Kóbori Sarolta
A brazil filmgyártás, hála az elmúlt évek tudatos filmtámogatásának, a mellőzés évei után egyre népszerűbb otthon és a nagyvilágban.
„A 19. század az európaiéké volt, a 20. század az Egyesült Államoké, míg 21. század Brazília és Latin-Amerika százada lesz. „– így bizakodik Lula da Silva, Brazília egykori miniszterelnöke, akinek nyolcéves vezetése alatt tízmilliónyi szegénynek sikerült felkerülnie a középosztályba. Nem meglepõ, hogy a 2009-es elnökválasztás elõtt az egyik legtöbbet reklámozott film a Lula, Brazília fia (Lula, o filho do Brasil) volt, ami a leköszönõ, de pártfogoltját aktívan támogató államfõ életérõl szól. Lula sorsa, aki nincstelen fiúból miniszterelnökké válhatott, egész országának helyzetét tükrözi. A világ szeme a BRIC országok (Brazília, Oroszország, India, Kína) felé néz, ahol minden mutató csak gazdagodást, növekedést mutat. Bármilyen mélyrõl indulnak is ezek a számok, a harmadik és az elsõ világba egyszerre tartozó, óriási társadalmi különbségekkel küzdõ nemzetek egyre több iparágban is érik el, vagy akár le is körözik a fejlett világ országait. Kérdés azonban, hogy a filmiparban melyik új nagyhatalom lesz képes felvenni a versenyt Hollywooddal. A kínai wuxiák, bollywoodi masala-filmek és orosz történelmi drámák mellett Brazília a szegénységbõl fakadó bûnözést feldolgozó alkotásokkal van leginkább jelen a nemzetközi piacon. Nagy eséllyel hamarosan a hazai és külföldi mozikba is be tudnak csábítani annyi nézõt, ahányat világszerte a tévé elé ültetnek: Brazília ugyanis ma már mozgóképek terén is nagyhatalom: a világ legnagyobb telenovella-exportõre. Megkockáztatható, hogy rövid idõn belül képes lesz nemzetközi sikerfilmeket gyártó komoly filmipart kiépíteni.
Brazil Oscar, Pauliwood
2010 júniusában a brazil „Oscar”-nak számító Grande Prêmio do Cinema Brasileiro díjátadója a nemzeti film erejének ünneplésévé vált. A filmes veterán, a 82 éves Luiz Carlos Barreto, életmûdíjának átvételekor emlékeztetett a kilencvenes évek elejének filmipart eltörölni vágyó politikájára, és büszkén állította: „senki sem képes eltörölni a brazil mozit!” A jövõvel kapcsolatban egyetlen elvárást állított, a kevesebb bürokráciát, és felszólította az egybegyûlteket: „Csináljunk mozit és vigyük a filmeket a vászonra!” – így utalva a még mindig nem problémamentes forgalmazásra és a filmszínházak rettentõ hiányára. A díjkiosztó nagy nyertese, A halálosztó elitcsapat – most más az ellenség (Tropa de Elite 2. O inimigo agora é outro, 2010) összesen kilenc díjat, köztük a legjobb film, legjobb rendezõ és legjobb férfi fõszereplõ díját nyerte el. A filmdráma a Cinema Novo, a brazil film 60-as évekbeli újhulláma által kitaposott ösvényt követi, legfõbb motivációja a társadalmi felelõsségvállalás – árulkodó, hogy bemutatásával meg kellett várni a 2010-es választások végét. Az akciódús politikai dráma minden idõk legnagyobb braziliai nézõszámát érte el, megelõzve még az Avatart is. A producer, Luiz Carlos Barreto büszkén hangsúlyozta a vörös szõnyegen adott interjújában, hogy a brazil film bárkivel szemben versenyre tud kelni.
