Forgách András
Szokurov látványos filmje német (vagyis osztrák) Faust, cseh (illetve izlandi) tájban, orosz (valamint francia) ecsettel.
A mostani Faust előtt általam látott két Szokurov-filmbe véletlenül botlottam, nem voltam fölkészülve rájuk, és még az sem derült ki rögtön a számomra, kicsoda is e filmek rendezője. Az Anya és fiára betévedtem egy filmfesztiválon, és ráadásul lekéstem az elejét, az Orosz bárkát viszont a svájci televízióban kaptam el, és csak a végét láttam. Mindkettő hipnotikus erővel hatott rám: mágikusan abbahagyhatatlanok voltak, rettenetes kíváncsiság ébredt bennem, hogy megtudjam, ki a rendezőjük (azóta láttam mindkettőt elejétől végig), utánuk mégis volt egy könnyed, nem elhessegethető csalódásérzetem. Mintha a filmek gondolati programja csekélyebbnek bizonyult volna a részletekből sugárzó vizuális erőnél és ígéretnél. Ezúttal szigorú vagyok, de igazságtalan. Ám a mostani Arany Oroszlán-díjas Faust megtekintése után is ezt gondolom. Ami az első komoly, régóta érlelődő nemzetközi díja az 1951-ben született Szokurovnak. Nagyszabású filmek, melyek mégis hiányérzetet keltenek.
Brutális, hatásos képsorral kezdődik ez a film is: alulról fotografálva premier plánban egy férfi nemiszerv, s ahogy a kamera följebb siklik, láthatóvá válik az arcnélküli hulla felvágott hasa, amelyből Faust (az osztrák Johannes Zeiler), hű szolgája, Wagner (Georg Friedrich) segédletével a lélek székhelyét kutatva kiemel és fölmutat egy véres izomcsomót, a szívet, később a szürke vékonybelet húzogatja puszta kézzel, mintha töltött hurka lenne, nézegeti, fogdossa, közben fanyalog, mondván, a lélek nincs sehol. Ekkor a csapzott, kicsit őrültnek látszó famulus egy majdnem üres tányért nyújt a hullában kotorászó Faust arca felé, aki a szájával felszed onnan egy száraz kenyérhéjat vagy krumplidarabot. A gesztus (a rendezőé) egyszerre tehetséges és túl direkt: igen, értem, Faust szegény, de hogy ama morzsa mit enyhíthet az éhségén, fogalmam sincs. A film tele van ilyenfajta szabálytalan evésekkel, tele van nyers, szinte a vásznat átütő gesztusokkal, mindenki kézzel eszik, minden színész folyton belenyúlkál a képbe, vagy nagyon erős és hirtelen mozdulatokat tesz, például Margit a szoknyáját igazgatja, szinte neurotikusan, a ruhájukat rángatják a szereplők, s mint egy burleszkben, állandóan egymáshoz szorulnak, préselődnek, minden módon akadályozzák egymást, olyan helyeken is, ahol bőven lenne tér, fenyegetően közel kerül egymáshoz az arcuk: az embernek az az érzése, valami helyett nyűglődnek, gyűrik, tapossák, nyomorgatják egymást. Mint ahogy folyamatosan szól valamilyen zene, vagy hang, vagy zörej, és a német beszéd is folyamként áramlik a film mellett, alatt, fölött, hipnotikusan. S ahogy a morzsa felcsippentése aligha csitítja a főhős éhségét, később az sem lesz érthetővé a filmben, hogy ha Faustnak pénzre van szüksége (nem a kutatásaihoz, a puszta túléléshez), ám pénzt nem kap az ördögtől, vajon miért szegődik mégis a nyomába? Valami olyasmit sugall a film, hogy az ördög ugyan nem ad semmit, viszont ő az egyetlen ember a kisvárosban, akivel érdekesen lehet csevegni.
Talán azért sem ad az ördög pénzt Faustnak, mert Vlagyimir Putyin – aki a filmmel kapcsolatos összes interjúban felbukkan, a producer és a rendező ezzel szokták kezdeni – a 8 millió eurós film egyik legfontosabb támogatója. Szokurov a riportokban hangsúlyozza a kétes szponzortól való teljes függetlenségét (mindössze egyetlen órát beszélgettek annak dácsájában, mondja), ám világos, hogy a tetralógia, amelynek a rendező szerint utolsó darabja a Faust, a Hitlerről szóló Moloch (1999), a Leninről szóló Taurus (2001), és a Hirohitó császárról szóló Nap (2005) minduntalan a hatalom természetét firtatja, inkább csodálattal, mint nem. Szokurov a hatalom vonzásában alkot – hiszen a filmrendező is rendelkezik hatalommal.
