Filmvilág

Papírmozi

A szuperhõsök világa tipikusan férfias közeg. Noha szinte kezdettõl fogva szerepeltek kivételes képességû hölgyek is a sztorikban, az íróknak egészen az 1990-es évekig nagyon nehezükre esett elszakadni a sztereotípiáktól. A magyarul megjelent képregények között pedig aztán pláne áttörésnek tekinthetõ Orákulum, Fekete Kanári és a Vadásznõ közös kalandja, amelynek éppen az adja a különleges ízét, hogy maga a szerzõje is nõ: Gail Simone az elsõk közé tartozik, akik úgy tudnak mesélni nõi szuperhõsökrõl, hogy azt a hölgyolvasók is hitelesnek érezzék. A Batman-képregények nõi mellékszereplõi most reflektorfénybe kerültek egy fordulatokban és heves érzelmekben is gazdag akcióképregény erejéig – reméljük, nem csak most az egyszer.

A Josihiro Tatsumi életét feldolgozó animációs film magyarországi bemutatójához kapcsolódva idézzük fel, hogy pár évvel ezelõtt a filmben is látható történetek egy részét már olvashattuk magyarul. Tatsumi az 1960-as években fordult el a manga addig szinte kizárólagos irányától, amelyet a mesterének tekintett Osamu Tezuka határozott meg, és néhány társával közösen új nevet is adott a kifejezetten felnõtteknek szóló képregényeinek. Ez lett a gekiga, ami Tacumi értelmezésében leginkább a drámai életképeknek felel meg. Tacumi megrázó, sokszor tragikus történeteinek középpontjába a második világháború utáni japán férfit állítja, aki a háborúval együtt császárának isteni voltát, népének felsõbbrendûségét és átvitt értelemben férfierejét is elveszítette.

Neil Gaimanrõl minden magára adó képregénykedvelõ tudta már jó ideje, hogy õ a legnagyobb király, de ezt idehaza sokáig nem lehetett bebizonyítani. Szerencsére mára Gaiman prózaíróként Magyarországon is eléggé ismertté vált ahhoz, hogy érdemes legyen behozni legendás sorozatát, amely immár a negyedik kötethez érkezett. A Sandman minden egyes része „a legjobb”, és ez sem kivétel: bármennyire is összefüggenek a történetek, valamennyi hosszabb szál annyira egyedi, hogy mindegyiknek vannak elkötelezett hívei. A Párák évszaka minden korábbinál erõsebben koncentrál a fõszereplõre, az Álmok Fejedelmére, ugyanakkor számos új karaktert is bemutat, és valami egészen sajátosan természetes módon keveri a mitológiákat. Itt áll össze a kép a Végtelenekrõl, Morpheusz testvéreirõl, és itt hoz egészen váratlan, az egész univerzum sorsára kiható döntést Lucifer, a Pokol ura. Felnõtt mese kategóriában egyszerûen páratlan.

Míg nálunk az 1960-as, 1970-es években a klasszikus irodalom zanzásított adaptációi határozták meg a képregény irányát, Amerikában nagyjából ugyanebben az idõszakban virágzott a sikeres filmek, tévésorozatok, show-mûsorok továbbgondolására épülõ képregény. Miért, miért nem, Magyarországon most érkezett el az idõ az elsõ olyan képregénykötet megjelentetésére, amely egy közkedvelt televíziós produkcióhoz kapcsolódik. A kapcsolódás tökéletességére garancia, hogy írója Szász Móni, maga is a L’art pour l’art társulat tagja és hosszú ideje szövegírója. Bár a poénok újak, stílusukban, hangulatukban teljesen passzolnak az élõ elõadásokhoz, a párbeszédeket önkéntelenül is Besenyõék hangján „halljuk”. Mivel azonban ennek a sorozatnak a humora alapvetõen a nyelvi elferdítésekben és idióta félreértésekben rejlik, a képek egymásutániságából nem igazán áll össze valódi képregény, inkább illusztrált dialógusnak nevezném. A rajzok karakteresek, de nagyon látszik, hogy alkotójuk, Ilauszky Tamás szobrászmûvész járatlan a képregény formanyelvében. Rajongóknak nyilván kötelezõ vétel, mindenki másnak azt javasolom, tanulmányozza alaposan a kötetet, hogy bejön-e neki.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2011/11 61-61. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10844