Pauliwood, egyszerûen így becézik a Paulinában, São Paulo államban létrehozott stúdiórendszert. A helyi kõolajfinomítók hasznából épített filmgyárban három év alatt negyven filmet készítettek, köztük Fernando Meirelles japán-kanadai-brazil koprodukcióban, Julianne Moore fõszereplésével forgatott Vakságát (Ensaio sobre a Cegueira, 2008). A Paulínia Magia do Cinema terv révén létrejött az ország legnagyobb filmgyára, amely filmfesztivállal és szakképzéssel is támogatja a hazai filmipart. A Grande Prêmio Brasileiro és Pauliwood mellett a brazil filmipar egyre rangosabbá váló nemzetközi filmfesztiválokkal is igyekszik felhívni magára a figyelmet. Az 1976-ban alapított Mostra Internacional de Cinema a világ egyik legnagyobb városában, São Paulóban várja a nagyérdemût. Fiatalabb társát, a „cidade maravilhosa” szemléjét, a Festival do Riót idén októberben már a tizenegyedik alkalommal rendezik meg, Latin-Amerika legnagyobb filmes mustrájaként emlegetve. Ez utóbbin a hazai versenyprogramba tavaly kilenc új brazil játék- és nyolc dokumentumfilmet válogattak be.
Pedig a kilencvenes évek elején még csak évi egy-két film készült Brazíliában. Korábban, az 1964-tõl 1985-ig tartó katonai diktatúra idején a komoly cenzúra mellett legalább még létezett a filmekért felelõs állami intézmény. Ebben az idõszakban készülhetett el a nézõszám korábbi csúcstartója, a Flór asszony és két férje (Dona Flor e seus dois Maridos, 1976). A demokrácia kiharcolásával viszont megszûnt a viták keresztüzében álló, támogató-szabályozó Embrafilme.
Új finanszírozási módokhoz kellett folyamodni. A kulturális tevékenységek egészére dolgozták ki a Rouanet-törvényt, amely lehetõvé teszi a nagyvállalatoknak, hogy a mûvészi alkotásoknak nyújtott támogatást leírhassák az adójukból. A rendelkezés következménye könnyen kiszámítható: a cégek csupán polémiától mentes munkákhoz adják a nevüket, az állam pedig rájuk hagyja a filmek támogatását. Az sem lepett meg senkit, hogy az akkoriban is óriási hatalommal bíró, telenovellára szakosodott Globo médiabirodalom vette kézbe a film ügyét: az ezredforduló éveiben a teljes infrastuktúrának és a legnépszerûbb színészeknek hála a filmek kilencven százalékát õk gyártották.
1995 óta beszélhetünk a retomadáról, az új filmtámogatási rendszernek köszönhetõ feltámadásról. Megszületett a Lei do Audiovisual, mely a Lei do Rouanet rendszere mellett a filmek támogatására más módokat is bevezetett. Például a hollywoodi stúdiók Brazíliában nyert hasznuk egy részébõl szintén adókedvezményt nyerve készíthetnek hazai filmeket. A tavalyi nagy sikerû Se eu fosse vocé készítõje például nem más, mint a Fox: ám a hollywoodi nagystúdiók a befektetésért cserébe sajnos a haszon nagy részét kiviszik az országból. A vállalatok (például az olajkitermelõ Petrobras) által támogatott alkotások megtekintése elõtt hosszú, az amerikai hazafias filmeket megszégyenítõ cég- és országimázs-építés folyik. Az óriási gazdasági növekedés a filmgyártásnak is kedvez. A filmkészítést irányító állami intézmény, az Ancine, az audiovizuális pénztámogatás (FSA) elosztója viszont nem kéri számon a hasznot a gyártótól. Amíg a kiosztott összegekrõl nem kell elszámolni, az igazi filmipar kialakulása várat magára.
