták hátterében egy nagyon is sebezhető és esendő társadalmi rendszer és a politika mindenkori anatómiája válik láthatóvá. Kishon filmjei az örökzöld viccekkel és műfajteremtő erejükkel olyan erősen bevésődtek az izraeli mozgóképes kánonba, hogy az utóbbi ötven évben készült alkotások (a Magyarországon is bemutatott A zenekar látogatásában például az izraeli városka neve és az egyik jelenetben a háttérben a televízión futó részlet is Kishon-filmből való idézet) a tiszteletadás jeleként rendszeresen utalnak rá. Hogy a Magyarországról elszármazott, sokat megélt szerző maga hogyan látta saját életművét és a valósághoz való viszonyát, azt mindennél jobban szemlélteti a Blaumilch-csatorna sokat sejtető mottója: „A cselekményt és a filmben szereplő karaktereket teljes egészében a képzelet szülte. Reméljük legalábbis...”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10917 |
