Baski Sándor
Hollywood legpolitikusabb színésze felnőttnek tekinti a nézőt. Új filmjében egy demokrata elnökjelölési kampány apropóján feszeget morális kérdéseket.
Trey Parker gyilkos szatírája, az Amerika Kommandó: Világrendőrség szerint a politizáló liberális hollywoodi színészek legalább olyan kártékonyak, mint a patrióta lózungokkal támadó, militáns republikánusok. A film egyik jelenetében, Alec Baldwin és Matt Damon társaságában George Clooney marionett-bábuja is fegyvert ragad, hogy megvédelmezze az észak-koreai diktátort. Míg sok színész esetében akár meg is állhat az a vád, hogy közéleti aktivizmusuk pusztán divatos pótcselekvés, amely kimerül az amerikai külpolitika kritizálásában, eddigi munkássága alapján Clooney nemcsak imitálja a gondolkodó színész figuráját, de valóban gondol is valamit a világ dolgairól.
Már a filmes pályája első szakaszában is nagyfokú tudatossággal választott szerepeket. A rosszemlékű Batman és Robint leszámítva kerülte a tipikus hollywoodi stúdiófilmeket, helyette a nem szokványos műfaji produkciókat részesítette előnyben (Alkonyattól pirkadatig, Mint a kámfor, Sivatagi cápák, Az őrület határán, Ó, testvér, merre visz az utad?). A bevallottan megélhetési okokból elkészített Ocean's eleven-sorozat profitjából, a producertárs Steven Soderbergh-gel együtt közéleti-politikai témájú filmeket forgattak. A nemzetközi olajbizniszt feltérképező Sziriána, a mccarthyzmust vizsgáló Jó estét, jó szerencsét!, a nácizmus bukása után játszódó A jó német vagy a korporációs korrupcióról szóló Michael Clayton egyaránt figyelmen kívül hagyják az aktuális hollywoodi trendeket, miközben nézőiket intelligens, összetettebb gondolatok dekódolására is alkalmas felnőtteknek tekintik. Clooney ráadásul, a fajsúlyos drámák – és a darfuri népirtással foglalkozó dokumentumfilmek (Sand and Sorrow, Darfur Now) – mellett a komolytalanabb szerepeiben is tükröt tart a gazdasági és politikai elitnek, a szatíra eszközeivel (lásd: Égető bizonyíték, Kecskebűvölők; de ide sorolható a csak producerként jegyzett Az informátor! is).
Közéleti érdeklődése első rendezői próbálkozásán is megmutatkozott. Charlie Kaufman úgy írta meg az Egy veszedelmes elme vallomásainak forgatókönyvét, hogy a showmester, Chuck Barris életének CIA-bérgyilkosként eltöltött epizódjai a főhős képzelgéseiként is értelmezhetőek legyenek. Clooney ettől a szubtextustól megszabadította a történetet, nála a hidegháborús kulissza teljesen valós és a thrillerelemek sem kerültek idézőjelbe, miközben a film médiaszatíraként is működik, a Lumet-féle Hálózat után szabadon. Pár évtizeddel korábban, de ugyancsak a televízió hőskorában játszódik a Jó estét, jó szerencsét! is, amely szintúgy fontos kérdéseket fogalmaz meg a média társadalom iránti felelősségét illetően. A McCarthy szenátor által irányított politikai boszorkányüldözés ellen tiltakozó Edward R. Murrow története nyugodtan tekinthető Clooney ars poeticájának is; a színész televíziós újságíróként dolgozó apjától tanulta meg, hogy a tisztességtelen hatalommal szembeni kiállás morális kötelessége annak, aki a reflektorfényben él.
