Kovács Kata
Az edinburgh-i mustra hatvanötödik születésnapját a megújulás jegyében ünnepelte, a nagyjátékfilmek fő motívuma a felnőtté válás volt.
Edinburgh a világ legrégebbi, minden évben megrendezett filmfesztiváljának ad otthont, ám az elmúlt évben a brit kulturális szcénát ért megszorítások még ezt a nagy presztízsû intézményt sem kerülhették el. A strukturális átalakítások jegyében 2010-ben a brit kormány megszüntette a mozgóképek állami finanszírozásáért felelõs UK Film Councilt, és a nemzeti lottóból befolyt haszon filmiparba pumpálásának feladatát idén áprilistól a brit filmintézet (BFI) vette át. Ugyanakkor ez az intézmény is tizenöt százalékos támogatási megvonással indult tovább, mindez pedig költségcsökkentésekkel sújtotta szinte a teljes filmipart.
Az Edinburgh Filmfesztivál 1.9 millió fonttal megkurtított büdzsével és új vezetõséggel vágott neki a hatvanötödik évfordulónak. Ez azonban inkább jelentett pozícióvesztést a brit filmipar „agyaként” és szakmai találkozóhelyeként, semmint színvonalesést a szelekcióban, ugyan tavalyhoz képest majdnem felére esett a filmek száma, és néhány kézenfekvõnek tûnõ alkotás (így például a skót Lynne Ramsay Cannes-ban sikert aratott We Need to Talk About Kevinje) kimaradt a programból. A mustra egyik fõ vonzerejét a Nagy-Britanniában készült friss alkotások jelentik, melyek közül az idei nagy dobás David MacKenzie Perfect Sense címû apokaliptikus szerelmi melodrámája volt, és így kerülhetett nagyvászonra egy kifogástalan, egyébként BBC-tévéfilmnek készült politikai krimi, Bill Nighy fõszereplésével (Page Eight). A hazai filmek mellett idén is számos nemzetközi fesztivál-sikerfilmet vetítettek, így a tavalyi velencei-díjnyertes A trombita szomorú balladáját, vagy Philip Seymour Hoffman elsõ rendezõi nagyjátékfilmjét (Jack Goes Boating), hazánkból pedig A torinói lovat és A szelíd teremtés – A Frankenstein-tervet.
„A fesztivál korábban ellentmondásos és provokatív volt, mostantól ez nem így lesz” – James Mulligan fesztiváligazgató BBC-nyilatkozatát értelmezhetjük akár az esemény nagykorúvá nyilvánításának igényeként is. Inkább a költségkímélés és a biztonsági játék, mint a megújulás jegyében történhetett, hogy az idén nem osztottak díjat, nem vonultak fel sztárok, és az újdonsült kurátori program résztvevõi – Apichatpong Weerasethakul, Gus van Sant, Jim Jarmusch, Tarr Béla – közül is csak Tarr jelent meg személyesen, aki az Amerikai anzixot, Fehér György Szenvedélyét és a Szegénylegényeket vetítette. Ugyanakkor a szabadtéri programok és koncertek, a biciklis generátorral mûködtetett filmvetítõ és a mozgóképes kurzusok mind a fiatal közönséget célozták meg, mint ahogyan a szembetûnõen magas arányban jelenlévõ, a felnõtté válás problémáját körüljáró nagyjátékfilmek is.
A szigetországon túlról érkezett, kamaszkor-történetek között domináns a televízió és a kortárs sorozatok hatása. Ezek a dialógusközpontú filmek kisközösségben exponálják a szereplõiket, ahol a párhuzamosan zajló események lehetõvé teszik, hogy több központi karaktert ismerjünk meg mélyebben. A kanadai Angels Crest egy kisvárosi közösség viszonyrendszerében vizsgálja a megkésett felnõtté válás drámai válfaját: két fiatal kisfiuk gondatlanság miatt bekövetkezett halálának felelõsségét és következményeit próbálja feldolgozni. A film nemcsak szereplõgárdája (Mira Sorvino, Elizabeth McGovern, Kate Walsh) révén idézi fel a kétezres évek eleji drámai sorozatok világát, hanem vizuális és dramaturgiai szempontból is sorozat-epizódszerûen épül fel. Hasonló a helyzet az izlandi Jitters-szel, amely tematika – összetört kamasz-szívek, tragédiák, (szexuális) identitáskeresés – és hangvétel tekintetében is nehezen kerülheti ki a csak távolról stimmelõ összehasonlítást a szabadszájú és formabontó, brit Skins szériával. A kortárs sorozatok világát csupán a címszerepet alakító Kim Cattrall neve juttatja eszünkbe a Meet Monica Velour olcsó humorban ázó tinédzser-történetében, összes érdeme azonban a Russ Meyer-rajongó kamaszhõsben és Cattrall öregedõ pornósztárként szerepeltetésében áll. Más a helyzet a sármosan önreflektív és melankolikus Truth About Mennel. A fanyar dán vígjáték elsõsorban az éretlen felnõttkor és az önfelfedezés buktatóival foglalkozik, körülbelül úgy, mintha Stephen Frears Dániában forgatta volna újra a Pop, csajok satöbbit. A film elején a fõhõs Mads barátnõje nagy társaság elõtt jelenti be, tíz évnyi kapcsolat után végre gyereket terveznek. Mads így narrálja élete nagy pillanatát: „Nem érzek semmit. Inkább számítógépezni szeretnék”. A brit premierfilmek között is nagy számban bukkan fel a felnövekvés-tematika, és ezeknek a munkáknak megvan az a már-már gyanúsan rokonszenves vágya, hogy ne csak a kamaszokból álló közönség értékelje nagyra õket.
