Varró Attila
Biutiful – spanyol-mexikói, 2010. Rendezte és írta: Alejandro Gonzales Inárritu. Kép: Rodrigo Prieto. Zene: Gustavo Santaolalla. Szereplők: Javier Bardem (Uxbal), Maricel Alvárez (Maramba), Eduard Fernandez (Tito), Diaryatou Daff (Ige). Gyártó: Menageatroz / Mod Producciones. Forgalmazó: Szuez Film. Feliratos. 148 perc.
Ritka mikor egy minden ízében szerzõi alkotó bõ tíz év és három sikeres mû után talál magának filmes alteregót: míg Alejandro Gonzales Inárritu eddigi tablófilmjeiben inkább egyetemes emberi problémákat analizált lojalitástól (Korcs szerelmek) az újrakezdésen át (21 gramm) a megértésig (Bábel), negyedik nagyjátékfilmje már a filmkészítõ helyét keresi az univerzális káoszban. Hasonlóan a Powder Keg BMW-kisfilmjéhez a rendezõi metafóra ezúttal is a Halál elfogadásához kötõdik: a rövidfilm öngyilkos hadi fényképészét egy nyomorgó barcelonai gengszter váltja fel a szerepben, aki illegális bevándorlók munkaközvetítésébõl tartja el gyámságára bízott két gyermekét, amikor megtudja, hogy súlyos prosztatarákja alig pár hetet hagyott neki az életébõl. A Biutiful bûnözõhõsébõl Inárritu szokatlan ötlettel varázsol mûvészt, midõn felruházza a halottlátás hatodik érzékével, amit mellékkereset gyanánt hõsünk arra használ, hogy fontos utolsó üzeneteket közvetítsen a holtaktól az élõk világába – ráadásul akárcsak Amenábar és del Toro esetében, a szellemek ezúttal is két filmkultúra közti átjárás szerzõi kifejezõeszközeivé válnak.
A Biutiful két szempontból is markáns változás állomása Inárritu pályáján: a mexikói rendezõ egyrészt szakított Halál-trilógiája alkotótársával, az író Arriegával, másrészt az amerikai kontinenst Európára cserélte. Hála az elõbbinek, a Bábelre már hivalkodóvá vált narratív mozaiktechnika emlékét csupán egy finom, ám sokatmondó flashback-keret õrzi: noha a filmben ezúttal is három földrész kultúrája ütközik egymással, a mesterhármas agresszív közúti baleset-motívuma helyett ezúttal egyetlen, lineárisan felépített történet ölti össze a szálakat pontról pontra, jóformán észrevétlenül. Ennél kockázatosabb az a kísérlet, amelyben a rendezõ a Hollywoodban még messze elkerült mûfaji filmkészítést ötvözi az európai mûvészfilmes tradícióval: epizodikus felszíne alatt a Biutiful bátran vállalt és merészen felfokozott melodráma (míg a korábbi mûvek halmozott sorscsapásai szépen eloszlottak a szereplõgárdában, ezúttal a fõhõs vállára került az összes teher ráktól családi csapásokon át a tömeghalálig), feldúsítva a 70-es évek gengszterfilm-revízióinak jegyeivel és a természetfeletti motívumokkal. Ez a sokféle szöveg Inárritu kezében mégis koherens és hiteles filmdrámává sûrûsödik, inkább árnyalva, kiegészítve, mintsem rombolva egymás hatását: a Biutiful eképp nem elírt hollywoodi apamelodráma (The Pursuit of Happyness) vagy a kapuzárás számvetésérõl szóló, rosszul betûzött Amerikai szépség – inkább erõteljes, élménydús szembesítés az elkerülhetetlen végzettel, ámító kiskapuk nélkül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 52-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10777 |
