Hegyi Gyula
Bár a magyar film válságát elsõsorban anyagi okokkal szokták magyarázni, meggyõzõdésem szerint a jelenlegi stagnáló krízis erkölcsi okokra is visszavezethetõ. A magyar film hatvanas-hetvenes években kialakult mechanizmusa a kulturális és politikai változások hatására érdektelenné vált a nagyközönség számára, s egy-egy ünnepi alkalmat leszámítva elvesztette az értelmiségi elit és a filmbarát ifjúság érdeklõdését is. A magyar filmszakma meghatározó része azonban nem reagál a társadalom teljes közönyére, hanem az állami bürökrácig zsugorodó kegyeibõl megpróbál mindent úgy folytatni, mintha még mindig a nyolcvanas éveket írnánk. Ugyanaz az örök történet némi sztorival, pár finoman fotografált szeretkezéssel, tartózkodó társadalombírálattal és kevert stílusú esztétikummal. A minisztériumi szobákban kialkudott dotációt formailag demokratikus testületek ítélik oda és osztják szét a szakma érdemesei közül, ám a társadalom valójában teljesen közönyös e folyamat iránt. Nem érdekli, hogy az állami költségvetésbõl hány forint jut filmre; nem kérdezi, kik és miként rendelkeznek felette; s lényegében egyáltalán nem nézi a költségvetési pénzekbõl forgatott magyar filmeket. Nem forog már a külföldi fesztiválverkli sem, noha valamely ismeretlen külhoni kisvárosból természetesen továbbra is el lehet hozni az ezüstágacskát a húsz versenyfilmre jutó ötven díjból.
Mindez nem azért történik így, mert a magyar filmrendezõk „rossz útra tértek”. Egyszerûen az a baj, hogy a változó élettõl függetlenül töretlenül tovább baktatnak a régi úton. Mély hajdan nagyszerû volt, de amelyen ma már minden kerékhossz megtételéhez kínkeserves, méltatlan erõfeszítésre van szükség.
Kétségtelenül igaz, hogy nem a „nagy generáció” magyar filmesei változtak meg. Csak az ország, a világ és a kor változott meg körülöttük. De a ténynek a kilencvenes évek magyar mozijában (néhány „szakmaszéli” kivételt leszámítva) nyomát sem látni. Amíg a hagyományos támogatási rendszerbõl valami keveset ki lehet még préselni, a rendezõi törzsgárda semmit sem óhajt feladni és elfelejteni. Ez nyilvánvalóan nem bûn, de legalábbis erkölcsi mulasztás. A mai magyar filmekbõl szitáló hamuszín érdektelenség erre az etikai vétségre vezethetõ vissza. A magyar filmek mostanában nem azért készülnek, mert alkotóik el akarják szórakoztatni vagy fel akarják rázni a nézõt; nem azért, mert bosszantani avagy kiszolgálni kívánják a hatalmat: s nem is azért, mert vagyonokat szeretnének keresni a bevételen. A magyar filmek azért készülnek, hogy az ismert, középkorú rendezõ tíz film után leforgathassa a tizenegyediket is. Ez a legfontosabb indítéka napjaink hazai filmgyártásának, s a közönség tökéletesen érzi, hogy ehhez a statisztikai mutatványhoz egyáltalán nincs szükség nézõkre. Sem nagyközönségre, sem sznob értelmiségiekre, sem filmbolond diákokra: csak a stábra, amely elkészíti a produkciót. Minden film hasonlít az elõzõre, épp csak egy fokkal még szürkébb, halványabb, kiüresedettebb. Mindegyikbõl felidézhetõ nyomaiban a hatvanas-hetvenes évek valamelyik sikere: de egyre elmosódottabban. Rózsa János Jó éjt, királyfi! címû filmje akár jelképe is lehetne ennek a stagnáló filmgyártásnak. Már a cím is ismerõsnek hat valahonnan a hetvenes-nyolcvanas évekbõl. Jó estét nyár, adj király katonát, hallottunk már valami hasonlót. A szereplõk is ilyesfajta filmekbõl kerültek át a mostani történetbe. Pesti értelmiségi szülõk gyerekei, jobb sorsra érdemes bûnözõk, intellektuális közhelyek és kocsmai gyûrõdések. Mindezt már láttuk, minderre emlékszünk, bár akkor frissiben mintha még jobban érdekelt volna minket. Rózsa visszatérõ témája a családi vagy iskolai kötésbõl kihulló fiatalok pusztító és önpusztító szabadesése, ami természetesen érdekes és izgalmas történet lehet. Ha meggondoljuk, a világirodalom és a filmmûvészet jelentõs része errõl szól. A nagyvárosi magányban a bûn és bûnhõdés felé sodródó szentpétervári diák örök szimbóluma ennek a sorsnak.
