Tornai Szabolcs
Kormákur filmjeiben rendíthetetlen különbség van az ősidők óta kiirthatatlan Rossz és az ugyanilyen elpusztíthatatlan Jó között.
Jeges gyökerek
Tizenegy évvel ezelõtt tûnt fel Baltasar Kormákur a nemzetközi porondon a 101 Reykjavík címû filmjével, s azóta évente-kétévente áll elõ egy-egy újabb darabbal; a legutóbbi a Lélegezz címû alkotása volt 2010-ben. Kormákur már elsõ filmjével is megmutatta, hogy igazi profi. Eddigi pályája szembetûnõ sajátossága, hogy tiszteletreméltóan egyenletes teljesítményt nyújt, valamennyi filmje precízen végiggondolt, aprólékosan kidolgozott darab. Kiválaszt egy sztorit, s hézagtalanul filmmé varázsolja, minden eszközzel azon van, hogy a filmes illúzió létrejöjjön. Nem az újítás tehát Kormákur célja, nem is a felfedezés, hanem a klasszikus értelemben vett moziélmény tökéletes megteremtése.
S e törekvése attól lesz izgalmas, hogy úgyszólván a perifériáról, Izlandról származik; ezáltal egy távoli, jeges, titokzatos ország telíti különleges hangulatokkal és színekkel filmjeit. A fenségesen rideg északi tájak, az ott lakók kissé más életmódja és a legapróbb részletekig megjelenített tárgyi világ teszi egzotikussá Kormákur filmjeit. Ám Kormákur nem kíván se feltûnõsködni, se felvágni izlandiságával, s láthatólag sikerült megtalálnia az egyensúlyt hazafiság és világpolgárság között. Ebben valószínûleg az is segítette, hogy anyja ugyan tõsgyökeres izlandi, de apja spanyol festõ. Filmjeit nemcsak az izlandiaknak szánja, hanem a nemzetközi nagyközönségnek is, s mind otthon, mind külföldön példás sikereket könyvelhetett el. Arányérzékét mutatja az is, hogy hat eddigi alkotásából kettõ amerikai közegben játszódik, híjával bármiféle izlandi motívumnak, pedig az egyiket (Út a mennyországba) teljes mértékben Izlandon vették fel.
Tüdõ rendelésre
A másik Amerikában játszódó, de ott is forgatott filmje a Lélegezz, s ha ezt láttam volna elõször, lehet, hogy nem is lettem volna kíváncsi a többi filmjére. Feltûnõen hollywoodi típusú film; ám Kormákur gondoskodott róla, hogy azért ne csupán hétköznapi szórakozás legyen, hanem valamivel több. Minden érzelmi regisztert végigjátszik a filmben, s a bevált receptnek megfelelõen nem hiányzik a jellegzetes hármas – brutalitás, ellágyulás, szex – alkalmazása sem. Megvan a szilárd alap is, mivel a film témája az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma, az illegális szervkereskedelem; az erre ráépülõ dráma, hogy egy tüdõbeteg kislánynak próbál a kétségbeesett apja egészséges tüdõt szerezni a mexikói alvilágban; s a zárókõ a magányos hõs nélkülözhetetlen figurája, a jól menõ átlagügyvéd, aki pillanatok alatt változik át lehetetlent nem ismerõ vagány fickóvá.
Kormákur engedett a csábításnak, s elvállalta egy amerikai filmes ügynökségtõl kapott forgatókönyv filmre vitelét, és hátrahagyta izlandiságát, de valószínûleg csak azért volt erre hajlandó, mert a film megrázó befejezése az erkölcs vakítóan tündöklõ gyõzelme. Az apa nem megy bele, hogy egy koszos kis mexikói utcagyereket meggyilkoljanak az egészséges tüdejéért. Pedig elõzõleg némi habozás után, de erélyesen kiadta az utasítást, hogy másnapra szerezzenek a lányának megfelelõ tüdõt. Keservesen be kellett látnia, hogy gyilkosság árán kislánya nem kaphat új szervet, így röviddel a döntés után a gyerek meghal. A morális döntésért az apának óriási árat kell fizetnie: nemcsak a lányát veszti el, de a vele egyet nem értõ feleségét is, s mérhetetlen gyötrelmével egyedül kell megbirkóznia.
