Varga Zoltán
Az utóbbi évek horror-remake-jei úgy viszonyulnak klasszikus elődeikhez, miként a filmbeli rémek az áldozataikhoz: átszabható, megnyúzható és kicsontozható nyersanyagnak tekintik őket.
Sohasem számítottak szokatlannak a horrorfilmekbõl készült remake-ek – a mûfaj már a korai hangosfilm korszakában is elõszeretettel épített a némafilmként készült eredetikre (Tod Browning: London éjfél után / A vámpír jele). Bármennyire megszokott is a remake jelensége a horrorban, mégiscsak példátlannak mondható az a sûrûség, amely a 2000-es években (kivált az utóbbi fél évtizedben) jellemzi a horror-újrázások elterjedését. Alighanem a Gus Van Sant által elkövetett 1998-as Psycho jelenti azt a határátlépést, melynek következtében potenciálisan a mûfaj valamennyi alkotása szabad prédává vált a remake-gyárosok számára, és innentõl kezdve mindent elsöprõ lavinának lehettünk szemtanúi. Ebbõl nyújt ízelítõt Wes Craven önremake-ként is felfogható filmjének, a Sikoly 4-nek egyik szereplõje, amint remegve hadarja el, lévén barátja élete függ tõle, az éppen eszébe jutó horror-remake-eket a közelmúltból: Halloween, A texasi láncfûrészes mészárlás, Holtak hajnala, Sziklák szeme, A rettegés háza, Az utolsó ház balra, Péntek 13, Rémálom az Elm utcában, Véres Valentin, Ismeretlen hívás, A szalagavató fantomja, Fekete karácsony, Viasztestek, A köd, Piranha. Jóllehet ez a lista sem teljes – különösen, ha beleszámítjuk a horrorral határos pszichothrillerek újragondolását is (Az országút fantomja, A mostohaapa, És hamarosan a sötétség…) –, mégis érzékelteti, hogy a remake-ek a mûfaj teljes skálájára igényt tartanak: a zombifilmtõl kezdve a kísértethorroron át a slasherig. Ennek ellenére a kortárs horror-remake széria tagjai sok tekintetben közös nevezõre hozhatók, legyen szó a filmek dramaturgiájában, hatásmechanizmusában és szörnyábrázolásában lejátszódott változásokról.
Rém(film)ek és áldozataik
Miközben mindaz érvényesül, ami általában jellemzi a remake-eket – vagyis az új változatok az eredeti történetét hozzáigazítják az aktuális közeghez, illetve elõszeretettel aktivizálják a filmkészítõk rendelkezésére álló új technikákat –, elsõsorban az az igazán figyelemre méltó a horror-remake-ekben, hogy mennyire kétértelmûen viszonyulnak az alapfilmhez, még abban az esetben is, ha a cselekményét igen szorosan követik (mint a 2006-os Ómen). Ezek a filmek jobbára nem bíznak az eredeti mûvek felvezetésében: ráérõsnek és lassúnak bélyegezve azt, szívesen vágnak egyenesen a borzalmak közepébe, így sokkal elõbb gyûrik le a rémségek a karaktereket és a nézõket egyaránt, idõt sem hagyva arra, hogy megismerjük szereplõinket, vagy velük együtt fokozatosan értsük meg, milyen kihívásokat tartogat az adott horrortörténet. A 2010-es Rémálom az Elm utcában nyitójelenete az egyik szereplõ halálával végzõdik, az idei Frászkarika egy epizódista rejtõzködése és a rá lecsapó szörny által elõlegzi meg a kezdet kezdetén a borzalmakat, jelentõsen csökkentve a szüzsében a felfedezés folyamatának súlyát, ami nemcsak a szereplõkkel való azonosulást segítõ mozzanat az eredetikben, hanem a mûfaj komplexebb változataiban – mint a teoretikusok hangsúlyozták – az egyik meghatározó eleme is a horror cselekménystruktúráinak. S mivel a dramaturgia a borzalmak minél gyorsabb és gyakoribb kidolgozásában válik érdekeltté, a szereplõk olyan mértékû elszürkülésérõl is beszélhetünk, ami még a nyolcvanas évek