Pintér Judit Nóra
Lars Von Trier az illúziókkal teli emberi mikrokozmoszt ez alkalommal a Földet fenyegető kozmikus kataklizma fényében vizsgálja.
Lars von Trier ezúttal sem hagy minket kétségek között, legújabb filmjében a szívek magánya a csillagokig kiállt és onnan visszhangozza apokaliptikus üzenetét: eljött a melankólia órája.
Nem árulok el nagy titkot, ahogyan Trier sem árul zsákbamacskát, hogy a film kiinduló helyzetében egy kisbolygó (a Melankólia) közelít a Földhöz, és nem lehet tudni, hogy becsapódik-e vagy sem. Bár látjuk a bolygót közeledni, látjuk az ûrt és a két magányos bolygó találkozását, mégsem katasztrófafilmet nézünk, vagy ha azt, akkor sokkal inkább az emberi lélek katasztrófájáét, ami kicsinységében (vagy épp, hogy nagyságában) megismétli a világegyetem történéseit.
Triertõl szokatlan, hogy science fiction témát választ a lélek láttatására megszületett megannyi szimbólum közül, a végeredmény azonban egzisztencialista, romantikus és sokkoló meditáció, ami után a nézõ csak kibotorkálni tud a moziból. A lélek mozgásainak és a világegyetem történéseinek párhuzama tökéletesre sikeredett: a Föld és a közeledõ kisbolygó drámája az ember és a világ viszonyát értetik meg velünk.
A prológus nyolc percében mintha megállna, vagy legalábbis a mozgás minimumfokára lassulna az idõ, így a nézõ már a film elején a saját befogadói tapasztalatában éri tetten, a saját bõrén érzi a kisbolygóra várakozás kiméletlen lassúságát. Ez alatt Trier egyértelmû toposzokat idéz meg: látjuk a menyasszonyi ruhában Ophéliaként a vizen úszó Kirsten Dunstot, megidézõdik a Tükör vidéki jeleneteinek hangulata, látjuk elégni Peter Bruegel Téli vadászatát, a festményt ugyancsak egy Tarkovszkij filmbõl, a Solarisból ismerõs. A Solaris játékba hozása elõkészíti a nézõket arra a felismerésre, hogy a lélek és bolygó egymást reprezentálják: a lélek szineváltozása a világegyetem horizontján is alakot ölt.
A film két lánytestvért mutat be: Justine-t (Kristen Dunst) és Claire-t (Charlotte Gainsbourg), akik két teljesen ellentétes karaktert keltenek életre. Justine az érzékeny és depressziós húg, akit félteni, ápolni és eltûrni kell, Claire pedig a racionális nõvér, aki félt, ápol és eltûr. A mozi egy katasztrofális esküvõi-családi melodrámaként indul, északi módra, amerikanizált csillogással. Az Antikrisztussal ellentétben, ebben a moziban elfér a humor, sokszor felnevetünk a rokonok közti gyûlölködésnek tükröt tartó jeleneteken, pedig alapjában szívszorító a helyzet. Nem kell sok idõ, hogy átérezzük azt a családi miliõt, amely megágyazott Justine depressziójának. Hiába veszi körül egy egész lakodalmas sereglet, hiába kérdezgeti tõle mindenki, hogy ugye ez élete legboldogabb napja, õ mégis reménytelenül outsider, aki fuldoklik a meg nem értésben.
A lagzi után a film a bolygó érkezése körül forog, a planéta közeledése a két testvért megint csak nem tereli közös hullámhosszra. Amíg Justine szó szerint sütkérezik a halál árnyékában, a Melankólia fényében, addig a nõvére halálra váltan várja a bolygó becsapódását. A mindent kontrollálni akaró és tudó Claire nem képes megküzdeni ezzel a többé nem emberi léptékû valósággal. Az õ világába nem fér bele, hogy egy csapásra véget érhet minden, hogy a fia nem nõ fel, hogy nincs jövõ, hogy minden megsemmisül. Justine szerint viszont „a Föld gonosz hely, amit nem kell gyászolni”.
