Baski Sándor
Neil Jordan Magyarországon forgatott sorozata a Tudorok receptjét követi. Pikáns politikai és vallási intrikák, szexszel és erőszakkal fűszerezve.
Az angolszász televíziós producereket aligha lehet azzal vádolni, hogy visszariadnának a szokatlan és merész témáktól. A filmes kifejezõeszközöket nagyfokú magabiztossággal használó sorozatokban egyre kevesebb tabu marad érintetlen, ahogy a potenciális fõhõsök köre is jelentõsen kibõvült – már nem csak a közszolgák (orvosok, rendõrök, ügyészek) kalandjai uralják a képernyõt. A kulcsszó a hétköznapiság: a kritika és a közönség által is elismert szériák legfõbb közös ismertetõjegye, hogy szereplõiket – legyenek azok hõsök vagy antihõsök, átlagemberek vagy ismert személyiségek – mindennapi szituációkban, esendõ hús-vér figuraként ábrázolják.
Ez a trend azonban mintha nem érvényesülne a mostanában népszerû történelmi-kosztümös sorozatokban. Az HBO által gyártott Róma (2005–2007) sikere óta egyre több ilyen produkció kap zöld utat (Tudorok, John Adams, Spartacus: Vér és homok, Borgiák), és bár a történelmi korszakot vagy a célközönséget illetõen különböznek egymástól, egyvalamiben nagyon is hasonlítanak. Az alkotóik, néhány kivételtõl eltekintve (Deadwood, Gengszterkorzó) nem törekedtek arra, hogy a történelem kevésbé ismert epizódjaiból szemezgessenek és atipikus fõhõsöket válasszanak, helyette a már ezerszer feldolgozott slágertémákhoz nyúltak, fókuszban az ikonikus, legendák övezte figurákkal.
Biztosra ment Michael Hirst is, az 1998-as Elizabeth forgatókönyvírója, aki kedvenc történelmi korszakánál maradva a hírhedt angol királyról, VIII. Henrikrõl készített portrét. A Tudorok négy évadot élt meg, ami arra ösztönözte a Showtime csatorna illetékeseit, hogy a bevált receptet megtartva, egy hasonló szellemben fogant produkcióval próbálják kiaknázni a sorozat sikerét. A Hirst produceri felügyelete alatt készített Borgiák ennek megfelelõen ugyanúgy a reneszánsz idején játszódik, középpontjában hasonlóképpen a politikai és vallási intrikák állnak, a korrupt pápa személye pedig legalább annyi drámai potenciált kínál, mint a feleségfaló király figurája. Ez a történet – papíron – talán még izgalmasabb és aktuálisabb is mint VIII. Henriké, a Borgia-família ugyanis – ahogy arra az író-rendezõ, Neil Jordan, illetve a sorozat promóciós kampánya is rámutat –, pontosan úgy funkcionált, mint a modern maffiacsaládok. Nem véletlen, hogy Mario Puzo, aki élete utolsó regényét (A család) éppen a Borgiáknak szentelte, VI. Sándort tartotta az elsõ igazi Donnak, de állítólag a Keresztapa megírásához is a Borgiák mûködése adta számára az inspirációt.
Neil Jordan sorozata tehát nem kevesebbel kecsegteti nézõjét, mint hogy megpróbálja ötvözni a hagyományos kosztümös dráma mûfaját a Keresztapa, vagy még inkább a Maffiózók világával. Mindez csak részben sikerül. A pápai udvarban zajló hatalmi küzdelmeket, a színfalak mögötti taktikázásokat, a különféle bel- és külpolitikai machinációkat érzékletesen és közérthetõen mutatja be a széria, az pedig, hogy a megszokott alvilági figurák helyett itt az ájtatos egyházfõk azok, akik minden létezõ aljasságra kaphatók, külön pikánssá teszi a történetet a mai nézõ számára. Az illusztrációval nincs is gond – sõt, néha már-már túl iskolás modorban vázolják fel az alkotók a történelmi kontextust –, a Borgiáknak azonban nincs saját Tony Sopranója, azaz egy ellentmondásos drámai fõhõse. Rodrigo Borgia, aki csalással és megvesztegetéssel már az elsõ részben elfoglalja a VIII. Ince halálával megüresedett trónt, éppenséggel alkalmas lehetne rá, hogy csatlakozzon a Tony Soprano felbukkanása óta népszerûvé váló, kettõs életet élõ, enyhén neurotikus férfialakok táborához – a sor a Kemény zsaruk korrupt címszereplõitõl a Breaking Bad drogdealer tanárán át a Gengszterkorzó Nucky Thompsonjáig terjed –, a Jeremy Irons által alakított figurát viszont semmilyen belsõ konfliktus nem gyötri. A pápai hívatás morális feddhetetlenséget kívánna, aminek a paráználkodó, gyilkosságokat megrendelõ, pénzéhes Rodrigo a legkevésbé sem felel meg, ezen az ellentmondáson azonban villámgyorsan túlteszi magát. A Borgiákból nem derül ki, hogy a keresztény világ legfõbb spirituális vezetõje milyen mélyen éli meg a hitét, hogyan számol el a lelkiismeretével és azzal, hogy Istennek nem tetszõ cselekedetekre ragadtatja magát. Irons ugyan kiváló színész, de õ sem arra törekszik, hogy árnyalja a karaktert, modorosságoktól sem mentes alakításában VI. Sándor egy karizmatikus, impulzív, végtelenül ravasz, de egysíkú figura.
