Varga Dénes
A sportfilmek többségében markáns határvonal választja el egymástól a vesztesek és a győztesek világát. Robert Rossen klasszikus biliárd-drámájában bonyolultabb a helyzet.
A biliárd a többség szemében nem sport, hanem léha passzió, ezért meglepő lehet, hogy az egyik legkarakteresebb sportoló-portrét épp egy, a biliárdtermek kétes félhomályában játszódó filmnek köszönhetjük. A dicsőség legmagasabb fokára vágyó biliárdjátékos és szélhámos Fast Eddie Felson (Paul Newman) a popkultúrába végérvényesen beleivódott filmhős. Ott van a helye Dirty Harry, vagy Rocky mellett. Ő a sok hibával terhelt, de mégis szimpatikus antihős-típus egyik első kiforrott példája.
Vesztesek és győztesek
Eddie arcára, amikor életében először belép üzlettársával a New York-i Ames biliárdterembe, áhítattal vegyes csodálat ül ki. Úgy érzi magát, mintha egy templomba lépett volna be. Egy szent helyre, ahol mindenki az ő sportját űzi – a sportot, amiben ő akar a legjobb lenni. Már az első jelenetből kiderül, hogy Eddie-nek egyaránt istenadta tehetsége van a biliárdhoz és színjátékhoz is. Üzlettársával végigturnézták fél Amerikát: füstös kocsmákban, szedett-vedett szalonokban vágták át az embereket aprópénzért. Azért jött New Yorkba, hogy pontot tegyen szélhámos karrierjének végére, és megmérettesse magát a sportág legnagyobb alakjával, Minnesota Fats-cel (Jackie Gleason). A maratoni hosszúságú játszma azonban Eddie kudarcával zárul. Önteltségében nem hallgat az okos szóra, és megsemmisítő erejű vereségbe hajszolja bele magát. Elúszik minden pénze, ráadásul még az önbecsülését is elveszíti.
„A győzelem iránti vágy (igény) az élet minden területén megtalálható, minden egyes tettben, minden egyes beszélgetésben, minden egyes találkozásban.” Nemcsak a sportpályák élménye, nap mint nap szembesülhetünk vele, hogy az embert a teljesítménye, vagyis a sikerei és kudarcai alapján ítélik meg. Helyt kell állni a munkahelyen, a magánéletben, megfelelni mások és önmagunk elvárásainak. Ebben a közegben talán nincs is megalázóbb ítélet, mint az, ha valakit vesztesnek könyvelnek el. Másrészről, vannak olyanok, akiknek egyszerűen túl nehéz a győzelem súlya. Talán nem is akarnak annyira győzni, mint amennyire mutatják. Eddie is inkább az italt választja a sport kemény drillje helyett.
Bert Gordon (George C. Scott), szerencsejátékosként az élet minden momentumát aránypárokra bontja le. Ő az, aki egy nagy haszonnal ígérkező meccs reményében, megpróbálja felrázni apátiájából Eddie-t: „Az önsajnálat az egyik legnépszerűbb beltéri sport. Mindenki űzi. Különösen a született vesztesek.” Talán ezért is csüngünk csodálattal a mozifilmeken és a sportközvetítéseken. Ott helyettünk is győznek.
Fast Eddie Nelson igazából se nem győztes, se nem vesztes. „Tehetséges vagy.” – mondja neki Bert. „Tehetséges vagyok. Rendben. Akkor miért kaptam ki?” – kérdez vissza Eddie. „A természeted miatt.” Épp e kettőség miatt válik igazán emlékezetessé Eddie karaktere. Viszontláthatjuk benne gyermekkori álmainkat, amikor még bízhattunk abban, hogy lesz valami a világon, amiben mi leszünk a legjobbak. Emellett azonban keserűséget, megbántottságot, önzést, önpusztításra való hajlamot is felfedezhetünk benne. Szédítően tehetséges, amilyennek mi is hittük magunkat. Tökéletlen, amilyenek mi is vagyunk.
