Varró Attila
The Dolphin Tale – amerikai, 2011. Rendezte: Charles Martin Smith. Írta: Noam Dromi és Karen Janszen. Kép: Karl Walter Lindenlaub. Zene: Mark Isham. Szereplők: Nathan Gamble (Sawyer), Harry Connick Jr. (Dr. Clay), Ashley Judd (Lorraine), Morgan Freeman (Dr. McCarthy). Gyártó: Alcon Entertainment / Arc Productions. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 112 perc.
A delfinfilmek Aranypolgárának számító 1963-as Flipper óta sajnálatos gyakorlattá vált, hogy a föld legintelligensebb emlõsérõl (az embert is beleértve) Hollywoodban csak úgy készülhet játékfilm, ha problémás kiskamasz hõs oldalán lubickol – többnyire egyfajta Pán Péter-szimbólumaként a múló gyermekkornak, pontosabban a hozzá társított tinitraumának a felnõttlét felelõsségvállalását kísérõ félelemtõl (Flipper), a kívülállás és kommunikációképtelenség terhén át (A delfin nyelve) egészen az ébredõ szexualitásig (Szabadítsátok ki Willy-t!).
Charles Martin Smith rendezõ, aki kosarazó kutya után ezúttal egy hátúszó-protézises delfin sikersztoriját vezeti végig a happy endbe, formabontó módon hamar háttérbe szorítja a szükséges sérült lelkû lurkót, és a letudott Flipper-hommage-ok után (pusztító hurrikántól a kótyagos pelikánig) szerencsésen útirányt változtat: filmjét valóban a sérült testû delfin kalandjaként prezentálja a közönségnek a lassú gyógyulás, az új úszásmód elsajátítása és a félresikerült protézisek garádicsfokain felfelé az utolsó boldog hátrabukfencig a naplementében. Hiába szolgál a zsánerhagyományokhoz híven az elbûvölõ Winter valamennyi problémás férfiszereplõ számára trauma-avatárként (magányos kisfiú, reményvesztett kutató, hadirokkant úszóbajnok), a film cselekménye az állatkonfliktusra fókuszál, a komikus kitérõk és könnyes közjátékok ellenére célirányosan; sõt a rendezõ dicséretes trendelleneséggel hús-vér delfinnel dolgozik (akit néhány digitális megoldástól eltekintve a megtörtént eset valódi állathõse alakít), valamint ugyancsak szokatlan módon a párbeszédeknél még szubjektív nézõponttal is kitünteti õt az érzelmi azonosulás végett. A Delfines kaland, bukdácsoljon bár az unalomig ismert dramaturgiai karikákon át a közhelyparádés finálé felé, ebbõl az egy szempontból mégis dicséretes ellenpélda az ezredforduló digitális állatfilmjei között – legalább pár pillanatra éreztet valamit abból, milyen lehet sebezhetõ, kiszolgáltatott élõlénynek lenni ebben a közveszélyes, embervezérelt világban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/11 57-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10865 |