Mûfajok, Mello-szerepek
Az évi pár filmes mélyrepülés már a múlté, a kilencvenes évek vége óta egyértelmûen pozitív idõszak érkezett el. A hangosfilm megjelenésekor a gyümölcskalapos Carmen Mirandával és a szambával, a hetvenes évektõl pedig a porno-chanchadával asszociálhatta a nagyközönség a brazil mozit. Mindössze a bennfentesek emlegethették a brazil újhullám, a Cinema Novo fenegyerekét, Glauber Rochát vagy Nelson Pereira dos Santost. Közben a brazilok a hazai filmek helyett a garantált színvonalat nyújtó hollywoodi alkotásokra jártak. Az utóbbi tíz évben a brazil moziról elsõsorban a favelákban dúló erõszak jut az eszünkbe – pedig a paletta ennél sokkal színesebb. Igazi közönségsikerre viszont Brazíliában is a jól ismert mûfajok eszköztárát felhasználó alkotásoknak van igazi esélye.
Hasonlóan a favela-filmekhez (Istenek városa) a szegénység és a bûnözés a társadalomkritikus filmdrámákban is jelen van. A retomada egyik elsõ sikerfilmjére, az igaz történetet feldolgozó börtönlázadásról szóló Carandirura (2003) sokan emlékezünk. Szintén fegyházban játszódik a Gyomor (Estômago, 2007), mely egy börtönszakács tragikomikus életének bemutatásával bõvíti a börtönfilmek sorát. A Brazíliában is igen súlyos drogprobléma az utóbbi idõkben már nem csak a favelákon belül mutatkozik meg a filmvásznakon. A Nem vagyok Johnny (Meu nome não é Johnny, 2008) dealernek álló fiatal címszereplõje egy középosztálybeli család unatkozó gyermeke: az igaz történeten alapuló film fõhõse, megjárva az európai luxusutakat, majd a börtönt, végül új életet kezdett. „Nem vagyok Johnny”, vagyis igenis szeretnék ebbõl a körbõl kitörni, hangzik a film üzenete. A hétfejû szörny (Bicho de sete cabeças, 2001) a drogkereskedelem utolsó láncszemérõl, egy barátaival alkalmanként füvezgetõ fiatalról szól, akinek életét örökre tönkreteszi szülei és az állami egészségügyi intézmények leszoktatási eljárása. Ez utóbbi két film végre szakít a támogatóknak kiszolgáltatott alkotók „fehér táblás”, vagyis társadalomkritikától mentes (a „chapa branca” a hivatalos autók fehér rendszámtáblájára utal) filmkészítési gyakorlatával.
A brazil film nemzetközi nagykövete, a Központi pályaudvart jegyzõ Walter Salles az új évezredben is remekelt. Megrázó korrajza, a Lépések útja (Linha de passe, 2008) fõhõsnõjének alakításáért Sandra Corveloni elnyerte a cannes-i filmfesztivál legjobb nõi fõszereplõjének járó díját. A televízió számára gyártott dokumentumfilmeken edzõdött rendezõ most is a nyomorban élõk kitörési lehetõségeit követi nyomon: a negyedik gyermekével terhes Cleuza egyedül neveli fiait. Salles már a nyitó képsorokkal szimbolizálja a cirkusszal és kenyérrel etetett brazil tömegeket: a csapat zászlaja úgy takarja be a focimeccs szurkolóit, mintha zsákba zárná õket. A legidõsebb fiú motoboynak áll, majd kisebb rablásokból próbál fizetéskiegészítésre szert tenni. A vallásban segítséget keresõ, sokáig mindent indulatát elfojtó fivére hirtelen felindulásában agyonüti fõnökét. A lezárás sem kevésbé szimbolikus: a legkisebb fiú, mintha az álmok valóra váltásának nem létezne törvényes módja, egy elkötött busszal nekiindul a nagyvilágnak.