Témáját és hangvételét illetően a 2008-ban forgatott Bőrfejek kilóg a sorból, az alkotói módszereket illetően azonban nem. Clooney ezúttal is egy, a saját területén úttörő, valós személy életét dolgozta fel – Harold „Red” Grange futballsztárét. A ’70-es és az ’50-es évek után itt a ’20-as évek Amerikájának miliőjét idézi meg, és ugyan a történet fókuszában a futball áll, a női főszereplő a Chicago Tribune riportere, így a korabeli médiaviszonyok bemutatása sem marad el. Míg első két rendezésében Clooney a Soderbergh-től, Lumettől és Altmantól tanultakat kamatoztatta, a Bőrfejeken Coenék hatása fedezhető fel – hasonló eszközökkel kelti életre a screwball comedy műfaját, mint ahogy azt a testvérpár tette a Kegyetlen bánásmódban. Ha lehet bármilyen kifogást támasztani a rendező Clooney eddigi munkáival kapcsolatban, az talán éppen a markáns saját hang hiánya. A tanítómestereitől ellesett trükköket hibátlanul alkalmazza, de mindezidáig nem mert vagy akart elszakadni tőlük.
Legújabb filmje, A hatalom árnyékában ebben is előrelépést jelent, elsősorban azért, mert ezúttal, rendezői pályafutása során először, kortárs történetet választott, amelyet így nem kellett – szükséges, de végső soron hivalkodó – retrómázba csomagolnia. Ebből a filmből ráadásul, a Jó estét, jó szerencsét!-tel ellentétben, hiányoznak a példaképül állítható hősök, márpedig a drámai potenciál és a katarzis szempontjából a morális bukás és az illúziók elvesztésének története mindig hálásabb téma, kiváltképp, ha a nézőnek így nemcsak az intellektusára, de az érzelmeire is jobban lehet hatni.
Clooney, mint hithű liberális és baloldali eddig tulajdonképpen „ellenzékből filmezett”, hiszen az elmúlt évtized amerikai bel- és külpolitikáját az a neokonzervatív kurzus uralta, amit a Sziriana ostoroz, és amin a Kecskebűvölők vagy az Égető bizonyíték gúnyolódik. A hatalom árnyékában viszont a demokrata párt belharcaiba enged betekintést, és az elhangzó jelszavak, a háttérben látható plakátok kísértetiesen emlékeztetnek a 2008-as Obama-kampányra, amikor is a nyolcévnyi Bush-uralom után fiatalok milliói hitték el, hogy „Yes, we can!”, azaz, hogy lehet más a politika. Maga Clooney is nyíltan támogatta Obama megválasztását, sőt azóta is az elnök hívei közé tartozik, de A hatalom árnyékában elkészülte arról tanúskodik, hogy a politika világát illetően nincsenek különösebb illúziói. A történetből, amely Beau Willimon 2008-ban íródott színdarabját dolgozza fel, Obama beiktatása után mégsem készülhetett film; a producerek úgy ítélték meg, hogy az akkori hurráoptimista hangulatban nem volt igény egy ilyen kijózanító tanmesére.
A film elején még a főszereplőnek is töretlen az idealizmusa. A politika világában fiatalnak számító, harmincéves kampánymenedzser, Stephen Meyers (Ryan Gosling) az elnökségre pályázó Mike Morris stábjában dolgozik, és meg van róla győződve, hogy a kormányzó képes lenne valódi változásokat eszközölni, ha megválasztanák. A piszkos módszerekkel vívott elnöki kampányoknak készült már komoly (A jelölt, 1972) és kevésbé komoly feldolgozása is (A nemzet színe-java), A hatalom árnyékában azonban nem a teljes, a Fehér Házig vezető utat mutatja be, csak egyetlen, a közvélemény számára egyébiránt érzékelhetetlen mozzanatát emeli ki. A film nem is az elnökjelölt, hanem Meyers beavatástörténete, akinek a Jó estét, jó szerencsét! műsorvezetőjéhez, a Michael Clayton jogászához vagy a Sziriana CIA-ügynökéhez hasonlóan el kell döntenie, hogy az elveihez ragaszkodik inkább vagy az állásához. A helyzetet bonyolítja, hogy az ellenfél itt még nem a politikai spektrum túloldalán található republikánus jelölt, hanem egy szintén az elnökségre pályázó demokrata párttárs. Meyers talán ezért nem is gyanakszik, amikor a rivális kampánymenedzser négyszemközti találkozóra hívja. A Paul Giamatti által alakított Duffy rá akarja venni, hogy igazoljon át hozzájuk. Meyers nemet mond, de a megkeresésről nem számol be saját főnökének (Philip Seymour Hoffman – kiváló, mint mindig), a kampányuk így – egy újságíró közreműködésének is köszönhetően – lépéshátrányba kerül. Csak a film vége felé derül ki, hogy a találkozó rafinált csapda volt, amelyet Duffy azzal a céllal állított, hogy az ellenfél legtehetségesebb emberét kilője. Meyers számára ugyanakkor ez teszt is volt, ahol a lojalitása és az integritása került mérlegre.
