Kovács Kata
Woody Allen Párizsban játszódó filmjével visszatér a fantasztikus kalandok birodalmába, és átengedi a fõszerepet a naiv turista-szemszögnek.
Az idén hetvenhat esztendõs Woody Allen pályáján 1982 óta nem volt év, hogy ne rendezett volna legalább egy filmet. Túlzsúfolt életmûvében alig fedezhetõ fel éles formanyelvi- vagy gondolati váltás, éppen ezért nehéz korszakokra bontani. Inkább karaktertípusok, témák, helyszínek tagolják a filmcsoportokat, és megfigyelhetünk ugyan átalakulást például a komikum és a tragikum arányának változása terén, összességében mégis úgy tûnik, az egyes mûvek idõrendtõl függetlenül kapcsolódnak össze. Így történhet, hogy a 2009-es Whatever Works inkább illik a hetvenes évek végi munkák (Annie Hall, Manhattan) sorába, mint az ezredforduló utániakéba. A 2005-ös Match Point óta készült, New York helyett Európában játszódó hét film sem alkot egységes csoportot, színvonaluk pedig éppolyan ingadozó, mint amilyen a korábbi évtizedekben készülteké volt.
Figyelemreméltó azonban, hogy a rendezõ közülük csupán egyet forgatott New Yorkban (Whatever Works) és csak egy alkalommal tûnt fel fõszereplõként is (Füles). Woody Allen és/vagy New York központi szerepeltetése soha nem puszta formalitás az életmûben, hanem annak sava-borsa, tehát adja magát a kérdés, mivel pótolja eszköztárának megunhatatlan alapelemeit. Az új helyszínek (négy alkalommal London, egyszer Barcelona, egyszer Párizs) és az új múzsák (Scarlett Johansson, késõbb Naomi Watts és Rachel McAdams) mellett a válasz a karakterábrázolás elmélyülésében rejlik. A korszak legjellegzetesebb filmjei, a Match Point és a Vicky Cristina Barcelona azáltal válnak újszerû fejleménnyé Allen pályáján, hogy – néhány komikus vagy abszurd intermezzo kivételével – a humort és a korábbi filmek jellegzetes figuráit feláldozzák a drámai jellemrajz és cselekmény oltárán. Bármilyen arányban keveredjen is bennük a moralitás, az abszurd, a komikum és a fantasztikum, a rendezõ nem mond le arról, hogy az egyébként fordulatokban igen gazdag cselekmény szálainak mozgatását a kiszámíthatatlanra – a végzetre, a szerencsére, vagy a túlvilágira – bízza, és ezek fényében rajzolja meg a figurákat.
Egyetlen korábbi európai filmjében sem kap azonban olyan központi szerepet a helyszínül szolgáló város, mint az idén készült Éjfélkor Párizsban jeleneteiben. A film egy háromperces város-montázzsal indul, és mind vizuális, mind dramaturgiai értelemben Párizs a központi eleme. A Woody Allen-alteregók fiatalkori mása, egyben a korábban Johansson alakította, intellektuálisan és érzelmileg éretlen, zavart, ám vonzó nõkarakterek férfi alternatívája, Gil (Owen Wilson) fennköltebb karrierre áhítozó hollywoodi forgatókönyvíró, aki naiv elragadtatottsággal járja Párizst jövendõbelijével (McAdams) és annak gazdag, konzervatív szüleivel, valamint ál-értelmiségi barátaival. A férfi misztikus éjféli idõutazásokon köt ki mûvész-idoljai, F. Scott Fitzgerald, Dalí, Hemingway, Picasso és T. S. Eliot társaságában. A húszas évek Párizsa nem csak mûvészi kiteljesedéssel kecsegtet, de a konvencionális amerikai házasélet csapdájának alternatívájával is: a szenvedélyes – a korábbi hat film többségében is sorsdöntõ – európai románc Picasso misztikus szeretõje, Adriana (Marion Cotillard) személyében ígérkezik. Kiválóan ismerjük a Gilt körülvevõ, zsibbasztó jólét világát a Match Pointból és a Vicky Cristina Barcelonából, és a kínzó melankóliától hajtott fõhõs itt is önmagát és világban elfoglalható helyét keresi a vadromantikusnak és mûvészileg felsõbbrendûnek vélt Európában. Míg azonban a korábbi két film a szellemi közeget keresõ, frusztrált hõsök ábrázolásakor egyensúlyt keresett a fanyar humor, az önirónia és a személyes dilemma között, az Éjfélkor Párizsban visszatér a könnyed hangvételhez. A karakterábrázolás fent említett összetettségének itt nyoma sincs, a személyes önfelfedezés témája nem olyan sokrétû, az éjféli kalandozások epizódjaiban pedig a Kairó bíbor rózsája reflexivitása helyett a kevésbé sikerült elõdök, A Jade skorpió átka és a Füles fantasztikumát és kissé fárasztó humorát találjuk. Az Éjfélkor Párizsban-nak nem sikerül rácáfolnia a lelkesedéstõl túlhajtott Gil egy éjféli sétán tett megállapítására: az igazán nagyszerû városok különlegesebbek bármilyen mûalkotásnál, ezért lehetetlen megörökíteni õket.
Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris) – amerikai, 2011. Rendezte és írta: Woody Allen. Kép: Darius Khondji. Szereplõk: Owen Wilson (Gil), Rachel McAdams (Inez), Kurt Fuller (John), Michael Sheen (Paul), Mimi Kennedy (Helen). Gyártó: Versatil Cinema / Gravier Productions / Mediapro. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 94 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/11 51-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10840 |
