Gelencsér Gábor
Az amerikai szerző könyvének legfőbb tanulsága, hogy a vallásos tartalomról az „átlépő” stílusra irányítja a figyelmet.
A vallásos nevelésben részesülő, teológiai tanulmányokat is folytató, pályáját kritikusként kezdő Paul Schrader forgatókönyvíróként és rendezőként vált ismertté. Teoretikus munkásságának betetőzése az 1972-ben megjelent A transzcendentális stílus a filmben (Ozu, Bresson, Dreyer) című könyv. Ezt követően a filmmel való foglalatosság gyakorlati oldalát választotta, korábbi érdeklődése azonban tetten érhető művészetében is, elsősorban a Martin Scorsesének írt forgatókönyveiben (Taxisofőr, Dühöngő bika, Krisztus utolsó megkísértése).
Schrader pályafutásának látszólag váratlan fordulata már kiolvasható a könyvből: az elméletalkotás igényével lép fel, ugyanakkor megmarad az esszé keretein belül; tudományos apparátust mozgósít, miközben hivatkozásai alapvetően metaforikus párhuzamokra utalnak. A szigorúan vett tudományosság bizonyára fogást találhatna gondolatmenetén, amely ugyanakkor nyitott kérdésfelvetéseivel inspiratív értelmezési keretet nyújt egy stílus, illetve az e stílust illusztráló három rendező, Ozu, Bresson és Dreyer életművének vizsgálatához.
A könyv legfőbb erényei ellentétes pólusokon helyezhetők el. Az egyiken a tartalmi összetevők fölé helyezett és médiumhoz kötött stílus előtérbe állításának meglehetősen általános gesztusa, a másikon a műelemzések gyakorlati hozadéka áll. A kettő között található, a „Szentet” megjelenítő transzcendentális stílus fogalma. Nos, ez a tartomány maga is „transzcendens” marad; valami megfoghatatlanra, „túlira” utal; az „átlépés” mozdulatárára, de nem az átlépéssel megcélzott világra. Schrader ezzel választja el – helyesen – a transzcendentális stílust a vallásos filmekétől. Csakhogy a tematikától elszakított transzcendencia vajon nem egyezik-e meg a művészet általános, a fogalmiság keretén minduntalan „átlépő” törekvésével? A messzire vezető elméleti kérdésbe a szerző nem bonyolódik bele, noha az összefüggést ő is érzékeli, amikor könyve utolsó mondatában hit és művészet párhuzamára utal.
Az esszé legfontosabb elméleti tanulsága a film mediális sajátosságának hangsúlyozása, amely különféle, egymástól igen távoli kultúrákon átívelve hozhatja létre a transzcendentálisnak nevezett stílust. A stílus egyetemessége és a médium sajátossága a művészet gazdag és szegény eszközeinek Jacques Maritaintől átvett fogalomrendszerében körvonalazódik. Ezek szerint a transzcendentális stílus nem más, mint elmozdulás a gazdag eszközöktől a szegény eszközök felé, amely ily módon mintegy „helyet csinál” az érzékelhetőn túli tartalmaknak. Nem jól definiálható statikus stílusalakzatról van tehát szó, hanem dinamikusról, jobban mondva magáról a kiüresítő mozgásról mint stílusról. A film sajátos médiuma mindebben ott kap különös szerepet, hogy igen „gazdag” lehetőségekkel rendelkezik (különösen a valóságábrázolás terén), s ily módon a „szegényesítésnek” még erőteljesebb lehet a dinamikája.
A konkrét elemzések gyakorlatiasabb tanulságokkal szolgálnak, méghozzá módszertanilag is. A transzcendentális stílus egyetemességét a választott rendezők kulturális különbsége támasztja alá, amelyet a szerző metaforikusan társított művészettörténeti párhuzamokkal hangsúlyoz: Ozunál a zennel, Bressonnál a bizánci portrékkal, Dreyernél a gótikus építészettel. Azon túl, hogy az idézett példák maguk is transzcendens törekvésekről tanúskodnak, Schrader meggyőzően mutatja ki a filmekben megragadható konkrét formai kapcsolatokat. Az elméletet illusztráló elemzések így önmagukban véve is tanulságos adalékkal szolgálhatnak e három fontos rendező életművének monografikus leírásához.
Ahogy Schrader könyve a stíluselemzés gyakorlati eredménye szempontjából tűnik jelentősebbnek, úgy a magyar kiadás is elsősorban ezt az aspektust támogatja. A fordítás néha megkérdőjelezhető fogalomhasználatát ugyanis rendkívül szemléletes képanyag ellenpontozza. A szorosan egymás mellé illesztett képpárok szemléletesen illusztrálják a különböző filmekben megfigyelhető hasonló jellegű stiláris megoldásokat, ezen a módon is bizonyítva a Schrader által leírt stílus közös transzcendens, azaz „átlépő” karakterét.
Francia Új Hullám Kiadó – Szerzői Filmes Könyvtár, 2011.
Kiss Marianne és Novák Zsófia fordítása.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 48-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10889 |
