Géczi Zoltán
Bruce Lee halála óta Jackie Chan a kungfu-legenda. A tomboló ököl mellett az ő filmjeiben a humor is az arzenál része.
Színész, harcművész, író, rendező, koreográfus, producer, énekes, három kontinens baleseti sebészeteinek avatott szakértője, az UNICEF nagykövete, jótékonysági alapítványok kurátora, kétcsillagos nemzetközi sztár (Avenue of Stars, Hongkong; Walk of Fame, Hollywood). Karrierjének maga Bruce Lee adta meg a nélkülözhetetlen kezdőlendületet, midőn átrúgta egy karate dojo falán (Tomboló ököl, 1972), A sárkány közbelépben pedig (1973) úgy vágta kobakon nuncsakuval, hogy a mai napig a legfájdalmasabb forgatási sérülései között emlegeti az incidenst. A harcművészeti filmek három generációjának meghatározó alakja, szakmai referenciáit többek között Run Run és Runme Shaw, Lo Wei, Raymond Chow, John Woo, Yuen Woo-Ping, Sammo Hung, James Tien, Maggie Cheung, Michelle Yeoh, Benny Chan neve erősíti.
*
A Hongkongban született (1954), Ausztráliában felcseperedett, hazájába hétéves korában visszatért színész keresztapja a délkelet-ázsiai akciófilmek legendás innovátora, Lo Wei volt (A nagyfőnök, Tomboló ököl): ő illette Jackie Chan névvel a Kong-Sang Chanként anyakönyvezett ifjút. Hősünk ekkortájt még a legendás Pekingi Operaiskolában folytatott embertpróbáló tanulmányokat, tízéves kurzusra írt alá kölyökfejjel, csupán mert kungfut akart tanulni, arról, hogy milyen kötelmeket vállal (napi 16-17 óra edzés, a 19. századi porosz katonaiskolák könyörtelen metódusait Waldorf-pedagógiává visszaminősítő fegyelem és szigor), vajmi csekély elképzelése lehetett. „Nyilvánvaló, hogy a harcjelenetek rendezéséhez szükséges kreativitást a fáradságos tréningekből merítettem. Ettől függetlenül sosem tenném ki a gyerekeimet ugyanennek, és azt sem tanácsolnám senkinek, hogy utánozzon.”
Az Operaiskola szépreményű növendékeit előszeretettel foglalkoztatták a terebélyesedő hongkongi filmiparban, így Jackie Chan a rákövetkező években számottevő tapasztalatot szerzett, mint kaszkadőr, segédszínész, később pedig harcművészeti koreográfus. 17 éves korában kapott első ízben főszerepet, de az 1971-ben leforgatott Kölyöktigris Kantonból (Cub Tiger from Canton) két évig pihent dobozban, s csak 1973-ban kapott szerény bemutatót. 1976-ban John Woo osztott rá szerepet A halál keze című mozijában, s ugyanebben az évben sorsfordító barátságot kötött Willie Channel, aki Lo Wei produkcióihoz toborzott fiatal tehetségeket. A Bruce Lee felfedezőjeként és mentoraként elhíresült rendező főszerepet kínált neki a Tomboló ököl (1972) folytatásában (Szuperöklű fúria – New Fist of Fury, 1976), majd együttműködésük további nyolc filmre terjedt ki (Shaolin kígyó és daru, 1978; A sárkány viadala – Dragon Fist, 1979). A kollaborációnak köszönhetően Jackie Chant lépten-nyomon Bruce Lee-hez hasonlították, ami, lássuk be, nem kifejezetten sértő párhuzam egy harcművész-színész számára, ő azonban nem akart „második Bruce Lee lenni”, ő az „első Jackie Chan” akart lenni – ehhez azonban ki kellett lépnie Lo Wei árnyékából.
