Varró Attila
A remake jó esetben az eredeti örököseként menti át a jelenbe az eredeti génkészletét. A 2011-es újrázás esetében is ez történt.
A remake-ek és folytatások kapcsán gyakran emlegetett piaci nézõpont szerint csupán sikeres filmek újabb és újabb, olcsó hatásfokozással leplezett kizsákmányolásáról szól a nagy felhajtás: ám ez a szomorúan igaz közhely arra összpontosít, mi vész el az eredetibõl, nem pedig, mi marad belõle – szem elõl vesztve a tényt, hogy a franchise jelenség nem kizárólag a friss egyedek túlélését szolgálja. Sõt ellenkezõleg: az elmúlt évtized tetemes horror-folytatásai és újraadaptációi többnyire az eredeti alapanyagból készült kortársaik alatt teljesítenek bevétel szempontjából, hajdani forrásanyagukat pedig végképp alulmúlják piaci teljesítmény terén – a stúdiók mégis töretlen hittel rángatják elõ a zsánerklasszikusokat vérfrissítésre, akkor is, ha a mai célközönség életében nem hallott a Tébolyultak, a Fekete karácsony vagy a Viaszmúzeum hajdani remekeirõl. Mintha csak ezek az újrafilmek – gyakorta öngyilkos elszánással, akár a lemmingek – arra törekednének, hogy fenntartsák, ne pedig felülírják forrásmûveiket: nem vámpírféle parazitái, inkább mutáns porontyai Freddy Krugernek, az Eleven Holtaknak vagy a Nyolcadik Utasnak.
Az idei Dolog esetében vitán felül egy mûfaji alapfilm feldolgozásáról van szó, John Carpenter 1982-es klasszikusa (ami az 1951-es The Thing from Another World remake-je helyett John W. Campbell kisregényének meglepõen hû adaptációja volt) a vírushorrorok és paranoiafilmek körében egyaránt mérföldkõnek számít, nem beszélve a speciális effektusok történetérõl. A bemutató óta eltelt szûk négy évtized azonban bõven elegendõnek bizonyult arra, hogy a dvd-kiadások és filmcsatornák infúziója ellenére mára gyorsan halványodó emlékként vegetáljon a nagyközönség kollektív tudatában – az 2011-es verzió szinte a végsõ pillanatban érkezett a megmentésre, a jelenkor összes szükséges vívmányával a digitális effekttártól a feszesre vett sokkdramaturgiáig. Számítson bármilyen szentségtörõ kijelentésnek Carpenter rajongói fülében, de az idei Dolog legalább annyira az 1982-es mû sikeres továbbélése, mint hatásvezérelt kizsákmányolása – új testben a régi lélek. Van Heijiningen filmje nem csupán az alapmû elõzménytörténete (amely a norvég kutatóbázis tagjainak végzetes találkozást meséli el az idegen életformával), de meglehetõsen pontos másolata is: ahogy a filmbéli földönkívüli lelet kapcsán elhangzik, egyszerre „szerkezet és egyed” az imitáció szempontjából. Egyfelõl az expozíció és finálé közt lépésrõl lépésre átveszi az elõd hatékony cselekményét (a jégtömb megtalálása, tetemboncolás, elsõ kitörés, paranoia, második kitörés, közös teszt, harmadik kitörés, felszámolás), másfelõl precízen felmutatja a Carpenter-film emlékezetes elemeit a testformáló transzformációktól a kékes ellenfényeken át egészen a Kurt Russell-hasonmás férfifiguráig. Miként a film ûrbéli élõlénye, ami önálló kis részeiben él, mind újabb fizikai testbe kódolva magát, úgy a remake is egyfajta örökösként viszi tovább felmenõjét a jövõbe – biztosítva a legfontosabb mémjei fennmaradását.
Pontosabban felmenõit: habár az idei Dolog nevében, struktúrájában, jegyeiben nyíltan Carpenter apaságát bizonyítja, anyai ágon számos vonást örököl meg a scifi/horror másik nagy klasszikusától, legyen az a határozott nõi fõhõs (aki az elsõ pillanattól megkövetelné a karantén-elõírások betartását), a megtermett, csápos/fogas monstrum (Carpenter testmutáns vírusa ezúttal konkrét szörnyként támad), az arcra tapadó, mellkasból feltörõ lárvák vagy akár a szûk ûrhajófolyosókon zajló finálé. Az idei film nem csak egyszerre remake és prequel, de egyfajta keresztezõdés is: míg a Ragadozó esetében a Ridley Scott-féle Alien még teljes testi valójában bukkant fel az Antarktisz jégmezõin, ezúttal csupán életképes mémjeiben randevúzik a Dologgal – tovább erõsítve annak mûfaji génkészletét. A tömegfilm ökoszisztémájában ez a Carpenter-klasszikus nagyobb szerencsével járt, mint a Halloween vagy a Köd: nem csak azért, mert az idei darab önmagában is értékelhetõ teljesítményt nyújt, hanem mert legtöbb remake-társánál hatékonyabban biztosítja a negyven éves opusz maradandóságát. A nézõnek csupán el kell fogadnia a darwini túlélés logikáját: ahelyett, hogy a dicsõ holtat siratnánk, inkább ismerjünk rá lelkes örömmel és az õsöknek kijáró tisztelettel legszebb vonásaira az új jövevényben.
A DOLOG (The Thing) – amerikai, 2011. Rendezte. Matthijs van Heijiningen Jr. Írta: Eric Heisserer. Kép: Michael Abramowitz. Zene: Marco Beltrami. Szereplõk: Mary Elizabeth Winstead (Kate), Joel Edgerton (Sam), Ulrich Thomsen (Dr. Halvoroson), Eric Christian Olsen (Adam). Gyártó: Strike Entertainment / Morgan Creek Production. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 95 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/11 39-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10848 |
