Vajda Judit
Les petits mouchoirs – francia, 2010. Rendezte és írta: Guillaume Canet. Kép: Christophe Offenstein. Szereplõk: François Cluzet (Max), Marion Cotillard (Marie), Gilles Lelouche (Eric), Benoît Magimel (Vincent), Jean Dujarden (Ludo). Gyártó: Les Productions du Trésor / Caneo Films / Europa Corp. / M6 Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 154 perc.
A színészként ismertebb Guillaume Canet két trükkös thriller (a bemutatkozó fekete komédia, a Bálványom és a hitchcocki Ne szólj senkinek!) után vígjátékot és – tragédiát vegyítõ filmmel jelentkezett, amely egy közel tucatnyi tagból álló baráti társaság összetett viszonyait vizsgálja, szinte laboratóriumi körülmények között. A lényegében A Szaturnusz gyûrûjében címû Özpetek-mû francia verziójaként mûködõ Apró kis hazugságokban barátjuk súlyos balesetét követõen (miközben a férfi az intenzív osztályon lábadozik) a harmincas-negyvenes, sikeres emberekbõl álló csapat némi tépelõdés után úgy dönt, mégiscsak elmegy arra a szokásos közös nyaralásra, amin – egyikük tengerparti villájában – minden évben részt vesznek. Az egymással összezárt barátok mindegyikének van valami problémája: a házigazda elviselhetetlen méregzsák, a kissé fárasztó Antoine mindenkit szerelmi bánatával vegzál, Vincent nemi identitásával kapcsolatban bizonytalanodik el, ráadásul bonyolult és primér érzelmek egyaránt kuszálják a zárt kapcsolati háló szálait.
Eközben a nézõnek azonosulási problémái támadhatnak, hiszen miután egy brutális gesztussal elveszítjük azt, akit az elején a kamera követõ mozgással, vágás nélküli hosszú percekig kitartva azonosulási pontként kijelöl, nem kapunk mást a népes társaságból, akivel együtt érezhetnénk. Az alkotó gyakran nem a lényeget láttatja (több, érzelmileg magas hõfokon égõ esemény vagy szándékosan nem hallható, vagy képen kívül történik), a kényes helyzetekben pedig az elõtérbe tolakodik a kísérõzene, így az amúgy alaposan „végigbeszélt” filmben sokszor nem a hõsök, hanem Janis Joplin mondja el, mit éreznek. Canet két és fél órában meséli el történetét, a gond csak az, hogy a jelek szerint nincs két és fél órányi mondanivalója – a lényeg kimerül annyiban, amit egy rezonõr figura a mû végén elég direkt módon az arcunkba vág.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/11 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10855 |