A programban idén kiemelt helyet kaptak a dokumentumfilmek, így a nagy érdeklõdésre számot tartó munkák, mint Ridley Scott és Kevin McDonald giga YouTube vállalkozása, a Life In a Day mellett az észrevétlenebb alkotások is megjelentek. A tehetségkutatást témául választó Let Us Be Golden a brit tévés dokumentumfilmezés megszokott, hallatlanul magas színvonalán készült. Legnagyobb erénye, hogy a népszerû tehetségkutatók szintetikusságával szemben a fiatalkori önmegvalósítás vágyát és a kiválasztottság ábrándját nyíltszívû, helyenként torokszorító õszinteséggel ábrázolja. A zenei tehetségektõl hemzsegõ szigetországban három banda sorsának alakulását megfilmesíteni korántsem eredeti vállalkozás, a lebilincselõ karakterábrázolással azonban könnyû ellenállhatatlanná tenni bármely tucattémáról készült dokumentumfilmet. A készítõknek sikerül fesztelenségre és allûrmentes nyíltságra bírni a wannabe-sztárokat, így a civilben eladó, karcos hangú Fatimát, aki csõtöréses lakásában lavórokon egyensúlyozva mutogatja elázott lemezeit, vagy az extravagáns Beth Jeans Houghtont, ahogyan a hálószobájában kiszórt ruhákban térdig gázolva bölcs ártatlansággal mesél „mûvészetcsinálásról” és a zeneipar állásáról.
Az ártatlanság elvesztésérõl és fiúbarátságról szóló Ez itt Anglia, Állj mellém!, Papírsárkányok és a Mickybo meg én sorába tökéletesen illeszkedik az ír My Brothers road movie-története. Nem véletlen, hiszen a filmtípus emblematikus rendezõje, Shane Meadows alkotótársa, Paul Fraser debütál vele direktorként. A fenti filmekhez hasonlóan a fiúk összekovácsolódásának történetét a felnõttvilág árnyékolja be, itt azonban a veszély nem a politikai, hanem a közvetlen környezetbõl származik, a fiúk édesapja haldoklik. A realizmus, a kisszerûség komikuma és a költõiség kiválóan megférnek benne, bár tény, hogy vizualitás és a karakterábrázolás mélységének tekintetében lenne még mit elcsennie a meadows-i életmûbõl.
Niall MacCormick habkönnyû komédiája, az Albatrosz szintén beleillik ebbe a tematikai csoportba. Az elfuserált mûvészszülõkkel megáldott Beth tankönyvszerûen megírt, a lázadástól az elsõ terhességi teszten át az önálló életig vezetõ jellemfejlõdése szerencsére csak kísérõakkord a szabadszellemû és öntudatos írópalánta, Emilia (a Page Eight-ben is kiváló Jessica Brown Findlay) felszabadult és fájdalmas, a mûvészi önkiteljesedés és a személyes identitásválság kérdéseit némi öniróniával kóstolgató kálváriájához. Az Albatross, miközben könnyû kézzel bogozza a két tinédzser-jellem vonzalmának és taszításának szálait, grimaszt mutat a felnõtt-lét mûvészválságának: az íróként felsült apa és Emilia románca nagyrészt nélkülözi ugyan a szellemességet, Julia Ormond szarkalábas, szakmai beteljesületlenségtõl megfáradt színésznõ-karakterének bús önreflektivitása azonban tagadhatatlan.
Szimpatikus a fesztivál szervezõinek nyilatkozata, miszerint alapos önvizsgálatot kell folytatniuk, vajon a megfelelõ irányba halad-e a patinás rendezvény megújítása. És bár nyilvánvalóan költséghatékony, ám látványos és fiatalos kísérõprogramokkal próbálják feledtetni a fényesebb múltat, a rendezvény szívét-lelkét jelentõ minõségi filmes program még mindig azzal kecsegtet, hogy a válság csak ideig-óráig tartó megkésett kamaszkor, nem pedig elkeseredett kapuzárási pánik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10756 |
