Bársony Éva
Ki-ki ahhoz az asztaltársasághoz ül le, amelyikben otthonosabban érzi magát. A viszonyok politizáltabbak, és nyilván politikai hatalmi harc is folyik. De mindenki mindenkivel ült már egy asztaltársaságban, és még fog is.
– Két játékfilmet rendezett gyors egymásutánban, mindkettőhöz Domahidy Miklós egy-egy kisregénye szolgált alapul. Domahidy Svájcban él, a távolság miatt a közös forgatókönyvírás nem kevés kényelmetlenséggel járhat, a jelek szerint együttműködésük ennek ellenére tartós. Mi vonzza a rendezőt az íróhoz?
– Domahidyt nem ismertem, amikor a könyve a kezembe került. Három kisregényt találtam benne. Mindhárom megragadott, főként az, amelyik a második világháború katonaszökevényeiről szólt. Ez volt A lapítás iskolája, később ebből írtuk a Könyörtelen idők forgatókönyvét. Akkor már tíz éve jószerivel csak a második világháborúval és következményeivel foglalkoztam a dokumentumfilmjeimben, szerettem volna visszatérni a játékfilmhez. Miklós történetei filmre kívánkoztak, minden adottságuk megvolt hozzá; jól megrajzolt szituációk, árnyalt figurák, és jól mondható dialógusok. A Csorba csésze című kisregénye is ilyen, ebből készült a Vigyázók. A közös munka nagyon jól ment, közvetlen jelenléte sem volt szükséges, faxon küldtük egymásnak az elkészült részeket. Az írók kevés kivételtől eltekintve azt tartják, hogy amit leírtak, az kőbe van vésve. Miklós fogékonyan reagált arra, ha valaki más hangsúlyokat kíván, márpedig egy ma elmesélt történetbe óhatatlanul odakívánkozik az a tudás is, amely a múltról azóta bennem összegeződött. Most újabb forgatókönyvön dolgozunk, egy drámáját írjuk filmre. Hasonlóan a Vigyázókhoz, ez is kamaradarab, csak még zártabb világban, egy erdészházban bomlik ki a konfliktus néhány szereplő között. A címe: A halottak fütyülnek ránk, hangsúlyosan a belső emberi történésekre figyel.
–A második világháborúban játszódik a Könyörtelen idők, az ötvenes években a Vigyázók. Harmadik filmjük tovább lép az időben?
– Miklós 1956-ban ment el az országból, magyar vonatkozású írásai 56 előttről szólnak. Készülő forgatókönyvünk cselekménye, ha úgy tetszik, az ötvenes években játszódik szintén, de ugyanúgy inkább mai történetnek tekinthető, mint a Vigyázók. A Vigyázókban a véletlenül megtalált ávós igazolvány – amely elindítja a megszokott baráti társaság szétzilálódását – a hazai nézőnek nyilvánvaló utalás a történelmileg meghatározható korra, de szándékaink szerint nem ezen van a hangsúly. Tudatosan törekedtünk rá, hogy az egykori barátok kapcsolatát szétrobbantó konfliktusban a néző feledkezzen el az úgynevezett történelmi időről, és a napjainkban is érvényes emberi drámára figyeljen. A szereplők a gyanakvás, a bizalmatlanság, a másik életében kutakodás légkörében mozognak, és ez a gyanakvó, bizalmatlan, kutakodó magatartás, sajnos, napjainkban eléggé ismerős.
– Túlságosan is, és sokan éppen emiatt tragikusnak tartják a magyar művészeti élet, az értelmiség két táborra szakadását, végleges megosztottságát, ön mit tart erről?
– Boldog lennék, ha csak kettészakadt volna, de sokkal több részre esett szét... Mégis úgy gondolom, ez nem annyira tragikus, ráadásul a politika síkján érhető tetten. A politikában mindig nagyobb ágyúval lövöldöznek egymásra, mint szükséges volna. Úgy látszik, ez hozzá tartozik a politika természetrajzához. Másrészt ez a magatartás értelmiségi magatartás, és nem hiszem, hogy az országot csak az értelmiség képviseli. A tízmillióban mások is ott vannak, ezért nem tartom ezt a kérdést annyira tragikusnak.