Nem lepõdünk meg, amikor ezt mondja, a depresszió szemüvege ugyanis megfosztja viselõjét attól, hogy a világot reménytelinek lássa. A kognitív pszichológiai magyarázat szerint három oka van a depressziónak: a világról, önmagunkról és a jövõrõl alkotott az átlagemberénél realistább elképzelés – azaz az illúziók hiánya. Így is nevezik ezt a hármast: „ a kognitív illúziók”, melyek megvédik az ént a valóságtól. A felmérések szerint tehát az átlagember illuzórikusan pozitív jövõképpel, énképpel és világról alkotott képpel bír, ez akadályozza meg, hogy depressziósak legyünk. Nos, Justine látását nem kendõzik ilyen illúziók, õt semmi nem védi meg a valóságtól. Így viszont a haláltól sem fél, hiszen már eddig is az abszurdban élt, azaz depressziója elfogadtatta vele „a sorsát irányító véres matematikát”, ahogy Camus fogalmaz a Sziszüphosz mítoszában. Az abszurd perspektívájából nézve élni ugyanis annyit jelent, mint elfogadni, hogy értelemmel bírunk ebben az önmagában értelem nélküli világban.
A lakodalmas jelenetek csendes iszonyata hivatott feltárni Justine vergõdését ebben a nagyon is mindennapi pokolban. A melankóliának ez az áthatolhatatlan, monolitszerûen sötét tapasztalata nyers és tiszta fénytörésbe állítja a dolgokat, eltünteti a különbséget élet és halál közt, és nem tudja elsiratni egy bolygó pusztulását. A film végén mégis Justine lesz az, aki segít nõvérének megélni a „nehéz perceket”, s erre egyedül azon tudás miatt válik képessé, amellyel éppen depressziója ajándékozza meg.
A film lassúsága, visszatérõ tételmondatai és képei egy történet elmondása mellett vagy akár ahelyett, sokkal inkább egy állapotot tárnak fel. Ez a mozi ízig-vérig a melankóliáról szól, ezen nincs mit szépíteni. Azt a – ha tetszik egzisztencialista – világbavetettséget mutatja meg, ami elõl nem lehet elmenekülni. Ami ellen még a Föld sem tud védekezni. A Föld és Justine párhuzama fokozatosan bomlik ki a történetben elõrehaladva. Egyre mélyebbre hatolunk a húg magárahagyottságának megértésében: habár szeretik, de nem jól, aki pedig jól közeledik hozzá, azt meg õ nem tudja elfogadni. Ahogyan az Antikrisztusban sem tudott a racionalitást képviselõ, terapeuta férj (Willem Dafoe) mit kezdeni szétesõ feleségével, akit ott Charlotte Gainsbourg játszott, úgy most az ugyanezen szemléletet képviselõ nõvér (akit itt épp õ alakít) ugyanolyan tehetetlen, és ugyanolyan hatástalan eszközei vannak csupán húga támogatására, amelyek csak rontanak a helyzeten. És a bolygónkkal is valami hasonló történik: egyre kiszolgáltatottabbá válik ennek a mind kérlelhetetlenebbül közeledõ, igaz „barátságosnak” tûnõ bolygónak, ami a távcsöveken keresztül olyan mint a Föld és éjszakánként varázslatos kék fénybe borítja a világot. A Föld és Justine ugyanúgy ki vannak téve a külsõ világ értelmetlen törvényszerûségeinek, és mindketten fegyvertelenek vele szemben. Justin e ugyanakkor már ismeri ezt a kiszolgáltatottságot, és nem küzd ellene.
