Buglya Zsófia
Az osztrák film sokáig a kedélyes lokálkolorit bűvöletében élt. A hetvenes évek óta folyamatosan távolítja magától ezt a közhelyes Ausztria-képet.
A budapesti Osztrák Filmhéten idén a dokumentumfilmeké a fõszerep. A bemutatásra kerülõ alkotások kifelé, távoli világokra, a bolygó egészére figyelnek, Ausztria csak elvétve jelenik meg bennük. A tendencia nem véletlen – az Osztrák Kulturális Fórum Középpontban a valóság – az osztrák dokumentumfilm ma válogatása az új osztrák film két sajátosságára reflektál.
Ezek egyike, hogy habár a kétezres évek elején Michael Haneke és Ulrich Seidl nemzetközi visszhangot keltett játékfilmjei emelték vissza a köztudatba, az osztrák filmnek nem a fikció az egyedüli „húzóágazata”. Létezik mellette egyfelõl egy tekintélyes kísérleti hagyomány, amely egy ideig a központi filmfinanszírozás hiánya miatt a szerzõi mozgókép szinte kizárólagos terepe volt Ausztriában – történetesen éppen akkor, amikor másutt a modern európai mûvészfilm emblematikus alkotásai megszülettek. Másfelõl létezik és virágzik egy új dokumentumfilmes iskola, amely 2004 óta komoly nemzetközi recepcióra tett szert. Ám talán külsõ fogadtatásánál is fontosabb, hogy filmjei – mindenekelõtt Hubert Sauper nálunk is bemutatott ökodokuja, a Darwin rémálma vagy Nikolaus Geyrhalter Mindennapi kenyerünkje – a mûfaj kivételes konjunktúráját teremtették meg Ausztriában. Az Osztrák Filmintézet 2010-es (egyelõre legfrissebb) éves jelentése alapján 2009-ben az osztrák mozikban vetített hazai gyártású (vagy részvételû nemzetközi) produkciók kereken 40 százaléka volt dokumentumfilm – megjegyzendõ: a mûfaji meghatározást tágan értelmezve. A többségükben pár, néhány esetben tíz-húszezres nézõszámot elérõ alkotások között közel kétszázezres látogatottságú is akad (Let’s Make Money). A mûfaj évek óta jelentõs szerepet játszik az osztrák filmszemlén is: idén tavasszal például – nem elõször – a nyitófilm (Abendland) és a közönségdíjas mû (Schwarzkopf) is dokumentumfilm volt a grazi Diagonalén. Hogy melyek ennek az élénk dokumentumprodukciónak a fõ trendjei, arra még visszatérek, elõbb azonban lássuk a fent említett másik sajátosságot: azt, hogy a kortárs osztrák film fiktív vagy dokumentált történetei egy újraírt osztrák térben, sõt egyre gyakrabban nem ausztriai terekben játszódnak. A nyilvánvaló finanszírozási és forgalmazási szempontokon túl ennek filmtörténeti okai is vannak, s habár nem szükségszerû, tanulságos a filmhét programját ebben a kontextusban elhelyeznünk.
Hiszen milyen látványvilágot örökölt az új osztrák film a régitõl? A Stephansdomot madártávlatból; a ringlispílt a Práterben; Grinzinget, ahol sramlizene szól, és árad a jókedv; az operát, ahol a valcer ritmusára suhannak a párok a parketten. Ez az a Bécs-fikció, amelyet a húszas-harmincas évek osztrák filmje teremtett, s amelynek mozgóképi-muzikális motívumkészlete tartósan rögzült. Nem utolsósorban azért, mert a bécsiség könnyed és frivol ideájával telített kulissza, amelyben álproblémákra álmegoldások születhetnek, késõbb kapóra jött a német birodalmi propagandának. Közben – a harmincas évektõl kezdõdõen – az osztrák vidéki idill kinematográfiai lenyomata is kanonizálódott. A turisztikailag is kifizetõdõ heimatfilmekben az érintetlen alpesi tájban pajkos zergék szökelltek, és a hegyi fogadóban népviseletbe öltözött fiatalok találtak rá az igaz szerelemre. A havasigyopár-idillt Hollywood is megirigyelte, és A muzsika hangjában újabb magaslatokba emelte.
Az új osztrák film ennek az autentikusan fiktív szülõföld- és Bécs-képnek a lebontására vállalkozott – ugyanakkor ihletet is merített belõle. A hetvenes években színre lépõ nemzedék ugyanis épp e nagy mûgonddal megteremtett látszatvilágok ellenében építette fel önmagát. Dühös fiataljai – köztük Franz Novotny,John Cook vagy Valie Export – egyrészt továbbra is szívesen, de immár illúzióromboló gesztussal nyúltak a régi, túltelített motívumokhoz, másrészt a díszes homlokzatok mögötti világra irányították figyelmüket. Az indulat, amely a harmonikus felszín alatt rejlõ köznapi, zavaros, olykor patologikus mélyrétegeket tárja fel, az új osztrák film termékeny ihletõje lett. A régi Bécs- és Ausztria-fantáziára újabb és újabb rétegek rakódtak és rakódnak, amelyek immár párhuzamosan élnek tovább a kulturális tudatban.
Az osztrák dokumentumfilm, amely a nyolcvanas években kezdte bontogatni a szárnyait, szintén ebbõl az esztétikai-ideológiai indulatból táplálkozott. Meg akarta mutatni végre, hogy kik és hogyan is élnek valójában ebben a mozgóképileg sokáig meglehetõsen szûken értelmezett országban. Megkezdõdött a vidék és a tulajdonképpen mindig is rendkívül multikulturális Bécs valódi arcának újrarajzolása. Ezzel összefüggésben a mûfaj egyik fõ ügye kezdettõl fogva az emlékmunka, a nácizmus bûneivel való megkésett szembenézés lett. E tárgyban máig rendszeresen születnek fontos filmek, amelyek gyakran éppen az épített, tárgyi környezet – például a valamikor árjásított otthonok (Freud eltûnt szomszédai – Freuds verschwundene Nachbarn) – felõl közelítenek a történelmi múlthoz, a társadalmi jelenhez.