A bruceploitationök serény forgatása mellett hősünk szoros szakmai kapcsolatot alakított ki a fiatal rendezőgeneráció szépreményű képviselőjével, Yuen Woo-Pinggel. A Kobra ( Snake in the Eagle’s Shadow, 1978) vagy a Részeges karatemester (1978) már magán hordozza Jackie Chan fontos filmes kézjegyét, a komikumot, amelyet saját rendezéseiben tudott igazán kibontani. A Rettenthetetlen hiéna (1979), majd a Golden Harvest finanszírozásával készült The Young Master (1980) látványos szakítás a régi vágású gung-fu pian mozikkal, új törekvéseket példáznak és friss utat jelölnek ki: a harcművészeti koreográfia kidolgozottsága mellett hangsúlyosan megjelenik bennük a humor és az önirónia, éles kontrasztot adva az egyre komorabb, egyre véresebb Shaw Brothers filmekkel szemben.
Szilánkokra tört ambíciók
Jackie Chan az 1970-es évek végére már neves akciósztár volt hazájában, de nemzetközi karrierre vágyott, s eme szándékában a Golden Harvest stúdión túl barátja és menedzsere, Willie Chan is támogatta. Első amerikai filmje azonban, A sárkány közbelép rendezőjével forgatott Bunyó a javából (The Big Brawl, 1980), minden szempontból kijózanító kudarcnak bizonyult. („Tekintettel a tapasztalatomra, talán elvárható lett volna, hogy Clouse néha rám is hallgat az akciójelenetek forgatása során”, nyilatkozta keserűen.) A kereskedelmileg roppantmód sikeres Ágyúgolyó futam (1981) nemzetközi sztárgárdájában egyszerűen elkallódott, s miután szakmailag is sértve érezte magát (több ízben is felmerült a producereknél, hogy lecserélik valaki másra), a második részt már csupán a szerződésben foglalt kötelezettségei miatt vállalta. 1985-ben még egyszer megpróbálta áttörni a keleti és a nyugati filmgyártást elválasztó határokat: a Leszámolás Hongkongban interkontinentális zsarutörténetében (rendező: James Glickenhouse) egy New York-i rendőrtisztet játszik, aki olasz-amerikai társával egy elrabolt nő után ered az egykori brit koronagyarmatra. A kortárs amerikai akciódivat szerint fazonírozott, a hongkongi harcművészeti mozik elemeivel kiszínezett darab újabb kudarcot fiadzott: Billy Wong erőszakra hajlamos, arrogáns karaktere – az elsődleges referencia Dirty Harry alakja lehetett – meglehetősen rosszul áll Channek, a félszívvel koreografált tűzharc-jelenetekben idegenként téblábol, egyedül a kaszkadőrmutatványok mentik a produkciót (a finálé toronydarus jelenete mai szemmel nézve is elképesztő, a dzsunkákon folytatott kergetőzést át is emelték a 2008-as James Bond-filmbe). A sorozatban érkező balsikerek oka meglehetősen nyilvánvaló: a hongkongi sztár nem tudott együttműködni az amerikai rendezőkkel, értelmezhetetlen és betarthatatlan volt számára a nyugati forgatási protokoll (lassúságra, körülményességre, merevségre panaszkodott), mindemellett a keresleti oldal is hibádzott, hiszen az 1980-as évek közepén az amerikai közönség remekül elvolt a saját akciósztárjaival, a legkevésbé sem szorult importra.
Szép reményeket dédelgető hősünk megviselve került ki a kalandból, s hosszú időre letett a nemzetközi karrier álmáról. 1988-ban Michael Douglas szerződtetni kívánta a Fekete eső antagonistájának szerepére, 1993-ban pedig barátja, Sylvester Stallone tett neki hasonló ajánlatot (Demolition Man), Jackie azonban visszautasította mindkét felkérést; attól tartott, hogy egy gonosztevő figurája tisztátlanná tenné fáradságos munkával felépített public image-ét (ilyen karaktert azóta sem vállalt, a rajongóival szemben érzett felelősségére hivatkozva), s valószínűleg némiképpen tartott a hollywoodi producerektől is. Egy 1994-es interjúban így nyilatkozott: „Még ha olyan zsenikkel is forgatnék, mint Spielberg vagy Lucas, akkor sem lenne rá semmi esélyem, hogy Amerikában híres legyek”.
