Harmat György
Ön bizonyos értelemben kutya – közli P. úr, a hivatalnok Emilióval, az állathangutánzó mûvésszel (a film egyik legmulatságosabb jelenetében), s igaza tudatában kiveti rá az ebadót. „Ön mért nem adózik?” – kérdez vissza Emilio, utalva arra, hogy „bizonyos értelemben” P. úr is kutya. Az adószedõ válasza nem nélkülözi a logikát: „Állam az államot? Az én ugatásom állami.”
P. úr állami ember – az abszurditásig. Elõélete predesztinálja arra, hogy munkanélkülibõl hamarosan az Ebadó Csoport legsikeresebb munkatársává küzdje fel magát. Mielõtt állás nélkül maradt volna, kiváló jegyellenõr volt meg gyári rendész, s (ahogy õ fogalmaz) ért valamit a kutyákhoz. P. úr alkalmas rá, hogy szinte tökéletesen eggyé váljon feladatával. Ha a zöldövezeti lakók inkább elrejtik ebeiket az adóellenõr szeme elõl, mintsem hogy fizessenek, a gazdik helyett a négylábúakhoz kell fordulni. Õk õszinték: ugatásra ugatással felelnek. Ezzel pedig elárulják tartózkodási helyüket, egyúttal leleplezik tulajdonosaik csalási szándékát.
P. úr tettekre váltja gondolatmenetét. Megtanul ugatni, így módszerével komoly eredményeket ér el a bújtatott állatok felkutatásában. Ám tevékenysége visszahat rá, az „elkutyulás” folyamata immár megállíthatatlan: Pedigree Palt kóstol – késsel-villával, négykézlábra ereszkedik, a póráz szorítását próbálgatja a nyakán – még a sintérek is befogják!
Az ötlet (a figura útjának e következetessége) kiváló: Ferreri mester vásznára méltó. Õ szokta a lehetõ leglehetetlenebb meséket egyedül lehetségessé, érvényessé varázsolni. Ráadásul az állatfunkcióba lépõ ember témája vesszõparipái közé tartozik. 1972-es A szuka címû (nálunk videóforgalmazásban, Lisa címen bemutatott) filmjében Ferreri is vizsgálta már a lassú kutyává alakulás lehetõségét, okait és következményeit, természetesen a Kutyabaj...-tól eltérõ metafora-középponttal, szigorúan a férfi-nõ párkapcsolat analízisén belül maradva.
Ferreri (és Buñuel, Kafka) ábrázolásmódja az igazán alkalmas az ilyesféle történetek elmondására. Az abszurditásnak az a száraz elemzése a legkomikusabb, amely Kafka Az átváltozás címû novellájára jellemzõ, rögtön az elsõ mondatában: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyû féreggé változva találta magát ágyában.” Forgatókönyvíróként Sántha érzi az abszurd e válfaját, ám rendezõként nem tûnik elég mértéktartónak: gyakran tolja elõtérbe Melis László ugatással telehintett, agresszív zenéjét és Vékás Péter színvonalas, olykor „túlmozgott”, túlpoentírozott fényképezését. Amennyit nyer így a film lendületben, annyit veszít mûvészi mélységben.
Hogy nem a rendezõtõl és alkotásától idegen megoldás konzekvensebb alkalmazását hiányolom, arra a jó színészvezetés a bizonyíték, legfõképp Bán János alakítása. Az a bámulatos precizitás, komolyság, mellyel felépíti szerepét, a féken tartott energia ereje, átélés és megmutatás perfekt egyensúlya irányt mutat: hogyan lehetett volna a szatírát megóvni attól, hogy idõnként kabaréjelleget öltsön.
Sántha László több mint egy évtizedes dokumentumfilmes pályafutás után készítette el elsõ, alig egyórás játékfilmjét. Eszembe sem jutna másolásra biztatni, hiszen van eredeti hangja. Nevéhez fûzõdik egy négy év távlatából is emlékezetes „költõi szociográfia”, a dokumentum- és játékfilm határvidékérõl származó Belsõ mozi, mely többet mondott a filmmítoszok szerepérõl életünkben, mint megannyi tanulmány. Hitelesen, szépen.
A Kutyabaj..., e gondolatébresztõ mû azzal fejezõdik be, hogy eltörlik az ebadót, s egy hét múlva várható a macskaadó bevezetése. P. úr összeomlik. A kérdés nyitott: õ, aki a végletekig azonosult küldetésével, tud-e váltani? Képes leste arra, hogy „elmacskásodjon”? Felhangzik-e majd az állami nyávogás?
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1076 |
