Mozi

Tomboy

Forgács Nóra Kinga

Tomboy – francia-belga, 2011, Rendezte és írta: Céline Schiamma. Kép: Crystel Fournie. Zene: Para One. Szereplők: Zoe Héran (Laure), Malonn Lévana (Jeanne), Jeanne Disson (Lisa), Sophie Cattani (Anya), Mathieu Demy (Apa). Gyártó: Hold Up Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 82 perc.

Közvetlenül költözködés után csatlakozunk rá egy francia családra. A dobozokból, a magyarázkodás nélkül, de nagyon is tudatosan megmutatott intim momentumokból kell kicsomagolnunk őket. Félmondatokból elcsíphető: nem ez az első hurcolkodás. A szülőket liberális hozzáállás, és a napi rutinnal járó vakság jellemzi. A lányaik tiszta dichotómiában jelennek meg, a kisebbik tüllszoknyás balerina, a nagyobbik, Laure pedig szikár pólós-gatyás.

A drámai szituáció előre kódolt: a cím – Tomboy – terminus technicus. A queer szótárban is rálelni a megoldásra, de nincs közvetlen összefüggésben a szexuális identitással. A gender, a társadalmi nem felől definiálható: fiús lányt jelent, fiús ruhákban, férfias szerepekben. Határhelyzetekben, a rálelés, felismerés kényes időszakaiban szőhető köré drámai cselekmény. Olyankor, mikor a társas beilleszkedés, a nemi identitás megszilárdulása a tét. Fiúsnak lenni egy dolog, Laure ennél radikálisabban lép át határokat, mikor az új helyen Michaëlként mutatkozik be, fiú testet kíván-kreál magának, és átéli az első csókot-szerelmet egy helyi leányzóval.

Céline Sciamma filmje távol tartja magát a szociodrámától, éppúgy, mint a melodrámai dúsítástól. Sokszor egyenesen drámaiatlan, ez talán hibája. Egyszerű konstrukcióban sorolja nézője elé a választott genderrel való azonosulás lényegi mozzanatait. Cserében elidőz a részleteken, dokumentarista érdeklődéssel ábrázol, az alkotó képzelet párban jár a kortársi-testvéri-családi interakciót, a társadalmi és szexuális nem-béli stigmatizációt és integrációt firtató, szelíd kérdéssel. Közben szorít a néző többlettudása, a szerepjáték okozta disszonancia és a lebukástól való félelem, a feszültség: mintha drukkolnánk az egyik nemnek. Észhez térít a didaxis: a tiszta helyzetnek kell drukkolni. A lezárás egyfelől cserben hagy, másfelől továbbgondolásra késztet — egy félmosoly formájában.