– Mivel magyarázható akkor a két művészeti akadémia például? A Magyar
Tudományos Akadémián belül megalakult a Széchenyi Művészeti Akadémia – soraiban más művészetek mellett a magyar filmművészet képviselőivel –, majd utána megalakult egy másik, ettől elkülönülő művészeti akadémia. Mint ez utóbbi vezető személyisége, törvényszerűnek tartja ezt?
– Nincs jelentősége. Az olvasók azt tudják, hogy Mészöly Miklós jó író, pedig az egyik akadémiában van; és hogy Páskándi Géza szintén jó író, holott a másik akadémia tagja. A jövő nemzedékek, amelyekre a művek megméretése vár, azt is elfelejtik majd, hogy egyáltalán művészeti akadémia létezett. Átmeneti rossznak gondolom ezt, amit nem kellene fölnagyítani. Ha kibírtuk a sokkal tragikusabb negyven évet, ki kell bírnunk, hogy néhány évet kisebb megosztottságban töltünk el. Egyfajta polarizálódás ment végbe, és ez még változni is fog, ahogy ki-ki ahhoz az asztaltársasághoz ül le, amelyikben otthonosabban érzi magát. A viszonyok politizáltabbak, és nyilván politikai hatalmi harc is folyik, ezt ki kell bírni. Ennek a mozgásnak nem tulajdonítok nagy jelentőséget, főleg egy ilyen kicsi országban, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki mindenkivel ült már egy asztaltársaságban, és még fog is.
– Az állami támogatás megszűnte után a Magyar Mozgókép Alapítvány lett a hazai film hivatalos szponzora. Tavaly Ön sikerrel lobbizott – saját kifejezésével élve – a történelmi dokumentumfilm érdekében, százmillió jutott erre a célra a költségvetésből. Idén ez az összeg 350 millióra nőtt, s az alapítvány kibővült a történelmi játékfilmek kategóriájával. Miért éppen a történelmi játékfilmekével?
– A változások után a körülöttünk lévő országokban is majdnem reménytelen helyzetbe jutott a film, néhol padlóra is került a filmgyártás. Óriási dolog, hogy nálunk létrejött a Magyar Mozgókép Alapítvány, és elég jelentős összeget szavazott meg a parlament, hogy életben maradjon a hazai filmgyártás. De ez szegény filmgyártás, és szegény filmeket készít. Az olyan költséges filmekre – a magam gyakorlatából véve a példákat –, mint a Szindbád vagy a 80 huszár, de említhetem Szabó István filmjeit is, ma a stúdióktól elképzelhetetlen pénzt szerezni. A Mozgókép Alapítványtól egy-egy stúdió nagyon kevés pénzt kap, azt a keveset nem fordíthatja egyetlen filmre, még két stúdió együtt sem tud finanszírozni egy drága történelmi filmet. Külön alapot kellett tehát létrehozni, amelynek kuratóriumához a költségigényes történelmi játékfilmterveket lehet benyújtani, s ahol mindenki egyenlő eséllyel pályázik. Fontosnak tartom, hogy ez az alapítvány létrejött, ezzel többpólusú lett a magyar filmgyártás, nem egy kuratórium dönt, hanem kettő. Másokkal ellentétben én annak örülnék, ha még kettő lenne, s már négy alapítványhoz fordulhatna a filmszakma támogatásért.
– Mit jelentenek az egyenlő esélyek?
– Ha a kuratóriumhoz odakerül egy forgatókönyv, és az jó, akkor minden egyébtől függetlenül mondják ki rá az igent. Kifogásként hangzott el, hogy ezt a kuratóriumot a minisztérium, kvázi a kormány kérte fel. Erről én azt mondom, meg kell nézni, kik vannak a 18 tagú kuratóriumban; meg kell nézni, ez a kuratórium mire adott pénzt, milyenek az elkészült filmek. Nem azt kell nézni, ki nevezte ki a tagjait, és hányan értettek ezzel egyet. Ha jól dolgozik egy kuratórium, meg kell tartani. Ha rosszul dolgozik, el kell csapni. A minisztérium, más intézmények és szervezetek mellett, a két művészeti akadémiát is felkérte, javasoljon egy-egy tagot a kuratóriumba. Tudja, kit javasolt az egyik, és kit a másik akadémia? Fábri Zoltánt. Mind a kettő. Ezért mondom azt, hogy az ellentétek sokszor mondvacsinált ellentétek.