E befejezés oly határozott állásfoglalás az erkölcs örök érvénye mellett, hogy az izgalmas mese, a tucatfilm egyszeriben kérlelhetetlen példázattá emelkedik. Azon persze lehet vitatkozni, hogy esztétikai szempontból jót tesz-e egy filmnek, ha ilyen egyértelmûen az erkölcsi mondanivaló kinyilvánításába torkollik, mindenesetre e végkifejlet emlékezetessé teszi Kormákur alkotását.
Fõtt birkafej
Kormákur két neo-noir krimit rendezett, 2005-ben az Út a mennyországbant, 2006-ban pedig a Vérvonalat, s e két filmjébõl is világosan kiderül, hogy számára az erkölcs kétségbevonhatatlan érték. Az elõbbi egy aljas gyilkossággal egybekötött, furfangos biztosítási csalásról szól. Az ügyben a biztosító vállalat szakembere, egy lomha, nem túl ügyes, mégis hatékony férfi nyomoz, akit a mélabús Forest Whitaker alakít. Esetlenségét meghazudtolva a férfi kitartóan, sõt tántoríthatatlanul dolgozik az ügyön, s végül leleplezi a tettest, ám erkölcsi érzéke és segítõ szándéka a halálba juttatja. A Vérvonal idõs, szakállas nyomozója, Erlendur igazi régimódi figura, semmi köze a mai akcióhõsökhöz, így nyomozása a nyomasztó, fullasztó környezetben nem felpörgetett akciók sorozata, nem egy mocskos ügy fordulatos felgöngyölítése, hanem a nagybetûs Bûn ellen folytatott szintén lankadatlan küzdelem. A filmnek két olyan motívuma van, amelyek nem annyira újszerûek, mégis nehéz kivonnom magamat a hatásuk alól. Az egyik, hogy városi házak alatt meghúzódó õsi mocsárból húznak elõ egy feketére rothadt, elviselhetetlenül bûzlõ holttestet; a másik pedig, hogy a nyomozó ellátogat a helyi patológia raktárába, mely tele van formaldehidben õrzött emberi testrészekkel, s a férfi hazaviszi az ügyhöz kapcsolódó elhunyt kislány szintén formaldehides üvegben tartósított agyát. Ám van egy olyan mozzanat is, amely alighanem teljesen egyedülálló a filmtörténetben. Esténként, mikor fáradtan hazafelé igyekszik autójával, a nyomozó nem hamburgert és sült krumplit kér a helyi gyorsbüfé félhomályos ablakánál, hanem fõtt birkafejet. Ez ugyanis a kedvenc étke. A neve svið, izlandi specialitás.
A film egésze és különösen e három mozzanat elsõsorban Edgar Allan Poe novelláit juttatja eszembe, és azt is, hogy igen nehéz akár csak a 19. századi amerikai mesternél is többet mondani bûn és tudatalatti rejtelmeirõl. Kormákur nem is mond többet, azt viszont igen meggyõzõen ábrázolja. Az õ világában is rendíthetetlen különbség van az õsidõk óta lappangó, fel-feltörõ, kiirthatatlan Rossz és az ugyanilyen elpusztíthatatlan Jó között.
Apró híradás
Kormákur tehát retróban nyomja. Retrómorálban. Úgy filmez, mintha visszatért volna az 1970-es vagy legalábbis az 1980-as évekbe. Valószínûleg félig tudatos, félig ösztönös stratégia a részérõl, hogy visszalépett az idõben addig a pontig, amikor még nem indult meg az a széthullás és krízis, amely mára teljesen általánossá vált nemcsak a nyugati civilizációban, de az egész világon. Úgy védekezik a mai immoralitás és banalitás ellen, hogy filmjeiben – mintegy ódivatúan – egy szilárd erkölcsi világrendet jelenít meg. Nem lehet véletlen, hogy az Út a mennyországba 1985-ben játszódik, pedig semmi akadálya nem lett volna annak, hogy a mába, a harmadik évezredbe helyezze a rendezõ.