Ahogy a Keresztapában sem Don Corleone a legizgalmasabb szereplõ, hanem a család legfiatalabb sarja, Michael, úgy itt is a fiú, Cesare dilemmája kerül a középpontba. Az ifjabb Borgia valóban érdekesebb személyiség, õ az, akiben ténylegesen felmerülnek erkölcsi aggályok a családi üzelmekkel kapcsolatban, és õ az, aki akarata ellenére, apja parancsára kényszerül egyházi pályára lépni. Testvérének, Lucreziának is alá kell vetnie magát a családi érdekeknek, 13 éves korában hozzáadják a Sforza-klán egyik nem különösebben vonzó sarjához, politikai megfontolásokból. Neil Jordan mindkét esetben felvillantja a testvérek személyes drámáját – és esetleges incesztuózus vágyaikat –, de az események sodrában nincs rá lehetõség, hogy el is idõzzön ezeknél a konfliktusoknál, hosszútávon így az ifjabb Borgiák sem tûnnek komplexebb karaktereknek apjuknál.
Könnyen lehet, hogy mindezen hiányosságok a választott mûfaj – a kosztümös sorozat – sajátosságaiból fakadnak, és csak annyiban az alkotók bûne mind, amennyiben meg sem próbálják kitágítani a konvenciókat. A történelmi hitelesség igényével fellépõ szériák 22-es csapdája, hogy egyszerre kellene követniük az ismert események kronológiáját, és meggyõzõ, emberi portrét rajzolni a fõszereplõkrõl. Azzal, hogy mind a Tudorok, mind a Borgiák a címszereplõk szinte teljes felnõtt életét be kívánják mutatni – évadonként mindössze 10-12 részben –, a realizmus igényérõl egybõl le is mondanak. A motivációk teljes körû felvázolására a történelemkönyvek által is jegyzett, kötelezõen bemutatandó események mellett már nem feltétlenül van idõ, pláne, hogy az írók kénytelenek a sûrítés eszközével élni – nem csak kronológiailag egymástól távoli történések, hanem egyes szereplõk összevonásával. Így eshet meg például, hogy a kedves és ártatlan Lucrezia egyetlen epizód alatt szinte teljes személyiségváltozáson megy át, amely ugyan a kényszerházasság megpróbáltatásaival könnyedén megindokolható, meggyõzõen mégsem lehet ezeket a lelki folyamatokat alig pár perc alatt illusztrálni. A sajnálatos dramaturgiai sutaságokat az író, Neil Jordan sokszor azzal tetézi, hogy az „idõugrás” alatt bekövetkezõ változásokat a szereplõk életében nem indokolja meg; a frissen megválasztott pápa az egyik epizódban még olyannyira retteg titkos szeretõjének felfedésétõl, hogy képes likvidáltatni a szemtanúkat, a következõ részben viszont már nyilvánosan enyeleg ágyasával, miközben nem derül ki, hogyan jutottak el „A”-pontból „B”-be.
A fehér foltokat azonban a kosztümös sorozatoknak is ki kell valahogy színezniük, vagyis muszáj hihetõ magyarázatot találniuk arra, mi állhat a politikai és hatalmi játszmák hátterében. A Borgiák történelemszemlélete a Tudorokéhoz hasonlóan romanticizáló-melodramatikus, amennyiben a szereplõk döntéseit többnyire személyes érzelmekkel, szenvedélyekkel indokolják, összhangban a közkeletû mítoszokkal. A Tudorok notórius feleséggyilkosa, példának okáért, inkább tûnik impulzív ösztönembernek, mintsem ravasz taktikusnak, holott az igazi VIII. Henrik korántsem csak a személyes érdekei miatt szorgalmazta a szakítást Rómával. A Borgiákban hasonlóképpen rejtve marad az a körülmény, hogy Lucreziának Giovanni Sforzával kötött frigyét valójában politikai okokból kellett felbontani, és nem azért, mert a fiatal lány boldogtalan volt a házasságban, ahogy azt az alkotók sugallják, de az sem túl hihetõ, hogy az idõsebb Borgia fiú, Juan saját kézzel fojtotta volna meg a Vatikánban vendégeskedõ török trónörököst.
Ebbõl a szempontból a Borgiák és az utóbbi években készült, hasonló szériák nem sokban különböznek a régimódi, kosztümös sorozatoktól, vagy az ugyanezt a korszakot feldolgozó, klasszikus mozifilmektõl. A Borgiák is ugyanúgy tobzódik a külsõségekben, látványvilágát a korhû díszletek, a színpompás kosztümök és a hitelesnek tûnõ miliõ határozzák meg – a technikai kivitelezést illetõen nem is érheti kifogás a Magyarországon forgatott produkciót –, de a színpadias színészi játék és a stilizált dialógok sem éppen a legfrissebb sorozattrendeket idézik. Amiben a Róma, a Tudorok vagy a Borgiák újat hozott ebbe az alapvetõen konzervatív mûfajba, az a szex és az erõszak kendõzetlenebb bemutatása. Más kérdés, hogy ettõl jottányit sem válnak modernebbé vagy frissebbé, legfeljebb több esélyük van rá, hogy áttörjék a nézõ ingerküszöbét. Látványos kiállítása ellenére a Borgiákat sem lehet a legizgalmasabb, leginnovatívabb kortárs sorozatokkal egy lapon említeni, de alapfokú történelemleckének azért megteszi.
BORGIÁK – The Borgias – brit, 2011. Rendezte és írta: Neil Jordan. Kép: Paul Sarossy. Zene: Trevor Morris. Szereplõk: Jeremy Irons (Rodrigo Borgia), Francois Arnaud (Cesare), Hollyday Grainger (Lucretzia), David Oakes (Juan), Lotte Verbeek (Julia). Gyártó: Borgias Productions / Octagon Films / Mid Atlantic Films. Forgalmazó: HBO. Szinkronizált.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/09 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10750 |
