Sepsi László
Post Mortem – chilei, 2010. Rendezte és írta: Pablo Larraín. Kép: Sergio Armstrong. Zene: Juan Cristobal Meza. Szereplők: Alfredo Castro (Mario), Antonia Zegers (Nancy), Amparo Noguera (Sandra), Jaime Vadell (dr. Castillo). Gyártó: Fabula / Canana Films / Autentika Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 98 perc.
Pablo Larraín az ezredforduló utáni chilei filmmûvészet egyik legígéretesebb rendezõje: ugyan 2006-os debütációja (Fuga) ezer sebbõl vérzõ és stilárisan túlhabzó elsõfilm volt, két évvel késõbb a pszichothrillert és a szatírát vegyítõ Tony Maneróval már az utóbbi évek egyik legfontosabb chilei filmjét tette le az asztalra, amely a sorozatgyilkos Travolta-imitátor pályaívén keresztül a kilencvenes évek médiaszatíráinak világát vetítette vissza a Pinochet-diktatúra hétköznapjaiba. A Santiago ’73 ezt a megkezdett utat folytatja, a történelmi háttér ezúttal 1973 szeptembere és az említett diktátor hullahalmokkal szegélyezett hatalomátvétele, minek hatására az autisztikus jellemvonásokat mutató kórboncnok és a szomszédban lakó táncosnõ tragédiába fúló bizarr románca is a mindennapi lelki nyomor illusztrációjából egy egész társadalom kollektív traumájának lenyomatává válik.
Larraín filmje közel sem tesz annyi gesztust a szélesebb közönségrétegek felé, mint a szintén egy-egy diktatórikus berendezkedés kontextusába illesztett zsánerelemekkel operáló Szemekbe zárt titkok vagy A mások élete, inkább az önparódia és a fekete komédia határáig elvitt groteszk minimalizmussal, a szereplõk véletlenszerû érzelemkitöréseivel és szürkészöld színben pompázó püffedt tetemekkel sokkolja óvatlan nézõjét. A melodráma és a krimi nyomokban jelen lévõ motívumai az európai modernizmus – kiváltképp Fassbinder – hagyatékát követve elsikkadnak a formalinos hangulatjelentés mögött, a dekomponált, a figurákat többszörös keretekbe szorító statikus totálképek és a végtelenségig kitartott, szótlan jelenetek pedig komoly kétséget hagynak afelõl, hogy egy fogalmazásmód továbbgondolása vagy éppen paródiája pereg a vásznon. Larraín végül a Haneke legjobb pillanatait idézõ zárlatban teszi nyilvánvalóvá: még ha játék is volt az egész, nem teljesen súlytalan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/11 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10861 |