Ennek a neo-noir alkotásnak van egy egészen kivételes és üde jelenete, amely pici pontként fénylik a film kérlelhetetlen éjszakai sötétjében. A nyomozó igencsak meglepõdik, mikor kocsija hátsó ülésén váratlanul megszólal egy szõke kisfiú. Nem mellesleg a nézõk is meglepõdhetnek, mivel nem ehhez vannak szokva, hanem ahhoz, hogy a hátsó ülésen egy ölésre kész, cinikus gengszter rejtõzik. A nyomozó és a kisfiú pár szót vált, majd a gyerek újabb váratlan fordulattal megkérdi: „Mennyi idõ alatt lehet a mennybe jutni?”. Nincs válasz, a nyomozó csak hebeg-habog valamit, ahogy minden felnõtt tenné manapság egy ilyen kérdés hallatán. A jelenet kétségkívül telitalálat. Ráadásul apró híradásnak is tekinthetõ arról a csupán néhány évtizede letûnt világról, amelyben valamennyire még a helyükön voltak a dolgok.
Jóképû alterego
Ám a bûnt Kormákur nemcsak kívülrõl ábrázolja, tõle független figurák sorsán keresztül, hanem bizonyos mértékben önmagát is belehelyezi a maga ábrázolta világba. Három bûnfilmje mellett három nevelõdési filmet is készített; s ezek fõszereplõje voltaképpen a saját három alteregója, akiket kivétel nélkül a kaján és jóképû Hilmir Snær Guðnason formált meg. Könnyed melodrámákról van szó (101 Reykjavík, A tenger, Fehér nászéjszaka) számos vígjátéki elemmel, épp ezért kiválóan alkalmasak arra, hogy egyrészt oldják a sötét tónust, másrészt Kormákur a személyesebb arcát is megmutathassa velük. E három film nem egy folytatólagos történet három része, de lazán kapcsolódnak egymáshoz annyiban, hogy többé-kevésbé ugyanazon férfi három életszakaszát ábrázolják.
E három életszakasz nem Kormákur életének három idõszaka, távolról sem önéletrajzi filmekrõl van szó, hanem arról, hogy egy hozzá hasonló figura megteremtésével önmagáról is beszélhet. S bár nem játszatja el alteregóival, hogy bármelyikük is „zord bûnös” volna, egyiküknek a bûnnel való találkozását azért megmutatja.
A 101 Reykjavíkban Kormákur alteregója egy késõn érõ fiatalember, aki bár önfeledten falja a nõket, nem tud elszakadni az anyjától, harmincévesen is együtt él vele, s nem képes felnõni. A film az õ lézengését, bulizásait, mélabús merengéseit ábrázolja, majd a kényszerû, sõt bizarr szembenézést a felnõtté válás elengedhetetlenségével. Legnagyobb döbbenetére kiderül, hogy az a spanyol táncosnõ, aki izlandi otthonukban vendégeskedik, s akivel egy görbe este után az ágyban köt ki, az édesanyja szívszerelme. Majd amikor a forróvérû táncosnõrõl kiderül, hogy terhes, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a gyerek nem lehet másé, csak a fiatalemberé. A többszörös sokkot Hlynur csak úgy tudja kiheverni, hogy egy hegygerincen cigarettával szájában belefekszik a hóba, s addig nem mozdul, míg a hóesés be nem temeti. Akkor nagy nehezen feltápászkodik.
