Lukácsy Sándor
Krimit írni nagyon nehéz lehet. Gondoljuk csak el: van a világon – mondjuk- ezer tévéállomás, ezek mindegyike naponta sugároz krimit. Itt már minden megtörtént, minden variánst lejátszottak – mit lehet ehhez hozzátenni még, mármint valami újat? Szerencsére azonban, ha már nem lehetséges az újítás, nem is kötelezõ. Készen vannak a sémák, alkatrészek, panelok, elegendõ válogatni belõlük. Indítékra van szükség? Az lehet tetszés szerint örökség, bosszú, maffiás versengés, kémügy, más efféle, véges számban. A szereplõ kihúz egy fiókot; biztos, hogy ott lapul benne a pisztoly. Autó robog; elõbb-utóbb elüti az áldozatot, vagy lezuhan a szakadékba. Lõni kétféleképpen szoktak: közönséges revolverrel vagy hangtompítóssal. Gyöngyössy Imre és Kabai Barna filmjében ezzel is, azzal is: az egyik csapat hangtompítót használ, a másik durranós fegyvert. Krimit írni voltaképpen nagyon könnyû.
A Halál a sekély vízben készítõi azonban nem érték be szokványos elemek összeszerelésével. Megkívánták azt, amit Arany János epikai hitelnek nevezett: a valóságos történeti alapot. Jelen esetben ez az Elbert-sztori.
Elbert Jánost, az ismert mûfordítót, 1983 márciusának elején holtan találták Siófokon a partmenta sekély vízben. Hogyan került oda. Hideg volt, fürödni nem akarhatott. Öngyilkosságot követett el? A sekély víz nem éppen biztos mód. Talán belökték a tóba? Ha igen, élve vagy halva? És kik, miért? A rejtélyes eset feltûnést keltett, sokan a KGB kezérõl suttogtak. Az áldozat fia nyomozni kezdett, aztán egy szép napon halva találták õt is. A titokzatos ügyrõl Ungvári Tamás 1990-ben könyvet írt, de a rejtélyt nem tudta megfejteni.
A film megfejti. Persze nem magát az Elbert-sztorit, hanem azt a krimit, melyet a rámájára húztak. A megfejtés azonban új meg új kérdõjeleket támaszt.
A film fõszereplõje nem békés mûfordító, hanem mérnök, aki föltalált valami új gázt vagy ellengázt; ennek titkát akarja megszerezni a KGB. Fenyegetéssel besúgó szolgálatra próbálják rávenni a mérnök feleségét. Elsõ kérdõjel: mi szükség van erre? Egy másik hölgy ugyanis, a feltaláló közvetlen munkatársa, már évek óta a KGB beszervezett ügynöke, s jelentget szorgalmasan. A feleség megfenyegetése kissé körülményesen történik: ijesztõ képeket vetítenek le elõtte, többek közt egy férfiról, akit lángoló kazántûzbe készülnek dobni – ha nem parírozol, mi erre is képesek vagyunk. Ilyen persze már volt: Malraux egyik regényében kínai forradalmárokat égetnek el kazánban; de – második kérdõjel – minek ekkora felhajtás egy gyönge nõ megfélemlítése végett? Miért nem inkább a mérnököt fenyegetik meg? Hiszen már a kezükben van, elrabolták. Õt azonban rémítgetés helyett egyszerûen verik. A KGB-nél, azt hiszem, ez volt a normális módszer, nem a vetítés.
Nem folytatom a kérdõjelek tételes fölsorolását, hosszú lenne. Egymást érik a megválaszolhatatlan miértek – szakmai hibák, mert egy krimiben sok minden megeshet ugyan, de a logika szabályait illik tiszteletben tartani. S illik ragaszkodni legalább a minimális történeti hihetõséghez. Az ugyanis, hogy a KGB-csapatnak magyar fõnöke van, Dobos elvtárs, egyszerûen képtelenség. Valamint az is, hogy gonosz tetteikrõl nyomot hagynak hátra: videó-felvételeket.
A kínzási jelenetnek még nincs vége: a verést fojtogatás egészíti ki, a mérnök fejét egy kád vizébe nyomják. S mivel a KGB-tõl minden kitelik: a vízben valami undorító ázalék úszkál. Kádban fojtogatást már sok krimiben láttam, nem nagyon eredeti ötlet tehát, de úgy látszik, szükséges, mert ez vizes film. Elvégre a kád vize is sekély víz, mint ahogyan a Balaton vize ott, ahol Elbert – bocsánat, a mérnök – holttestét hamarosan megtalálják. Egy késõbbi képsorban a Duna-parton fogják megtalálni a fiú holttestét, kád neki nem jutott. Közben van még egy sekély víz, egy pincében, ebbe is belefullad valaki, de nem tudom megmondani, kicsoda és miért, a vetítés alatt ugyanis a mögöttem ülõ hölgyek a film primitívségét viccesnek fogva föl már nyerítettek, mint a csikók, úgyhogy nem minden hangot értettem.
A két jelenet: apa és fiú holttestének megtalálása a sekély vízben és kiterítése a parton, hangsúlyozottan hasonló; különbség mindössze annyi, hogy elsõ ízben hat-nyolc hattyú úszkál a tavon, a második jelenetben pedig csak két sirály röpdös a víz fölött. Ez nyilván valami szimbólum akar lenni, valami nagyon mély mondanivaló; sajnos, nem sikerült megfejtenem, mit mond és mit szimbolizál.
Szívesen írnék ezt-azt a filmrõl mint filmrõl, de nem lehet, mert ez csak lefényképezett történet, semmi filmszerû, vagyis képi megoldás. Történet azonban kettõ is van: egyrészt maga a krimi, másrészt a keret. A film elején és a végén vidám tömeget látunk: a szovjet csapatok kivonulását ünneplik. (Van néhány 56-os kép is, fölösleges ugyan, dehát ez ma divat.) Kivonultak a szovjet megszállók, vége a KGB-s rémálomnak, kazánnak, kádnak, vízi hulláknak. Ez jó; Dobos, elvtársat azonban ittfelejtették. Sebaj, feltalálja õ magát. Párizsban õ mond emlékbeszédet a tudós mérnökrõl, akit megöletett; valami zenei fõbizottság elnökeként õ egyengeti a mérnök fiának muzsikus-karrierjét, mielõtt az is a vízben leli halálát. A kerettörténet tehát a ma történelmébe ér, és figyelmeztet: Emberek, legyetek éberek! A gyilkosok köztünk vannak! – A képlet ismerõs, a szándék úgyszintén. A filmbõl kilóg a nagy irányzatos lóláb. Lehet, hogy a lóláb miatt készült az egész?
Marx szellemes mondása, a történelem megismétli magát, s ami egykor tragédia volt, második kiadásban komédia, az emberiség nevetve vesz búcsút kellemetlen múltjától. Azt azonban Marx sohasem mondta, hogy a búcsúvétel egy rossz krimi legyen.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1075 |