Az amerikai kálvária fájdalmas, de rendkívül termékeny tapasztalatnak bizonyult: a Hongkongba visszatérő Jackie Chant pályafutásának legizgalmasabb és legkreatívabb szakasza várta.
Jackie, a mítosz
Az 1970-es évek végére a tradicionális hongkongi martial art movie csillaga lehanyatlott, a Shaw Brothers stúdió pénzügyi válságba került; a közönség a tradicionális gung-fu pian és a komikus elemekkel könnyített guo shu pian zsánereket egyre kevésbé tartotta figyelemre érdemesnek. „Akkoriban mindenki egy kaptafára készítette a filmeket, ezért kitaláltam a harcművészeti mozik újhullámát, amit a Rendőrsztori filmek során fejlesztettem tovább.” Befutott, népszerűségben fürdő filmes ritkán hajt végre radikális önrevíziót, Jackie Chan azonban sok más kortársával szemben képes volt a teljes megújulásra, és a wu-da pian gyűjtőnévvel illetett mozikkal új iskolát teremtett. A Rendőrsztori-, a Nagy balhé- és az Istenek fegyverzete-sorozat epizódjai teljes mértékben szerzői darabok (forgatókönyvíró, rendező, főszereplő: Jackie Chan), s miután a részleges finanszírozásért Willie Channel közös cége, az 1980-ban alapított Golden Way Films Ltd. felelt (illetve a vele partneri viszonyban álló Golden Harvest), hősünk pénzügyi szempontból is függetlenséget élvezhetett.
Ezekben a mámorítóan kreatív években építette fel a Jackie Chan-mítoszt, amelynek éppoly fontos eleme az amerikai burleszkfilmekből átemelt slapstick komikum (Chaplint és Keatont gyerekkorától fogva bálványozza), a saját szavaival chop sueynek titulált vegyes harcművészet (az északi és a déli kungfu-stílusok mellett a hapkido, a judo, a boksz, a karate, az aikido s még oly sok iskola rugalmas elegye), a gyors és kemény, de soha nem brutális pusztakezes harc („Imádom az akciót, de gyűlölöm az erőszakot”), illetve a döbbenetet kiváltó kaszkadőrmunka. Népszerűségét s szakmai hírnevét nagyban köszönheti az utóbbinak: Jackie Chan nem csupán az íróasztal vagy a vágópult mellett hajlandó áldozatokat hozni, de ha az adott jelenet megkívánja, akár a súlyos fizikai sérülés kockázatát is vállalja a nagyérdemű szórakoztatása érdekében („A fájdalom a munkám része. Amíg nem kell kórházba menni, addig minden oké.”). A mérföldkőnek számító Nagy balhé (1983) forgatásán még rengeteg gondja volt a szerződtetett kaszkadőrökkel, ezért összetoborozta a szakma legmegveszekedettebb fenegyerekeit, és felállította a Jackie Chan Stunt Teamet. Új csapata számára nem létezett túl vad ötlet, túl gyors autó, túl magas toronyház, egyéb teljesíthetetlen kihívás: a Rendőrsztoriban (1985) és folytatásaiban oly vakmerő akcióakrobatikát mutatott be a brigád, hogy a szakmabeliek a mai napig plagizálják a JCST bravúrjait.
Az 1980-as évek végére Jackie Chan felépítette markáns vászonperszónáját, amelynek szakmai alapját harcművészeti képzettsége és professzionális elhivatottsága képezte, de a karakter savát-borsát a lankadatlan bolondosság, a legyűrhetetlen humor és a morális értékek melletti elkötelezettség adta meg. Figurája egyszerre keményöklű bunyós és csetlő-botló kisember, csüggeszthetetlen kedélyű bohóc és korrumpálhatatlan hős – egyedülálló és utánozhatatlan karakter.