A tengerben Kormákur másik alteregóját, Agustot szintén többszörös sokk éri. Dúsgazdag apja hazahívja Párizsból izlandi szülõvároskájába, és azt akarja, hogy ne fivére vagy nõvére, hanem õ vezesse tovább azt a hatalmas halfeldolgozó üzemet, amely az apát a környék mindenki felett álló urává tette. Noha az apa, Thordur erkölcsös ember, aki mindenáron próbálja tartani magát a hagyományos értékekhez, van két elpalástolt bûne, amelyet a családja Agusttal együtt nem tud megbocsátani. A családi perpatvar közepette Agust megtöri a tabut, és kimondja a kimondatlant: míg súlyos beteg édesanyja haldoklott, apja a másik szobában anyja nõvérével hentergett. Aztán felesége elhunyta után Thordur elvette annak nõvérét, és zsarnoki tekintélye miatt mindenki kénytelen volt úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Thordur kisebb, de szintén megbocsáthatatlan bûne az, hogy csak az üzlettel foglalkozott, gyermekeit elhanyagolta. Agust szimbolikus tettel szabadul meg a bûnterhes múlttól és az apai zsarnokságtól, s válik képessé a további életre: felgyújtja a halfeldolgozó üzemet, s az épületet lángtenger borítja el.
A Fehér nászéjszaka hõse, Jon újra válsághelyzetben találja magát; középkorú exprofesszor, akinek zátonyra fut az élete. Noha feleségével egy kis izlandi szigetre költözött, és úgy tûnt, hogy új életet kezdhetnek, a nõ megbolondult, végül belefulladt a tengerbe. Ezután Jonba beleszeret az egyik volt diákja, aki éppen a szigetre látogatott, majd próbál lelki támaszt nyújtani neki, s a nehézségek ellenére elhatározzák, hogy összeházasodnak. A nevelõdési történetnek megfelelõen Kormákur harmadik alteregója is kimászik a bajból, folytathatja életét, bár – mint a film utolsó jelenete mutatja –, új házassága sem lesz felhõtlen. A történet ötletét Csehov Ivanovja adta, de az alaphelyzeten kívül más egyezés vagy hasonlóság nem fedezhetõ fel a nagy orosz drámaíró és Kormákur alkotása között. Viszont fontos kapcsolódási pont, hogy mivel Kormákur színházi rendezõként kezdte pályafutását, színházi emberként vált ismertté Izlandon, meghatározó tapasztalatokkal indíthatta el filmes karrierjét. Filmjeiben a színészek kifogástalan alakítást nyújtanak, szereplõválogatásban és színészvezetésben egyaránt nagy magabiztossággal jár el. Filmjei sikeréhez hozzájárul az is, hogy mivel nagyrészt izlandi színészekkel dolgozik, csupa friss arcot mutathat be a nemzetközi nagyközönségnek.
Hajótörés
A hírek szerint idén és jövõre Kormákur két újabb filmmel jelentkezik. Az egyik szintén bûnfilm lesz, 2012 tavaszára várható a bemutatója, a címe Contraband (Csempészet), és egy biztonsági õrrõl szól, aki szorult anyagi helyzetébõl úgy próbál kikeveredni, hogy kénytelenségbõl visszatér a bûnözés útjára. A filmet teljes mértékben Amerikában forgatja Kormákur, s a fõszerepet az amerikai Mark Wahlberg játssza. A másik filmet a tervek szerint még az idén bemutatják, s a hazafiság és világpolgárság közti egyensúlynak megfelelõen ez egy minden ízében izlandi film lesz. Szabad fordításban a címe Mélység; egy tengerészrõl szól, akinek a hajója Izland déli partjainál elsüllyed, rajta kívül mindenki megfullad, s amikor hosszú órák múlva partra vergõdik, rá kell döbbennie, hogy egy kopár és lakatlan szigetre vetõdött. S hogy mikor játszódik e kalandtörténet? Természetesen nem ma, hanem Kormákur felfogásához híven újfent a múlt század nyolcvanas éveiben, egészen pontosan 1984-ben. Úgy tûnik, Kormákur továbbra sem újít, viszont tartja magát a film hagyományos értékeinek megõrzéséhez, fõként a retromorálhoz. A filmtörténet különös fintora volna, ha ennyi következetesség után nem így tenne.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10798 |