Ellenpontozva a film elején látott boncolt hulla hímvesszőjét a film végén a Margit-szerelem egyik legfontosabb mozzanata a lány Vénusz-dombjának, barnásvörös fanszőrzetének, bensőséges, tájszerű ábrázolása. A film tele van effajta rejtett szimmetriával. Most nem alulról, hanem Margit hófehér hasa felől komponált a kép, s így a képbe a robosztus Faust-arc ámulatát (a színész jelentős, mégis sebezhető arca mintha egy Adriaen Brouwer- vagy Rembrandt-festményről lépett volna le – még egy festőt említenek Szokurov filmjével kapcsolatban: David Teniers kocsmai és boszorkány-jeleneteit, és meg kell mondanom, mind a színek, mind a fények, mind a figurák, mint a megmozduló képek koreográfiája mesterien idézik a képeit – nem véletlenül választhatta Szokurov operatőrének Bruno Delbonnelt, az Amélie operatőrét): a fölülről fotografált, tájképszerűen ábrázolt Vénusz-dombbal az érett férfi bámuló tekintetét kapjuk szembe – tényleg ez lenne minden, amit Szokurov Faustja kíván az ördöggel való szerződésért cserébe? Mást ugyanis nem kap. Margit öle mint világmindenség, mint a lélek székhelye?
A borzolódó Vénusz-dombhoz tartozó földúlt hálószobát, amelyben Margit anyja a szomszéd ágyon holtan vagy kábultan fekszik, ekkor már elözönlik az ördög segédletével a pokol zombiszerű lényei. Faust eltávozik (az ártatlan, mégis kacér, sejtelmesen sápadt, de szépségét tekintve inkább babaszerű Margitról, akit egy másik sorozatban Lucrezia Borgiát alakító Isolda Dychauk játszik, nem hallunk többé). Amikor Faustunk a vízben gázolva megközelíti a folyóban álló lányt: egy gyönyörű képben zuhannak együtt a zöld víz felszíne alá. Szokurov tud valamit a képek hipnotikus erejéről: talán nem is érdekli más.
De vissza a nyitóképhez! A belső szervek sorban potyognak ki a felboncolt férfiból, amikor Wagner egy csigával függőleges helyzetbe hozza az odaerősített holttestet, aztán jönnek a sírásók, a felvágott és minden szervétől megfosztott véres hullát ponyvára teszik és elszállítják. Később Faust az apját látogatja meg a helyi kórházban, ahol apja betegek gyógyításával próbálkozik, de a fiát, már azelőtt, hogy bármit kérne, elutasítja. Ő az egyetlen a filmben, akitől az ördög félni látszik, bár csodás hatalmának okaira nem kapunk magyarázatot. Az izlandi Sigurður Skúlason játssza, a titkos szimmetria jegyében, a film vége ugyanis Izlandon játszódik. Izland sziklás fennsíkja a kitörő gejzír-forrásokkal a poklot ábrázolja: itt, egy sebesen rohanó folyó partján Faust holtakkal is találkozik, köztük van az általa a kocsmában véletlenül megölt Valentin, Margit bátyja, az ő temetésén csábította el a lányt (hol másutt) – a hullák Faustba kapaszkodnak, de ő lerázza magáról őket; a gejzírekkel kozmikus vitába keveredik; egyébként ezen a sziklás tájon csak annyi történik, hogy kövekkel megpróbálja agyonverni az ördögöt, ám mivel tudjuk, hogy az ördögöt nem lehet agyonverni (a film elején az ördög kiitta a büröklevet is, amelyet Faust magának készített, miáltal megfosztja őt az öngyilkosság lehetőségétől, de neki nem esik baja, csak egy kicsit felfúvódik), ezért nem is igazán érthető, hogy mit ér el Faust a megkövezéssel, mindenesetre elindul valamerre a kősivatagban.
