Varró Attila
A Rumnapló alapélménye a beat-generáció megfeneklett útkeresése.
A gonzo újságírás az amerikai popkultúra szivárványszín válasza az európai művészfilm cinéma véritéjére, mozgóképes csírái már a ’60-as évek derekán ott lapultak Shirley Clarke Kapcsolatában, a David Holtzman naplójában, a Chappaqua trip-filmjében vagy akár Doris Wishman nudista opuszaiban – Hunter S. Thompson annak idején hidat vert a Pokol Angyalai és a Vad angyalok biker gang filmje közé, amelyen szabad átjárás nyílt a tények és agyszülemények előtt (hogy aztán az elkövetkező esztendők mind botrányosabb Rolling Stone-cikkeiben, majd a Félelem és reszketés Las Vegasban kötetében a személyes víziók rohamosan eluralkodjanak a rögvaló felett). A korszak egyik legnagyobb rejtélye, miért nem csapott le a filmvilág azonnal a Thompson-életanyagra, noha a szerző szövegei már a magazinoldalakon forgatókönyvként peregtek, pár mondatos, méregerős környezetrajzokkal, lázasan sorjázó párbeszédekkel és noirokat idéző belső monológokkal: a művek épp olyan könnyen találhattak volna ideális adaptátorokra az American New Cinema szubjektív dokumentaristái soraiban, Új Hollywood renitens új hullámában vagy a grindhouse kisiparosok közt megbúvó szerzői rendezők között. Thompson azonban csak a háttérből statisztált a filmes korszakváltáshoz, különféle fiktív alteregók epizodistáiként a Szelíd Motorosok oldalkocsijába suvasztva – az ultrakonzervatív republikánus diktatúra évei kellettek, hogy végre a filmvásznakról is elküldhesse megkésett üzenetét a kesernyés sziruppá kérgesedett Amerikai Álomról. Érdemei ellenére mind az Ahol a bölény dübörög, mind Terry Gilliam kultfilmje csupán látványos freak-show, ahol a médium ellopja a főszerepet az üzenettől: az excentrikus előadóművész önmaga karikatúrájaként bohóckodik elnökválasztási kampánytól kábszer-ellenes ügyészkonferenciáig, hogy aztán a finálé környékén néhány sorban lekopogja írógépén a tanulságokat. Hála a mainstream Hollywoodnak, Thompson saját látásmódja csapdájába szorult a filmszínházakban – feldolgozóit jobban érdekelte látványos ámokfutása, mint az, ami rákényszerítette, kívül és belül.
A szerző 2005-ös halálát követően megjelent Rumnaplók idei feldolgozása kiváló lehetőséget kínált a korábbi Thompson-filmkép felülírására, a méltó igazságtételre. A párhetes karibi kitérőről egy csőd szélén álló Puerto Ricó-i napilap berkeibe nem hagymázas élménybeszámoló született (a könyv a ’60-as évek nyitányán íródott), a mű inkább óvatos kulcsregény az Eisenhower-éra tengődő értelmiségi figuráiról, akik egy déltengeri paradicsomban fonnyadnak bele az olcsó trópusi örömökbe. Oldalain még több a napló, mint a rum, a szerző első személyben, de tisztes távolságtartással mesélteti el újságíró hősével keserű kiábrándulása történetét saját szakmájából, a változtatás lehetőségéből és az emberi kapcsolatokból. A Rumnapló őszinte betekintést nyújt abba a pregonzo szerzői személyiségbe, aki még nem érezte szükségét látványos gesztusoknak, eksztatikus túlzásoknak a pusztulás képeihez – Thomspon saját Nagy Gatsby-je a beat-generáció megfeneklett útkereséséről.
Ehhez képest Bruce Robinson filmváltozata egyetlen húzással megfosztja történetét magától a Gatsby-figurától, a regény másik központi alakját jelentő Yeamon vonásait takarosan szétosztva a mellékszereplők között: az ideál nélkül hagyott főhős pedig képtelen mit kezdeni a rászakadt rengeteg filmidővel, így aztán kap hatásos drogvíziót (à lá Gilliam), tartásjavító keresztesharcot az édenkertet bemocskoló szállodamaffia ellen és persze takaros fejlődéstörténetet az alkoholizmus pereméről az igazi újságíróvá nemesedésig. Robinson, aki debütálásként elkészítette a brit Félelem és reszketést a Withnail és én elragadó kultuszfilmjével, sőt a fogyasztói társadalom szürreális kritikáihoz is megtette méltó hozzájárulását a How to Get Ahead in Advertising új fejet növesztő marketinges hősével, az álomgyári gépzajban már nem találta meg a kellő hangot egyívású jenki harcostársával. Filmje unalmas biztonsági játék a nyilvánvaló sztárválasztástól a felkavaró fejezetek megszelídítésén át (a börtönben töltött lidércnyomásos éjjel egyszerűen kimarad, akár a gangbangig fajuló vérfagyasztó sztriptíz) a naplementébe történő elhajózás – távolról sem ironikus – záróképéig. A Rumnapló újabb bizonyítéka a Thompson-tételnek, ezúttal a másik oldalról szemlélve: a gonzo a mozgóképben csupán látványos külsőségeiben életképes, ezek híján a szerzői személyiség nem több érdektelen nyersanyagnál, amiből a rendszer újabb tucatfilmet esztergálhat a szalagsoron.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 17-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10887 |