A nemzetközi szupersztár
Jackie Chan a Leszámolás Hongkongban bukását követően megfogadta, hogy többé nem csábul el Hollywood szirénénekétől, tíz évvel később mégis leporolta régi ábrándját, midőn a kis költségvetésű horrorfilmekkel befutott, a nemzetközi kollaborációban komoly üzletet szimatoló New Line Cinema üzleti ajánlatot tett a Golden Harvestnek. A Balhé Bronxban (rendező: Stanley Tong, 1995), címét meghazudtoló módon Vancouverben forgott (ennek valószínűleg az amerikai szakszervezeti előírások, a biztosítás és a költséghatékonyság volt az oka), kerettörténete a Sárkány útját idézi, de a hongkongi stábnak köszönhetően sikerült átmenteni és méltó módon bemutatni az amerikai közönségnek a Jackie Chan-jelenség kvintesszenciáját. Bár egy, a nagyfinálé során elszenvedett bokatörés miatt gipszben kellett befejeznie a filmet, és sérülése miatt a mai napig felezett távokat fut, megérte áldozatot hozni: sikerült a nemzetközi áttörés.
1998-ban, 27 év közös munka és oly sok közös produkció után elhagyta a Golden Harvest stúdiót, s ugyanebben az évben leszerződtette a New Line Cinema a Csúcsformában főszerepére. A buddy movie-k klasszikus szabálykönyvéhez igazított, hongkongi-amerikai crossover akcióvígjáték világszerte 244 millió dolláros bevételt termelt, miáltal a korábban mellőzött Jackie Chan hirtelenjében felettébb vonzó személlyé vált a hollywoodi producerek számára. A rákövetkező években számos felkérésnek tett eleget (Új csapás, 2000; Csúcsformában 2, 2001; A szmokinger, 2002; Londoni csapás, 2003; 80 nap alatt a Föld körül, 2004; Csúcsformában 3, 2007), s bár a fenti filmek színvonala korántsem egyenletes, hősünk úgy vált nemzetközi sztárrá, hogy végrehajtotta azt a bravúrt, amit rajta kívül mind a mai napig egyetlen ázsiai színésznek sem sikerült: a hollywoodi stúdiórendszer keretei között is sikerült érvényesítenie saját játékszabályait, s bár szükségképpen tett bizonyos engedményeket, a nagyköltségvetésű produkciók világában sem kényszerült prostituálódásra.
Jackie Chan neve ma már nemzetközi brand, produceri szempontból star power, amit jól mutat a 2010-es A karate kölyök sikere: a film nem csupán 359 millió dolláros bevételt ért el, de a nemzetközi publikum mellett a kritika is pártfogásába vette ezt a dramaturgiai botlásai ellenére is imádnivaló, csupaszív családi mesét.
Hongkong hőse
Azt, hogy Jackie Chan számára a filmezés nem csupán sikeres – és egyre sikeresebb – gazdasági vállalkozás, hanem élethivatás, sőt, küldetés, mi sem példázza jobban, mint hogy két amerikai produkció között rendszeresen hazajárt forgatni. A 2000-es években bemutatott filmjei sokkalta komplexebb színészprofilt rajzolnak ki 1980-as évekbeli akciókomédiáinál: egyaránt készített kemény és sötét, Johnnie To világát megidéző akciódrámákat (Újabb rendőrsztori, 2004; Leszámolás Tokióban, 2009), neoklasszikus kardjátékfilmeket (Jackie, a legenda, 2005; A tiltott királyság, 2008; A katona, 2010), illetve megidézte a pályafutása elején forgatott gung-fu pian produkciók szellemiségét is (Shaolin, 2010).
Jackie Chan több interjúban is kifejtette, hogy harcművészeti karrierjét többé-kevésbé lezártnak tekinti, ötven felett immáron a drámai szerepekre kíván koncentrálni. Az összetett karakterek ábrázolásának igénye már pályafutása korábbi szakaszában is megmutatkozott (1993-ban a Crime Story főszerepéért jelölték a délkelet-ázsiai térség Oscarjaként számon tartott Golden Horse-díjra), így szakmai fejlődésének tükrében természetes döntésnek tekinthető, hogy elfogadta azt a felkérést, amely hosszú évek óta először okozott törést karrierjében, s megkérdőjelezte alkotói függetlenségét és integritását.