Az eredeti 18 tagú kuratórium most kiegészült három új kurátorral. A háborúskodás csendesítetésére – bár nem ez a kuratórium indította el – több helyről hívtuk meg a forgatókönyv-olvasó bizottság tagjait. Néhányat a történelmi filmek kuratóriuma jelöl, fölkértünk független személyiségeket – ha még léteznek ilyenek –, és a Mozgókép Alapítvány is delegálhat egy-két tagot. Nem irigylem a bizottságot. Ők olvassák el a benyújtott számtalan forgatókönyvet, s tesznek javaslatot a főkuratóriumnak. Ez a módszer megfelel az általános európai gyakorlatnak.
– Nemrég foglalta el a Duna TV elnök-főigazgatói posztját. Növelheti-e ez a szakma kilátásait, hogy a magyar filmgyártás és a Duna TV között kiépíthető az együttműködés?
– A Duna TV sajnos nincs jobb anyagi helyzetben, mint a Magyar Televízió. A szándék nem hiányzik ahhoz, hogy készüljenek televíziós játékok, hogy a Duna TV álljon a magyar filmgyártás mellé, és segítse. Ez ugyanolyan kötelessége, mint hogy színházi előadásokat közvetít, és más művészeteket is befogad. Remélem, lehetősége is lesz rá.
– Ma talán a legszerencsésebb filmrendezőnek mondhatja magát. Két játékfilmet forgatott, készül a harmadikra, dokumentumfilmjeit sorozatban sugározta a televízió, portréfilmjei láthatók a képernyőn. Elégedett pályája alakulásával?
– Akkor vagyok elégedett, amikor munkám van, és dolgozom. A nyolcvanas években nem volt munkám, a játékfilmterveimre nem volt pénz. Akkor fordultam a dokumentumfilm felé. Kicsit hosszúra nyúlt ez az idő; de megérte, teszem hozzá rögtön. Elégedett nem vagyok, mert nem minden dokumentumfilmemet sugározta a tévé, van még miből választani, és a Könyörtelen idők sem került képernyőre. Kétségtelen, sokat dolgoztam, ahogy elítélően emlegetik itt-ott a hátam mögött. De a dokumentumfilm lehetősége más előtt is nyitva állt. Korábban is mondtam: rengeteg témám van, ha valakinek az a gondja, hogy nem tud mihez nyúlni, jöjjön, én adok témát.
Ez olcsó műfaj, ami ehhez kell, annyi pénzt már elő lehet teremteni.
Van itt még valami. A parlamentben tavaly dokumentumfilmekre megszavazott százmillióból hatvanhárom film készült-készül. Ribillió abból támadt, hogy kurátorként voltam olyan szerénytelen, én is pályáztam, sőt, kaptam is pénzt. Kérdés, hogy kikből álljon össze a kuratórium. Ha szakmabeliek nem tagjai, akkor az a grémium féloldalas. Ha szakmabeliek is a tagjai, feltámad a gyanú, hogy saját maguknak osztanak pénzeket, ahogy ez esetünkben megfogalmazódott, bár az érintettek nem voltak jelen a döntésnél és szavazásnál. Ha így is vitatható, akkor ismét ahhoz a kérdéshez érkezünk, hogy a szakmát kik képviseljék a kuratóriumban. Változatlanul azt tartom, hogy a legjobbak. A legjobbakat ki kellene zárnunk a filmkészítés lehetőségéből? Ha a gyengék kerülnek be, akkor – sarkítva – a gyengék ítélkeznek a jó dokumentaristák fölött. Tudom, a mai szituáció nem egyszerű, de korántsem elképzelhetetlen; és főleg nem korrupt, ahogy elhangzott néhányszor.
A filmszakmában mi mindig „egymásnak osztottuk a pénzt”, egymás filmterveit bíráltuk el. Így volt ez a stúdiórendszerben, de már a Balázs Béla Stúdióban is. Menjünk vissza 1962-be: Szabó István és a rendező kollégák azt mondták, igenis, készüljön el a cigányfilm; én azt mondtam a többiekkel együtt, igenis, készüljön el a koncertfilm. Én leforgattam a Cigányokat, ő pedig a Koncertet. Sorolhatnám a példákat. Mindig magunk szűrtük ki a gyengébb forgatókönyveket.
– Térjünk vissza a forgatókönyvíráshoz. Azt mondta, Domahidy fogékony volt a kívánságaira. A Vigyázók történetéhez mit tettek hozzá, ami lényegesen eltér az eredeti irodalmi anyagtól?