A svindler tulajdonképpen műfaji hibrid. Hibátlanul keveredik benne a sportfilm és a melodráma, képileg pedig a film noirokkal mutat szoros rokonságot. A két Minnesota Fats elleni mérkőzés keretként szolgál két született vesztesnek elkönyvelt ember szomorú szerelmi történetéhez. Eddie és Sarah Packard (Piper Laurie) az éjszaka közepén találkoznak, egy buszpályaudvar éttermében. Mindketten súlyos problémákkal küzdenek, ez hamar össze is hozza őket. Összeköltöznek, hogy önsajnálatukat szexszel és alkohollal feledtessék. És mégis, ez a kapcsolat a megváltás ígéretét hordozza magában, mind Eddie, mind Sarah számára.
A svindler illúziómentes portré vesztesekről és győztesekről. Viszont a lapok addig keverednek a filmben, amíg ezek az egymás ellenpólusaiként szolgáló kategóriák fokozatosan feloldódnak egymásban. Bert szerint az a győztes, akinél a meccs végén több pénz van. A film azonban ennél árnyaltabban festi meg a győzelem mibenlétét. Egyrészt elismeri, igenis fantasztikus érzés diadalt aratni, jobbnak lenni a másiknál, másrészt viszont figyelmeztet, mindenben nem győzelmeskedhet senki sem. Előbb-utóbb dönteni kell, hogy mi a fontosabb, és ez a választás sosem könnyű. Eddie-nek a dicsőség, a pénz, a karrier, és Sarah odaadó szerelme, a saját becsülete között kell választania. A svindler kíméletlenül átgázol a sportfilmek kényelmes kliséin. Az akarattal párosuló tehetség itt nem eredményez örömódát. Eddie-t nem emeli vállára az őrjöngő közönség a film végén. Győzelme keserű, és magára nézve megsemmisítő erejű. Bebizonyította ugyan, hogy ő a legjobb, de mindezért hatalmas árat fizetett.
A biliárdtermet aztán lassan mindenki elhagyja, a villanyt is leoltják, mi viszont ottmaradunk a sötétben, nyugtalanító kérdésekkel a fejünkben: mi választja el a vesztest a győztestől? És mi vajon melyik kategóriába tartozunk?
Könyvek és filmek
Több oka van annak, hogy ennyire elevenbe vágó alkotás lett A svindlerből. Már az irodalmi alapanyag, Walter Tevis azonos című regénye is provokatív alkotás volt. A könyv szikár prózájából áradó erő utat talált a film fekete-fehér képeibe, köszönhetően az operatőrnek (Eugen Schüfftan), és annak, hogy amikor csak tudtak, eredeti New York-i helyszíneken forgattak. A színészek érezhették, hogy ez a film fordulópont lehet karrierjükben. Többen, életük kiemelkedő alakítását adták benne. Nehéz elhinni Paul Newmannek, hogy a film előtt sosem biliárdozott: lehengerlő magabiztossággal, játszi könnyedséggel löki a golyókat. Willie Mosconi, korának legjobb biliárdjátékosa készítette fel a szerepre. Tőle sajátította el, hogyan viselkedik egy profi: úgy mozog az asztal körül, mint egy táncos, sohasem esik ki a ritmusból. A Minnesota Fats szerepében brillírozó Jackie Gleason pedig maga a jégtömbből kimetszett elegancia. Úgy árad belőle a legyőzhetetlenség, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Piper Laurie-nak A svindler hozta meg az évek óta várt lehetőséget, hogy kitörjön a súlytalan szerepek bűvköréből. Végre megmutathatta, hogy nemcsak bámulatosan szép, de remek színésznő is. Ahogy a film túllép a sportfilm kliséin, úgy Sarah jelentősége is túlmutat egy kósza kalandon, vagy akár az elhanyagolt sportolófeleség sematikus mellékszerepén. Ő nem egy, a műfaj konvenciói okán kötelezően beillesztendő bútordarab, hanem egyenrangú fél Eddie mellett. Piper Laurie bátor alakításának köszönhetően Sarah karaktere megtelik élettel és nyomorúsággal. Bert Gordon szerepében George C. Scott, is megérdemel minden dicséretet. Olyan tűzzel, kiállással, és vonzerővel ruházza fel a hiéna természetű szerencsejátékost, hogy az általa képviselt életfelfogás logikusnak, helyénvalónak tűnik. Nagyon is vonzó életfilozófia az övé: „a számok nem hazudnak”, a győztes mindent visz. Ha viszont igazat adunk neki, akkor azzal azt is elismerjük, hogy Sarah-nak és Eddie-nek semmi esélye nincs az életben.