1911
Az idén ősszel bemutatott, főszereplőként és rendezőként egyaránt jegyzett 1911 számos nyugati rajongójában keltett fanyalgást és ellenérzéseket, mivelhogy a történelmi eposz a Wuchang-felkeléssel kezdődött 1911-es forradalom történetét regéli el, melynek során a lázadók megbuktatták a Csin-dinasztiát és megteremtették a Kínai Köztársaság alapjait. Jackie Chan a Kínai Forradalmi Szövetség parancsnokát, Huang Xinget alakítja a 30 millió dolláros költségvetésű megaprodukcióban, amely szélsőséges módon példázza a kortárs kínai történelmi filmek ragyogó erényeit és kényelmetlen ellentmondásait. Az 1911 látványos történelmi freskó, filmtechnikai szempontból pedig míves és erős produkció: az operatőri munka költőien kifinomult (társrendezője, Zhang Li korábban olyan mozikat fényképezett, mint A bankett [2006] és a Vörös szikla [2008]), a casting kifogástalan (főbb szerepekben: Winston Chao, Bingbing Li, Joan Chen), a direktori munka pedig megfontolt, értő kezet feltételez. Az 1911-et ért kritikák elsősorban nem művészeti természetűek: azt hánytorgatták fel, hogy Jackie Chan holmi kultúrkomisszárként immáron a kommunista rezsim szekerét tolja, s szakmai függetlenségét feladva, propagandafilmesként szolgálja ki a pekingi kormányzatot.
Eltagadhatatlan tény, hogy az 1911 a nehézsúlyú kurzusfilmek állatorvosi lova. A szereplők szeplőtlen heroizmusa, a túlságosan könnyű kézzel felskiccelt történelmi kontextus és a didaktikus hangvétel könnyedén kiveri a biztosítékot az egyébiránt A-kategóriás kortárs kínai drámák émelyítő politikai mellékízétől megcsömörlött kritikusok körében; különösen irritáló, ahogy a végefőcím előtt Huang Xing parancsnok és bajtársai könnyes, de bizakodó szemekkel tekintenek a hófedte végtelen pusztába, a horizont mögött már sejtvén a fényes jövendőt.
A rendező irigylésre méltóan gazdag pályafutását tekintve mégsem volna bölcs kijelenteni, hogy a korosodó mester szándéka a politikai manipuláció lett volna, hiszen ilyesféle hatalmi játszmákban sohasem vett részt. Civil aktivistaként, karitatív szervezetek (Jackie Chan Charitable Foundation, Dragon’s Heart Foundation) alapítójaként és vezetőjeként mindig kiállt a fontos társadalmi ügyek mellett, magánvagyonának tekintélyes hányadát áldozta jótékonysági célokra („Túl szerencsés vagyok, ezért sokat kell adnom az embertársaimnak”); azt pedig, hogy sosem a félelem, vagy a hatalomnak való megfelelni vágyás motiválta, tökéletesen példázza, hogy más sztárokkal szemben hajlandó volt támogatni a Triádellenes megmozdulásokat is (a szervezett bűnözés elleni polgári demonstráció során a tiltakozók élén haladt). Bár a politikai természetű kérdéseket feszegető újságírók rendszerint válaszok nélkül távoznak az interjúkról, egy 2009-ben lefolytatott sajtóbeszélgetés során Jackie Chan a hazafias egység, a közös felelősség elfogadása és a lankadatlan erőfeszítések mellett állt ki: „Tizenkét év telt el azóta, és a hongkongi polgárok elfogadták a változást. Ma már mindenki kínainak vallja magát… Természetesen én is kínainak vallom magam. Az amerikaiak gyakran mondják: »Büszke vagyok rá, hogy amerikai vagyok«. Egy napon, és ezt nagyon remélem, ugyanezt a büszkeséget fogjuk látni, amikor valaki így szól: »Büszke vagyok rá, hogy kínai vagyok«".
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 28-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10748 |