– A film egyik szereplője, akit Andorai Péter játszik, egy titoknak a nyitját kutatja. A menyasszonya nyomtalanul eltűnt, és sokáig semmit sem sikerült megtudnia róla. A rejtélyes közvetítéssel, nagyon távolról érkező hír sejteni engedi, hogy elhurcolták, és más lehetősége nem adódott hosszú ideig, hogy életjelet adjon magáról. A Magyar Nők a Gulágon című dokumentumfilmem adta az ötletet, hogy a Gulag téma valamiképpen fonódjék össze a szereplők sorsával. Amikor a kisregény keletkezett, 1955-ben, itthon természetesen senki sem tudott a Gulag létezéséről. Ám én 1992-ben nem tehettem úgy, mintha nem tudnék róla. Nem is akartam úgy tenni, és természetesnek érzem, hogy amiről 1955-ben nem lehetett tudni, az 1992-ben bekerülhessen a filmbe. Ahogy a film egésze magán viseli – szándékaim szerint – mai tudásomat azokról az időkről.
– Bizonyára ez a magyarázat arra, hogy szereplői meglepően tisztán látják át a helyzetünket és a kor fenyegetését, noha összezavarodva, egy csapdahelyzetben vergődnek. Nem tart attól, hogy szemére vetik hősei „koravén” bölcsességét, viselkedésük anakronizmusát?
– Nagyon tudatosan törekedtünk arra, hogy ne a történelmi, hanem az emberi szituációra tereljük át a nézői figyelmet. Ha úgy van, ahogy mondja, az Domahidy Miklós érzékenységét és problémalátását dicséri, mert sok jelenetet változatlanul emeltünk át a filmbe, tehát ő már 1955-ben így ítélkezett, így látott. Emellett pontosan azt akartam, hogy Nagy-Kálózy Esztert és a többieket a néző mai huszon- és harmincéveseknek lássa, napjaink fiataljainak, akik mai problémákat élnek át a filmben. Az természetes, hogy a színészi játékból kizártam az ötvenes évek gesztusrendszerét, a szereplők viselkedése szándékosan idézi föl a mai viselkedés árnyalatait.
– Jól éreztem, hogy a Nagy-Kálózy megformálta figura nyerte el maradéktalanul a rokonszenvét?
– Igen, így van. A történet végén mélypontra kerül, de akkor is tartása van. Érzékeny, tiszta és őszinte. Az őszinteségben és tisztaságban mindig erő is van. A bizalmatlanság légkörében is bízik az emberekben. A bizalom is erő.
– Végül is az utolsó pillanatban sem árulja el, hogy kié az ávós igazolvány. Ezt úgy kell érteni, hogy mindenkié lehet? Senki nem kerülhet ki bizonyossággal a gyanú árnyékából?
– Tulajdonképpen igen. Ez Miklós találmánya, izgalomban tartja a nézőt – szándékunk szerint –, és nem baj, hogy nem derül ki, a baráti társaságban ki a beépült – vagy beépített – ember. A feszültség egy idő után más síkra terelődik.
– Meglepő volt a miliő, elütött az ötvenes évek obligát nyomorúságától a tárgyak szépsége. Nagyon elegáns, nagyon jómódú, nagyon ízléses lakásokban mozognak a Vigyázók hősei.
– Ez az a kisnemesi világ, amelynek tagjai nem a vármegyéknél akartak boldogulni, hanem almáskertet, kert-Magyarországot akartak. A régi birtokból már csak az iratok maradtak meg, egy dobozba rejtve, ahogy a Törőcsik Mari alakította asszony említi is. A fővárosban a szétszabdalt, társbérletesített lakásokban ennek a régi gazdagságnak az összezsúfolt emlékei a bútorok és tárgyak. Miklós ebben a világban élt, belülről ismerte, ez jelenik meg a filmen.
– A Könyörtelen időkben még csak félig, a Vigyázókban már teljesen átengedte a felvevőgépet fiának, Sára Balázsnak. Nem gondolt rá, hogy a legközelebbi filmjét mégis saját maga fényképezi?
– Nem.
– Lehet, hogy végképp búcsút kell vennünk Sára Sándortól, az operatőrtől?
– Könnyen lehetséges.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/10 11-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1087 |