Az említett önismereti munkák mellett erõsödött fel az elmúlt évtizedben az a kifelé figyelõ, a nemzeti térbõl kilépõ dokumentarista irány, amely néhány látványos produkció – például a Mi etetjük a világot (We Feed the World) – révén nemzetközileg is láthatóvá és eladhatóvá vált. Ezek a nagy gazdasági, társadalmi, politikai összefüggések bemutatására vállalkozó munkák – ahogy Hilde Hoffmann rámutat (Über Europa, 2009) – alapvetõen pedagógiai indíttatásúak: képeikkel, illetve gyakran szemtanúk és szakértõk segítségével olyan globalizációkritikai, a fogyasztói magatartás optimalizálására alkalmas gondolatokat demonstrálnak, amelyek eleve jelen vannak a mainstream gondolkodásban, s éppen ezért komoly visszhangra is lelnek.
Az Osztrák Filmhéten bemutatásra szánt új (2010-es) dokumentumfilmek közül Nikolaus Geyrhalter Abendlandja ehhez a trendhez közelít: a kortárs Nyugat nagy kérdéseire igyekszik ráirányítani a figyelmet, a választott esszéforma révén ugyanakkor teret enged a nézõi asszociációknak, gondolatoknak. A film – amelynek címe szójáték: a napnyugta utáni napnyugatra utal – látlelet az éjszakai Európáról: dolgozókról, demonstrálókról, szexmunkásokról... A türelmesen megfigyelt, kommentárok nélkül összefûzött, az egyidejûség érzetét keltõ képsorok egy sötétben botorkáló társadalom képzetét keltik.
Ugyancsak az európaiság ideájához kínál lábjegyzetet az Arab vonzerõ (Arab Attraction), amely egy különös kapcsolat és identitásváltás története. A film Barbara Wally feminista mûvészettörténész portréja, aki idõsödve egy jemeni kereskedõ második feleségeként talál lelki nyugalmat. A szemlélõdõ, lassúdad filmnek szép pillanatokat kölcsönöz a gesztus, amellyel a rendezõ mintegy társszerzõként kezeli alanyát. Kevésbé invenciózus a Sulukulében állt a házam (Mein Haus stand in Sulukule) címû szociográfia, amely a romák lakta isztambuli Sulukule negyed felszámolását, s az ezzel kapcsolatos jogtiprásokat dokumentálja az underclass (hatósági személyekkel perlekedõ, utca porában játszó…) romaképet erõsítve. Izgalmasabb kísérlet a Gipsy Spirit – Harri Stojka – Egy utazás (Gipsy Spirit – Harri Stojka – Eine Reise) címû zenés útifilm, amelyben két zseniális osztrák roma dzsesszzenész – két barát – Radzsasztánba utazik, hogy felfedezze kulturális gyökereit. A folyamatos örömzenélés komoly pedagógiai lehetõség a kulturális sokféleség és azonosság élményének megmutatására, s a film alkotói jól is használják ezt a lehetõséget: az ismeretterjesztést mellõzve, könnyed, személyes hangvételt választva. A Gipsy Spiritet mégis az teszi igazán emlékezetessé, hogy nemcsak hõseit utaztatja el Indiába, hanem az új indiai zenészbarátokat is Bécsbe, ahol azok spontán dzsemmelésekbe bonyolódnak a helyiekkel, természetesen éppen a Práterben és (érzésem szerint) valahol Grinzingben, újabb réteggel gazdagítva a filmes vonatkozásokban gazdag városképet.
*
A filmhét programjában – mintegy kuriózumként – három új játékfilm is helyet kap. Marie Kreutzer elsõfilmje, az Apátlanok (Vaterlosen) az idei osztrák filmszemle nagy nyerteseként, négy díjával mindenképp indokoltan kerül be a válogatásba. A gondosan megírt, operatõrileg (Leena Koppe) szépen kivitelezett, csehovi ihletésû kamaradarabban az apjuk halálhírére összegyûlõ testvérek gyermekkoruk színhelyén kapcsolataik, ideáljaik valódi természetével szembesülnek. A Legjobb ellenségem (Mein bester Feind) szerepcserés holokauszt-(tragi)komédia, melyet a Wolf Haas-krimiket kasszasikerré adaptáló Wolfgang Murnberger vitt filmre. A mû, ha valamiért, a színészi alakítások miatt élvezetes: Moritz Bleibtreu „legjobb ellenségét” az osztrák film egyik legkitûnõbb fiatal színésze,Georg Friedrich alakítja. A Lili, a boszorkány – Út Mandolánba (Hexe Lilli – Die Reise nach Mandolan) a 2011-es év obligát fantasy-mesefilmje – amolyan Harisnyás Pippi Bollywoodba megy – szigorúan csak gyerekeknek.
Az Osztrák Filmhét immár harmadik éve súlyozza programját. Az, hogy a Götz Spielmann retrospektív (2009) és az osztrák-magyar szakmai kapcsolatok (2010) után idén az elmúlt 6-7 év dokumentumfilm-termésére koncentrál, jó választás. Akkor is, ha e pár napban óhatatlanul csak egy kis szeletét tudja felmutatni az amúgy tematikailag és eszközeiben is sokszínûbb kínálatnak.
Osztrák Kulturális Fórum
Középpontban a valóság – az osztrák dokumentumfilm ma Örökmozgó, 2011. október 6-12.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10788 |