tucathorrorjainak is a becsületére válna. Kétségtelen, hogy az eredeti horrorok sem éppen az árnyalt jellemábrázolástól váltak híressé, de egy markáns vonás, egy megfelelõ színész vagy egy jól megírt dialógus életet lehelt a szereplõkbe, többé tette õket a rém éppen soros áldozatainak papírmasé-figurájánál – az újabb változatok azonban ezt a minimumot sem kísérlik meg elérni, így válnak A köd érett, felnõtt fõszereplõi felszínes fiatalokká, a Rémálom az Elm utcában szerethetõ kamaszfigurái irritáló üresfejûekké, a Halloween talpraesett hõsnõje visítozó hisztérikává, s így árasztják el a Piranha strandját hamisítatlan kretének, akik fel sem tûntek Joe Dante eredetijében. Az új verziók az atmoszférateremtés és a ritmusérzék tekintetében sem veszik fel a versenyt elõdjeikkel – erre a legelszomorítóbb példa A köd, amely nemcsak a Carpenter-film hátborzongató hangulatvilágát képtelen megidézni, de még a tetõpont párhuzamos cselekményvezetésérõl is lemond – , miközben a hatáselemek primitivizálódása és brutalizálódása annál feltûnõbb jelenségként tételezhetõ. Az elõbbit kivált az úgynevezett jump scare sokkhatások eluralkodása fémjelzi (ezek, fõleg váratlan hangeffektusokkal, azt célozzák, hogy a nézõ ijedtében felugorjon a székébõl), többek közt az Ómenben vagy a Rémálomban; az utóbbit pedig a gore-elemek szolgálják, s ezek különösen ott hangsúlyosak, ahol az eredeti nélkülözte a véres effektusokat, mint a Halloween – noha lehet az eredeti példány vérmennyiségét is fokozni: bár Dante Piranhája sem nélkülözte a testek marcangolásának megmutatását, meglehetõsen visszafogottnak tûnik Alexander Aja extrém vérfürdõjéhez viszonyítva, amely önfeledten kéjeleg a piranhák pusztításának, a megcsonkított végtagok, leharapott nemi szervek kihangsúlyozásában.
Az eredeti másolásának és felülírásának ambivalenciája ugyanakkor abban ragadható meg a legtisztábban, hogyan viszonyulnak a remake-ek a szörnyeikhez, s ennek ellenére – illetve ezzel együtt – hogyan mondanak le az alapfilmekben rejlõ felforgató attitûd megidézésérõl. Nem a rémek megváltoztatott eredeztetése az igazán érdekes (Danténál katonai megrendelésre kísérleteznek ki egy új piranha-fajt, Ajánál egy földrengés szabadítja ki a gyilkos halakat sziklafogságukból), hanem az, amikor konkretizálják a szörny sejtetett, illetve megmagyarázzák homályban hagyott születését. A Rémálom… nemcsak szavakban idézi föl, hanem visszapillantásokban be is mutatja Freddy múltját, beleértve a Cravennél nem szereplõ mozzanatot, a férfi pedofil aberrációját; a Halloween rendezõje, Rob Zombie csaknem a film teljes elsõ felét szenteli Michael Myers kidolgozásának, olyan vulgárszociológiai motívumhálót szõve köré, amely felveti a gyanút, hogy esetleg az eredeti film szélsõségesen szatirikus paródiáját látjuk, melynek elképzelése szerint a Gonosz genezise visszavezethetõ néhány kiábrándítóan banális indokra. A Carpenter-film többértelmûségének – és erejének – viszont éppen az a kulcsa, hogy szörnyetegének megmagyarázatlan vonásai a megmagyarázhatatlansága felé mutatnak, s ezt bármilyen konkretizálási kísérlet mindössze elszegényítheti; s míg Craven Rémálmában a valóság elbizonytalanításának bravúros folyamatát erõsítette a Myershez hasonlóan szinte elvonttá tett rém jelenléte – akit nagyon sokszor alig látni a sötétben és kevésszer szólal meg –, ennek híján az álom–valóság polémiára épített szorongáskeltés sem érvényesül az új verzióban.