A mai brazil filmek nem csupán a nemzetközi piac által elvárt sztereotípiákra hagyatkoznak. A középosztályról és az unatkozó gazdagokról is készülnek értékes alkotások. Noha az õ döntéseiket nem a nyomorból való kitörés határozza meg, a pénz itt is fontos szerepet játszik. Tipikus problémával küszködik a Saens Peña tér (Praça Saens Peña, 2008) irodalomtanárja, aki eladónõ feleségével és gimnazista lányával egy elszegényedõ kerületben, kis lakásban él. Egy nap nagy lehetõséget kap, könyvet kell írnia a kerületrõl. Kezdõdik az álmodozás, amely lassacskán megfertõzi életüket: a máris nagyobb lakást keresõ asszony viszonyt kezd egy nála sokkal fiatalabb lakástulajdonossal, amirõl a lányuk is tudomást szerez. A Boldog Karácsonyt (Feliz Natal, 2008) Selton Mello, az egykori telenovella-sztár, jelenleg pedig az egyik legnépszerûbb filmszínész elsõ rendezése. A filmdráma fõhõse évekig tartó kényszerû távollét után keresi fel dúsgazdag családját. A keserû kiábrándulás után azonban inkább visszatér a roncstelepére, ahol egyszerû kis házukban szerelme várja. A Nem vagyok Johnny dealerjét játszó Mello rendezõként is elutasítja a gazdagok üres értékrendjét. E drámák erõssége a hatásos forgatókönyv mellett a kiemelkedõ színészi játék, ami örvendetes tény a telenovellák rutinalakításaival szemben.
Szemben a kosztümös hollywoodi drámák gyakorlatával, a brazil történelmi filmek elsõsorban a közelmúltra koncentrálnak. A Cazuza, az idõ nem áll meg (Cazuza, o tempo não pára, 2004) egy máig igen népszerû rockénekes, Cazuza életét mutatja be: az életet habzsoló és a rendszert keményen kritizáló rocker végül AIDS-ben halt meg. Szintén a zene színes retro-világába kalauzol a Zezé di Camargo és fivére, Luciano életét feldolgozó Francisco két fia (2 filhos do Francisco, 2005), az elmúlt évtized harmadik legnézettebb brazil filmje. Az óriási népszerûséget mindkét alkotás a jól bevált receptnek köszönheti: igaz történet híres zenészekrõl, a melodráma kellékeivel és sok zenével fûszerezve.
Miként a spanyolajkú dél-amerikai országokban, Brazíliában is mélyen vallásos a társadalom. A legnépszerûbbnek számító katolikus egyház mellett azonban mind többen, sok százezren tartoznak a kereszténységet a lélekvándorlással ötvözõ spiritisztákhoz. A Tropa de Elite 2. mellett idén a Grande Prêmio Brasileiro másik nagy nyertesének a Chico Xavier címû életrajzi dráma bizonyult (2010). Fõhõse, Xavier, a híres médium, a holt lelkek diktálását követve több mint négyszáz könyvet írt (egyik regényét dolgozza fel a másik tavalyi siker, a Nosso Lar): Daniel Filho veterán rendezõ-producer igazi szuperprodukciója a lelkeknek a reinkarnációk között töltött helyét igyekszik bemutatni.
A súlyos társadalmi gondokra reflektáló drámai alkotások mellett a
nagyközönséget elsõsorban a könnyed mozikomédiák hódítják meg. Népszerûségüket még akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha ezt többnyire a körülrajongott telenovella-sztárok felvonultatásának köszönhetik. A Globo rendezõi a televíziós humort használják filmjeikben is, talányosan el is nevezték õket globochanchadáknak. A 2006-os, majd a 2009-es év kirobbanó sikere a Ha én te lennék (Se eu fosse vocé) elsõ és második része. A vígjáték a hollywoodi szexkomédiákból jól ismert sémát alkalmazza: férj és feleség egy idõre egymás bõrébe bújik. A Láthatatlan nõ (Mulher Invisivel, 2009) Selton Mello játszotta fõhõse egy elképzelt, tökéletes álomnõt alkot, akitõl azután nem veszi észre a szomszéd lány feléje áradó szerelmét. A mai brazil vígjáték a hollywoodi dramaturgia jegyében készül, kerüli a helyi, csak a brazilok számára érthetõ poénokat, de épp ezért exportképes.