Sajnos, Rózsa János filmjeiben nemigen láthatunk igazi karaktert, felejthetetlenül egyéni fiatal hõst (antihõst), akinek sorsa önmagában érdekelne és megrázna minket. Inkább csak jellegzetes típusokra futja, akiknek története mindig arról szól, ami úgymond „éppen a levegõben van”. Derék pedagógusi aggódás, enyhe társadalomkritikai él, némi látványos nyerseség és divatos zene keveredik egymással e filmekben. Volt idõ, amikor mindebbõl fogyasztható koktélt lehetett keverni. Hiszen magunk is úgy hittük – úgy akartuk hinni –, hogy nevelõ szándékkal és mérsékelt kritikával orvosolhatóak a társadalom és a benne sodródó fiatalok gondjai. Ez volt e filmtípus fénykora. A panaszé, melyet bátran, jobbító szándékkal és a közönség rokonszenvétõl kísérve fel lehetett terjeszteni valami magas bizottság elé. Amely egyszer majd megjavul, megtisztul, s a szigorú, de igazságos kritikák hatására elõbb-utóbb minden problémát elintéz. A magas bizottság helyén ma szabadon választott és egymást váltó kormányok vannak, melyek jó esetben is csak a napi rutinmunka elvégzésére képesek. Az egyik ember hajléktalan, a másik a Bahamákon telel: ki szép lakásban lakik, ki a pincéhez vezetõ lépcsõkön; a gazdag ember fiából gazdag lesz, a szegényébõl meg szegény vagy bûnözõ; és mindezt többé senki sem fogja „elintézni”.
Érzi ezt Rózsa János is, s ezért legújabb filmjében a bûnközeli riportázs és a pedagógiai tantétel szokott keverékét némi filmes játékkal igyekszik fogyaszthatóbbá tenni. Az értelmiségi család „rettenetes gyerekei” filmeznek, azaz videóznak. Házi használatra, de profi igyekezettel forgatnak egy történetet, amelyben õk játsszák el egy társadalmi osztállyal lejjebb levõ kortársaik gyûrõdéseit és valódi szerelmi drámáját. Film a filmben. Alkalom arra, hogy a kamera különösebb fegyelem nélkül mutogasson afféle pesti életképeket, a mûvészkedés és a rendõrvicc finom idézõjelbe kerüljön, s mindent átlengjen a „mi is filmesek vagyunk” büszke, ironikus és távolságtartó mentalitása. A fõhõs egy véletlen gázolás folytán bele is hal az utcai forgatásba, ami esztétikailag ugyan elég igénytelen megoldás, de dramaturgiailag sajnos valóban szükséges. Az egymáshoz lazán kötõdõ, érdektelenebbnél érdektelenebb epizódok sorát másképp aligha lehetett volna befejezni; hacsak nem az „itt elfogyott a nyersanyag” felirattal.
A videózgató fiatalok filmre vitt játékai ugyanakkor magukba rejtik a lehetséges j övöt is. E filmtípus, az egymáshoz lazán kötõdõ életképek, próbafelvételek, kamerával rögzített naplórészletek ujjgyakorlata pontosan abba a közegbe való, amelyben története játszódik. Filmesek, filmakadémiai hallgatók, amatõr rendezõk, egy szûk szakmai és családi kör közegébe. Házi és fõiskolai videózgatásra, baráti hangulatú kis fesztiválokra. Ilyen filmet videóra sokan és sokszor készítenek: mi tagadás, jelentõs részük eléri a Jó éjt, királyfi! színvonalát. Miért lett éppen ebbõl mozifilm? A nagy generáció, s ez önmagában nem szégyen, szolidáris egymással.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1074 |