Ezt a fajta sterilizálást tûpontosan illusztrálhatja, a remake-ek hogyan nem idézik meg (vagy fosztják meg erényeitõl) az elõdök emblematikus mozzanatait: az új Ómenben, harminc év múltán, az eredeti, átfedéses vágással megnyújtott lefejezés egy pillanat alatt zajlik le; a Halloweenbõl kigyomlálták Laurie szomszéd házat fürkészõ, baljóslatú sétáját s halott barátai megtalálásának döbbenetes jelenetét; a Rémálom… híres vérzuhatagát minden gore-részlet ellenére valójában hiába keressük 2010-ben; a Frászkarika számára pedig érdektelenné vált a Veszélyes éj minden jelenete, amely egybeolvasztotta a vámpírfenyegetést és az erotikát.
Bizonyos értelemben tehát az utóbbi évek horror-remake-jei úgy viszonyulnak az elõdeikhez, miként a filmbeli rémek az áldozataikhoz: átszabható, megnyúzható és kicsontozható nyersanyagnak tekintik – miközben ügyet sem vetnek arra, hogy elvileg olyasmivel is rendelkeznek, amit – egyre ódivatúbb fogalmakkal élve – léleknek vagy szellemnek lehetne nevezni. A Sikoly 4 egyfajta revansot vesz ezekért a trendekért, s maga az „eredeti”, azaz Sidney, a hõsnõ oktatja ki a remake elkészítésében érdekelt gyilkost, miszerint az alapszabály úgy szól: „Ne szemétkedj az eredetivel!”. Bár Sidney szavai aligha érvényesek az elmúlt évek filmtermésére, régebbre visszatekintve találhatunk olyan horrorfilmes remake-eket, amelyek megállják a helyüket elõdeik mellett. Sõt.
Furcsa szépségek
Werner Herzog Nosferatuja a leginkább kanonizált példa arra, hogy az eredeti film mellett újrafogalmazása is értékes alkotás, jóllehet a szeretethiányos vérszívó látnoki portréja joggal veti föl a kérdést, hogy esetében mennyiben beszélhetünk egyáltalán horrorfilmrõl. Ezt a kérdést már nemcsak körvonalazza, hanem meg is válaszolja a Lelkek karneválja címû 1962-es éteri halálálom-film ugyancsak német „remake”-je, a 2007-ben készült Yella, amely bressoni szikárságú látlelet egy magányos nõrõl, s hiába követi elõdje cselekményvezetését s veszi át némely motívumát, teljesen mûfajidegennek mondható. Azon horror-remake-ek viszont, amelyek minimum egyenrangúak a példaképeikkel – vagy akár jobban sikerültek náluk –, többnyire megtartják a horror mûfaji kereteit, ám ezenfelül gyakorta alkotóik markáns szerzõi jegyeivel is kiegészülnek. John Carpenter A Dolog és David Cronenberg A légy címû filmjei a legismertebb esetei ennek – az ötvenes években készült eredetiket saját, a csoportdinamika természetét faggató, illetve a biológiai jelenségekkel kapcsolatos tematikai érdeklõdésükkel ötvözve frissítették föl paranoiáról, mutációról és betegségrõl értekezve, olyan speciális effektusokat fölvonultató (olykor gyomorforgató) képsorokkal, amelyek technikailag kivitelezhetetlennek, fogalmazásmódjukban tiltottnak számítottak három évtizeddel korábban a hollywoodi filmben. E közismert és méltán népszerû mûveket azonban bátran ki lehet egészíteni az ugyancsak az ötvenes évek sci-fi horrorjáig visszanyúló Tobe Hooper és Abel Ferrara kevésbé méltatott alkotásaival. Hooper, akit A