Eddig nem esett szó Claire férjérõl, Johnról (Kiefer Sutherland), aki az Antikrisztus-beli racionális férj magabiztos csököttségébõl szintén jó pár suhintással kapott. John talán még feleségénél is jobban ragaszkodik ahhoz az illúzióhoz, hogy nem történhet baj, nem pusztulhat el a Föld egy ilyen abszurd véletlenben, ezért elhallgatja Claire elõtt a becsapódás tényleges valószínûségét, pedig a nõnek talán lett volna ideje felkészülni lelkileg, ha tisztán lát. A „mi lett volna, ha”-val persze nem sokra megyünk, de majd mindenki maga szörnyülködjön, hogy mi fog történni...
Ebben a filmben nincs meg az Antikrisztus vadsága és a Trier filmjeire általában jellemzõ végletesség, a szereplõk sincsenek kitéve nyers és durva akcióknak. Sõt, annak ellenére, hogy a depresszióról szól, ez nem egy nyomott hangulatú film, inkább felemelõ, hacsak nem éppen ez a kitörések nélküli állapotszerûség jeleníti meg a melankóliát. Annyiban viszont már ismerõs trieri helyzettel van dolgunk, hogy egyes hõsei olyan tudást képviselnek, amely éppen gyengeségükbõl, betegségükbõl, megszállottságukból születik, és ami végül mindig erõvé válik a krízis pillanatában – fittyet hánynak a vesztükre is. Gondoljunk csak a Hullámtörés és a Táncos a sötétben áldozathozatalára vagy Grace pálfordulására a Dogvilleben, amikor a mindenki rabszolgája hamupipõke kölcsönkér egy gépfegyvert. A rendezõ megint egy gyengeségében erõs nõt választott hõsének, aki ezúttal nem mozgat hegyeket, áldoz föl másokat vagy önmagát. Ereje mindössze abban áll, hogy megérti ennek a „mennybolt nélküli égnek” a kérlelhetetlen és közönyös logikáját, és mint Kharón, átvezeti szeretteit a kataklizmán.
Talán az Antikrisztussal való viaskodás égette ki a rendezõt annyira, hogy hibernálnia kellett magát a Melankólia csendes üvegbúrája alatt – amit csak egy kisbolygó robbanthat szét. De az is lehet, hogy a Antikrisztus purgatóriuma akkorára nõtt a Melankóliában, hogy – mint egy nagy tisztítótûz – felégeti ez egész világot. Az Apokalipszis ebben a moziban azonban nem határhelyzet, hanem a normalitás állapota. Pontosabban éppen az az érdekes, hogy a depressziós Justine, aki már mindig is a melankólia okozta határhelyzetben élt, a Melankólia által elhozott világégés prelûdjében hazatalál. A kinti helyzet csupán fedésbe kerül azzal, amiben õ addig is élt, akárcsak az Antikrisztusban, ahol a nõ pokla már régóta létezett csendesen, és csak apránként szabadult el, besszipantva környezetét. Claire számára azonban ez egy valódi „Ausnahmezustand”, amelyben a határszituációk és az Apokalipszis valódi potenciálja megmutatkozik, hogy ugyanis a véghelyzetben „színrõl-színre látunk”. És ekkor derül ki, hogy igazából Claire az, aki fegyvertelen, akit eddig csupán illúziói védtek a valóságtól, és most az illúziókkal együtt a valóság is szertefoszlik.
Melankólia (Melancholia) – dán-svéd-francia-német, 2011. Rendezte és írta: Lars von Trier. Kép: Manuel Alberto Claro. Zene: Richard Wagner. Szereplõk: Kirsten Dunst (Justine), Charlotte Gainsbourg (Claire), Kiefer Sutherland (John), Charlotte Rampling (Gaby), John Hurt (Dexter), Stellan Skarsgard (Jack), Udo Kier. Gyártó: Zentropa – Memfis – Arte – Slot Machine. Forgalmazó: Cirko Film – Másképp Alapítvány. Feliratos. 136 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10800 |