Ha összehasonlítjuk Walter Tevis könyvét, és Robert Rossen filmjét, az a ritka helyzet áll elő, hogy eldönthetetlen, melyik a jobb. Mindkettő remekmű a maga nemében. Kiegészítik egymást. Az is mindegy, hogy milyen sorrendben fogyasztjuk őket, egyiknek sem von le az élvezeti értékéből, ha már ismerjük a másikat. A film meglepő hűséggel követi a könyv cselekményét. A jelentős változtatásokat csupán A svindler második felében találunk. Rossen némileg tompít Eddie karakterén, és egy árnyalattal szimpatikusabbnak rajzolja meg: Eddie a filmben hűséges marad Sarah-hoz. A könyvbéli szélhámos érzéketlensége, önzése még nagyobb, fel sem merül benne, hogy elvigye magával Sarah-t Kentuckyba. Így kapcsolatuk is másképpen ér véget. A tragédia elmarad, helyette csupán csendes lemondással nyugtázzák, hogy a biliárdjátékos képtelen a szerelemre. A filmben Sarah halála felrázza Eddie-t, a könyvből azonban hiányzik a melodráma: annyira telik a férfitól, hogy még utoljára visszanézzen a lépcsőről: „Ilyen közel voltam, hogy vegyek neked egy gyűrűt”. A könyv nem könnyíti meg a dolgunkat, benne nem hajtja lelkiismeretfurdalás és bosszúvágy Eddie Felsont, csak az immáron sziklaszilárd talapzaton álló, minden mást elhomályosító, senkinek sem kegyelmező győzniakarás: „Ahhoz hogy biliárdozhass, győznöd kellett, és ezt kifogások, és önbecsapás nélkül kellett akarnod.”
Walter Tevis, több mint húsz évvel a Hustler megírása után, folytatta Fast Eddie Felson történetét. A pénz színe (Color of Money) 1984-ben jelent meg. Martin Scorsese 1986-ban rendezett belőle filmet. A címen, és a főszereplőn kívül nincs semmi közös bennük. A mozgóképes folytatás úgy viszonyul Robert Rossen időközben klasszikus státuszba emelkedett művéhez, mintha egy New York-i biliárdteremből, ahol a sport nagymenőit figyelhettük játék közben, hirtelen egy dohos Balaton-parti állami üdülőben találnánk magunkat, ahol a délutánt rexezéssel vagyunk kénytelenek eltölteni, mert odakint esik az eső. Aki kíváncsi arra, hogy Fast Eddie a szaporodó évek és dioptriák ellenére hogyan tér vissza a biliárd világába, az ne engedjen a filmhez kapcsolt nagy nevek csábításának, inkább a könyvet olvassa el.
Legtöbbünk életében a biliárd a sörkorcsolya szerepére kárhoztatott, vagy éppen randevúk feszültségoldó foglalatossága. A svindler azonban megmutatja ennek a sportnak a valódi nagyszerűségét. Legyen szó Walter Tevis prózájáról, vagy Robert Rossen képeiről, mindkettő képes átadni a játék előkelő szépségét, csak nagyon kevesek által ismert, hipnotikus erejű ritmusát, mindkettő bevezet minket egy veszélyesnek tűnő, ám annál izgalmasabb világba, ahol a sorsok a tébolyítóan gyors és minden látszat ellenére makacsul irányíthatatlan elefántcsontgolyók és a mindent elnyelő fekete lyukak körül forognak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10913 |