A főhősnek, és ezáltal a nézőnek egy másik kérdést is fel kell tennie magának: mennyi elvi kompromisszumot lehet kötni a hatalom megszerzése érdekében? Hogy a dilemma minél átélhetőbb legyen, a film a politikus Morris-t eszményi jelöltként mutatja be, olyan emberként, aki kizárólag az alkotmányban hisz, szociálisan érzékeny, ellenzi a háborút, megszüntetné az olajfüggőséget és a gazdagok adókedvezményeit; és mellesleg olyan sármos, mint egy filmszínész (maga Clooney alakítja). Egy ilyen felkészült és jó ügyekért harcoló, kompetens jelölt megválasztatása érdekében nem bocsánatos bűn-e egy szexbotrány eltusolása vagy a külügyminiszteri poszt odaígérése egy kevésbé tehetséges politikusnak szavazatszerzés céljából? Duffy érvelése szerint a republikánusok ravaszabbak és kíméletlenebbek a választási küzdelemben, a finomkodó demokratáknak így csak akkor van esélyük a győzelemre, ha felveszik a kesztyűt.
Morris-tól a történet kezdetén látszólag távol áll ez az opportunista szemlélet, de mire a film végére érünk, már elbúcsúzott az illúzióitól. Hogy a politika világában még a legjobb szándékokkal fellépők is nagyon gyorsan elveszítik az ártatlanságukat, nem éppen forradalmi konklúzió. Talán nem is lenne Morris figurája olyan érdekes és hiteles, ha valóban annyira naiv lenne, mint amennyire a színdarab vagy a forgatókönyv sugallja. A fiatal kampánymenedzsert azonban az a Ryan Gosling személyesíti meg, akihez alkatilag leginkább a szociopata szerepek passzolnak (Plasztik szerelem, Véres románc, Drive – Gázt!), Morrisban így már a film elején meg lehet látni a leendő cinikus manipulátort. Sorsszerű tehát a végzete is – erre utalhat az eredeti cím, a Március idusa. Ezért A hatalom árnyékában több szimpla politikai tanmesénél. A Fincher-féle Social Networkhöz hasonlóan klasszikus felemelkedés-történetet látunk, árulással, manipulációkkal és a siker érdekében feláldozott kapcsolatokkal.
A filmnek azonban nem csak a főszereplője vizsgázott, a rendezője is. Clooney egyfelől ismételten bebizonyította, hogy magabiztosan mozog a politika és a média kulisszái között, és képes a legjobb teljesítményt kihozni színészkollégáiból, legyen szó drámai nagymonológról vagy apró, premier plánban mutatott rezdülésekről. Másrészről a könnyű célpontnak tekinthető neokonzervatívok után ezúttal a saját ideáljaival és illúzióival kellett számot vetnie. Főhősével ellentétben neki sikerült átmennie a teszten.
A hatalom árnyékában (The Ides of March) – amerikai, 2011. Rendezte: George Clooney. Írta: Beau Willimon és Grant Heslov. Kép: Phedon Papamichael. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Ryan Gosling (Meyers), George Clooney (Morris), Philip Seymour Hoffman (Zara), Paul Giamatti (Duffy), Evan Rachel Wood (Molly). Gyártó: Cross Creek Pictures / Smoke House. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 101 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10909 |