Saját utakon
Mivel terjesztésük és vetítésük nehézkesebb, a dokumentumfilmek kevesebb emberhez jutnak el, mint a játékfilmek – pedig igazán eredeti, izgalmas alkotásokról van szó. A Hollywood elleni harcban a brazil némafilm kora óta a helyi témákról készült dokumentumfilmek pályázhattak a legtöbb eséllyel közönségsikerre. Szép példa erre a két magyar emigráns, Kemény Adalbert és Lustig Rex Rodolfo által készített São Paulo, Sinfonia de Metrópole (1929), amely Ruttmann városfilm-klasszikusát (Berlin, egy nagyváros szimfóniája) követve a brazil avantgarde egyik fõ alkotása lett. A csupán archív felvételeket, interjúkat és persze sok zenét használó Simonal, senki sem tudja mit éltem át (Simonal, ninquem sabe o duro que dei, 2009) egy egyszerû sorból származó fekete énekes felemelkedését és bukását meséli el a diktatúra alatt. Az Emberrablásban (Sequestro, 2009) igazi krimiként izgulhatjuk végig a 2006 és 2009 közti emberrablásokra specializált rendõrcsoport munkáját (ezalatt a négy év alatt São Paulo államban közel 400 embert raboltak el váltságdíj reményében.) – ez az alkotás máig nem került a mozikba. A dokumentumot a fikcióval vegyítõ filmekre izgalmas példa A káosz földjei (Serras da Desordem, 2006), amely egy törzse lemészárláskor menekülésre kényszerített, majd civilizálódott indián sorsát mutatja be oly módon, hogy a már öreg indián Carapiru játssza újra történetét.
A Tropa de Elite rendezõje, José Padilha is dokumentumfilmmel kezdte: az Ônibus 174, nemzetközi fesztiválok díjnyertese, egy buszon túszokat ejtõ fiú tragikus sorsáról szól. Az ebbõl készült 2009-es akciófilm, az Utolsó állomás (Última parada 174. ) alacsony nézettsége bizonyítja: az igaz és megrázó történet, a favela-környezet önmagában nem elégséges feltéte a hazai illetve nemzetközi piacon eladható akció drámának. A mûfaji film szabályainak való megfelelés nélkül nem mûködik a „favela-mozi”.
A brazil alkotók azonban nemcsak Hollywooddal akarnak versenyre kelni, hanem a független filmesek táborát is gyarapítják. A Festival de Tiradentes és szervezõje, a kritikus Eduardo Valente köré gyûlt fiatal rendezõket nevezik a legújabbak új hullám, a Novissimo Cinema Brasileiro tagjainak. A minimális költségvetésbõl, baráti összefogásban készült filmeket korábban csak fesztiválokon vetítették, idén viszont sikerült õket a nagyvárosi filmszínházakban is bemutatni. A mozgalom zászlóvivõje, az Út Ythacába (Estrada para Ythaca, 2010) road movie, amelyet a négy rendezõ, egyben a négy fõszereplõ kis digitális kamerával rögzített.
Brazília esetében nem hagyhatjuk figyelmen kívül a televízió és a film rendkívül szoros kapcsolatát. Ennek a kapcsolatnak, amellett, hogy a Rede Globo médiabirodalma meghatározó szerepet tölt be a nemzeti filmgyártásban, egy kifejezetten pozitív oldala is van: az egyre több magas színvonalú tévéfilm készül (például: A Pedra do Reino – A királyság köve). Az olyan sikerek, mint a Chico Xavier, a filmvászon-karrier után televízióra adaptálva kerülnek az otthonokba. A különbözõ brazil csatornák felkérésére készülõ dokumentumfilmek ma már a nemzetközi fesztiválokon is jól szerepelnek, tovább növelve a brazil filmgyártás hírnevét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10751 |