texasi láncfûrészes mészárlást követõ pályája alapján többnyire inkább lesajnálni, mint elismerni szokás, a nyolcvanas évek közepén három filmet készített a Golan–Globusnak (Életerõ, Támadók a Marsról, A texasi láncfûrészes mészárlás 2), s mindhárom magán viseli egy olyan filmmûvész látásmódjának nyomait, aki többre értékeli a logikus elbeszélésnél a vizuális (és akusztikus) stilizációt, illetve a bizarr hangnemkeverést, s több vándormotívum fûzi össze valamennyi munkáját. A Támadók a Marsról eredetije mára leginkább képmelléklettel ellátott rádiójátékként hat, reménytelenül statikus és naiv történetvezetésében pedig elvész az a gyermeki rémálom-érzés, amit a bevezetés vázolt föl – mindaz, amivel adós marad, beváltott ígéret Hooper filmjében. A kis David megpróbáltatásai az idegen megszállók által agymosott emberek között számos lidérces pillanatával (lásd a békát nyelõ tanárnõt), a fenyegetettség és az elveszettség eszkalálódásával, továbbá impozáns barlang-díszleteivel (a helyszín az idegenek szállásaként funkcionál, s nyilvánvalóan megelõlegzi Hooper második Texasi láncfûrészesének barokkosan zsúfolt halálbarlangját) metaforikus rémmese a legbelsõbb gyermeki félelmekrõl (a szülõk elvesztésétõl, a család felbomlásától, az iskolától), amely komplexebb és nem utolsó sorban õszintébb – s pesszimistább – eredményre jut, mint elõdje (Hooper ugyanis még tovább viszi az eredeti álomkeretét, s megdöbbentõ nyitott befejezésbe futtatja ki). Abel Ferrara 1993-as Testrablókja nem is egy, hanem két elõzményre tekinthet vissza (Don Siegel és Philip Kaufman munkáira), s bár nyilvánvalóan épít mindkettõre, képes továbbgondolni az emberi másolatokkal honfoglaló idegenek szorongást keltõ alapkoncepcióját. Ferrara verziója egy katonai támaszponton vezeti fel az invázió rémét, s a történéseket – ez adja a film lelkét – egy kamaszlány szemszögébõl ismerhetjük meg (folytatva a Ms .45, elõrevetítve a Menekülés a pokolból nõi nézõpontját). S bár Ferrara elsõsorban férfihõsökre koncentráló, nagyvárosi spirituális bûntörténeteiben érzi otthon magát, a sci-fi horrorban is képes egzisztencialista gondolatvilágát érvényesíteni – az anyafigura idegenváltozatának nagymonológja („Hová fogsz elmenni? Hová fogsz elfutni? Hová fogsz elbújni? Sehová! Mert egyetlen olyan sem maradt, mint te.”) egyike a mûfaj legemlékezetesebb és legmélyebb szövegeinek, amely utóbb a látszólagos happy endet is megmérgezi. Kiemelendõ, hogy a másolatok születésének szekvenciái a viszolyogtató, nyálkás mozzanatok mellett valamiféle émelyítõ szépséget is képviselnek (míg a horror más rendhagyó születésjelenetei, lásd a Porontyokat vagy a Szörnyecskéket, elsõsorban taszítóak). Ez éppen az a fajta furcsa szépség, amit csak kevés horror-remake-hez asszociálhatunk; az elmúlt évek trendjeiben mindenesetre az eredetihez való hozzáállásukban a rémremake-ek bõven beérik azzal, hogy émelyítõek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/11 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10837 |