Az apa nemcsak hogy pénzt nem ad, de nem ad a hálás női betegétől kapott eledelből sem, és az élet értelméről folytatott beszélgetés közben többször rácsap a fia kezére, amikor az nyúlkál a főtt csirkehús után. Aztán jön egy másik nőbeteg, az apa tudja, hogy mit kell megvizsgálnia: a nő vaginájából, a fölhajtott milliónyi alsószoknya alól egy főtt tojást varázsol elő (ebben Faust, kicsit unott arccal, segít neki, a nő közben élvez), majd a nő kezébe adja a tojást, amit az, a doktor rosszallásától kísérve, meghámoz és megeszik, ám közben Faust eltávozott. Amikor előbb a kórházba érkezett, Faust rajtakapott egy ápolót azon, hogy titokban ennivalót töm magába, ellódítja a táltól, és maga eszi meg a maradékot. Mindig nagyon kevés az ennivaló: egy kis leves egy óntányér alján, vagy egy darabka főtt disznóláb. Ez utóbbit a Faust padlásszobájában váratlanul megjelenő ördög kínálja fel Faustnak. Az ördögöt Anton Adaszinszkij, a Magyarországon is ismert Derevo színházi társulat nagyszerű színésze játssza – ő viszi el Faustot a romos toronyban található páratlanul festői fürdőbe, mely egyben mosoda is, ahol fehérruhás lányok és asszonyok mosnak s fürdenek (angyali, giccses és monumentális egyszerre a kép, Cranachba oltott David Hamilton). Faust itt pillantja meg először Margitot, sőt, egy óvatlan pillanatban, a sétapálcájával a lány szoknyáját felemelve megszemléli gyönyörű meztelen fenekét is. A romos toronyban található mosoda-fürdőben az asszonyok teljesen természetesnek tartják az ördög jelenlétét, tudják róla, hogy ő az ördög, kinevetik, gúnyolják, attól sem ijednek meg, amikor levetkőzik és megfürdik, és láthatóvá válik amorf és puffadt testén, hátul, a farokcsontja magasságában, a feneke fölött a kis szőrtelen fütyije. Az ördög korábban nem adott pénzt Faustnak az aranygyűrűért, amit az felkínál, a gyűrűben a filozófusok köve van, ez értéktelen az ördög számára, de a gyűrűt elfelejti visszaadni, ám ez Faustnak nem tűnik fel, majd dedikáltatja magának Faust egyik művét – ez volna tehát a szerződés aláírása vérrel, ám erről Faust épp mit se tud.
Érezhető, hogy a Faust-legenda mellett, alatt, a sorok közé próbál meg Szokurov hatalmas formatudásával befurakodni, s talán ennek szimbóluma (a problémának és a felkínált megoldásnak is), amikor a kicsit kövérkés Hanna Schygulla feltűnik a huszadik percben: fantáziaruháiban álmodozó mosollyal és bolondosan jár az ördög nyomában, mint a rajongója. Amikor Wagner (aki egy későbbi epizódban a kabátja alá dugott üvegben tartott homunculus csodájával akarja elcsábítani mesterétől Margitot, s mikor Margit ellöki, az üveg összetörik, és a nyálkás kis homunculus ott vonaglik tátogva a puszta földön) el akarja mondani Faustnak, hogy Isten nincs, csak a Gonosz van, és hogy ő a 150. az ördög listáján, és hogy szívesen átengedi ezt a helyet Faustnak, akkor Schygulla az álmodozó képével folyton belezavar a beszélgetésbe – történik mindez egy roppant romantikus helyszínen, miközben Faust arra vár, hogy az ördög elvégezhesse szükségét a templomban, ahová e célból bement. Érezhető, hogy a jelenet komponensei egytől-egyig a meghökkentésre irányulnak, közben a rendező nyugodtan csillogtathatja páratlan kompozíciós képességét.
Hanna Schygullához hasonlóan a filmben – mialatt Faust a tűzifát szállítókkal alkudozik – felbukkannak a zsidók is egy pillanatra: nem tudnak továbbhaladni a szűk utcán, s az ördög másfelé zavarja (vagy küldi?) őket, Faust ugyanis nem tud mit tanácsolni nekik. Aztán fölbukkan egy orosz utazó is, aki Párizsba tart lovaskocsin. Merre van Párizs? – kérdi a kocsis egy erdő közepén Fausttól és Mefisztótól, majd felinvitálja őket a kocsiba, de a Párizsba tartó orosz, aki addig mély alkoholmámorban aludt, fölébredve lerúgja őket a kocsijáról. Jelent ez valamit? Nem, nem, az orosz lehet, hogy lusta, lehet, hogy alkoholista, lehet, hogy álmodozó, lehet, hogy szörnyeteg, de az ördöggel nem alkuszik. Azt meghagyja a németeknek.
Faust – orosz-német, 2011. Rendezte és írta: Alekszander Szokurov. Kép: Bruno Delbonnelt. Zene: Andrej Sigle. Szereplők: Johannes Zeiler (Faust), Anton Adasinkszkij (Uzsorás), Isolda Dychauk (Margit), Georg Friedrich (Wagner), Hanna Schygulla (Uzsorás felesége). Gyártó: Proline Film. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 134 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10910 |
