Schubert Gusztáv
Büchner, Georg (1813-1837) – mint tudjuk tudós irodalomtörténetekbõl – „megelõzte korát”, romantikusok közt 6 volt a huszadik századi; hevülékeny messiásvárók között a pengeéles szkepszis. Mások szerint az orvos-szocialista, aki – miként Verne Gyula a tengeralattjárót és a zeppelint – kitalálta a forradalmat. Lukács Györgytõl Rényi Péterig úgy üdvözölték hát, mint a Galaktika baráti köre a szájenszfiksönt harmadfél évezreddel „megelõlegzõ” Lukiánoszt. Nem volt persze igazuk: ha ugyan valaki valakit is megelõzött, az irodalmár Büchner hagyta maga mögött a forradalmárt. A Danton halála írója többet tudott a történelemrõl, mint a Hesseni Hírmondót szerkesztõ, világjobbító politikus. Drámáiban nem a távoli j övöt kémlelte (körözõlevele különös ismertetõjeleként amúgy is rövidlátását nevezi meg), hanem – tudván, hogy a jövõbe látni, ha lehetséges volna is, nem érdemes – saját kortársait. Nem elõre, hanem elõször látta a huszadik századot. Danton halálában, Woyzeck gyilkos szerelmi tébolyában, Leonce és Léna rémes-groteszk románcában, Lenz önpusztító õrületében.
Mit kezdjünk mi most ezzel a valahai elsõséggel. Olvastunk minden könyvet. A büchneri balsejtelem régesrég balsorssá lett. A bûzlõ, „kövér, vastag bûn”, amivel „angyalokat lehetne kifüstölni az égbõl”, mára kétszáz évnyit vastagodott; és ugyan melyik égen röpülnek át még angyalok? Üres a padlás.
Büchner „elõfutár”, de aki 1993-ban Woyzecket visz filmre, biztosan nem az. Akkor meg minek? Kegyeletbõl? Kényelembõl? Van-e még valami Büchnerben, amit nem tudunk?
Biztosan nem a matéria az, a füstködbõl elõgomolygó vasúti tájak (Szász Woyzeckje váltóõr), a szélcsupasztotta salakbuckák, a sínek közt beteges igyekezettel nõdögélõ dudva-borosta, a bûzlõ szalagház-dögök, a mocskos ellenfények, vagyis mindaz, amivel az amúgy nem éppen naturalista textust Szász János rendezõ és Máthé Tibor operatõr feldúsította. Büchner idejében még porcelán városkákban, csörgõ patakok mellett, ringó mákmezõkön bolondultak meg az emberek (ahogy azt Werner Herzog 1978-as Woyzeck-filmje, vagy Szirtes András Lenze történeti húséggel rekonstruálta), a kizsigerelt természet még csak a mesében, nagyanyó rémmeséiben létezett, ahol is a barátságosan pislogó Holdról kiderül, „tisztára reves fa az egész”, a Nap elhervadt naprafogóvirág, a Föld „fölborult fazék”. Az apokaliptikus tájkép mára valósággá lett, vélhetjük a romantika dús erdeinek helyén támadt pusztaságra gondolva, ha nem volna lelki táj ez is.
Magára valamit is adó magyar film, nyolc-tíz éve, nem játszódhat máshol, mint a város érdes részén vagy lepusztult ipari tájban. Hosszasan sorolhatnánk a példákat: Kárhozat; Szürkület; Céllövölde; Árnyék a havon; Halálutak és angyalok; Gyerekgyilkosságok vagy épp Szász János elõzõ és egyben elsõ nagyjátékfilmje, a Szédület. (És akkor még nem említettem a külvárosi rémtörténeteket – mondjuk Grunwalsky Egy teljes napját vagy Szomjastól a Könnyû vélt – mert azokat szándékos földhözragadtságuk miatt kevésbé fenyegeti a világvége-manír.) Magyar filmben ma éppolyan kötelezõ a siralomvölgy, mint reklámban az édenkertek. Tudom, életünk képe ez, mocsoktengerben evickélünk. Tudom, hogy az elmúlt évtizedbõl ezek a legerõsebb magyar filmek (persze a „máskéntforgató” Jancsó, Jeles, Enyedi, Szõke mellett), csak éppen így együtt ez már – szükségképp mulandóságra ítéltetett – divat. Unom: nem világvégi, világvégecsömöröm van. Addig volt tett a rothadás bûzét megszellõztetni, amíg a mozikban és odakint ibolyaillatot permeteztek. Most, hogy messzire szaglik, már nem a dögre volnék kíváncsi, hanem pusztulásának okaira. Amire, gondolom, „ott benn a magyarázat”. De ehhez emberek, játszó személyek kellenének a tájba, galacsinhajtóénál bonyolultabb vonzásokkal és választásokkal, egyszóval dráma. Persze, szétrohadt az is. Tudjuk. Hanem ezt elég egyszer tudni. De hogy miképpen rohad szét a világ, annak ezeregy rémmeséje van. Lehetne. Mert lassan már nem meséli el senki sem, az alakok egyre kisebbednek a tájban. Igaz, el lehetne játszani egy Búcsúszimfóniát, egy filmet, amelybõl lassan kivonul, elfogy, elenyészik az összes szereplõ, és újból magára marad a táj. Fehér György – az utóbbi évek egyik legerõsebb magyar filmjében – a Szürkületben majdnem megcsinálta. De még ott is árválkodtak emberhangyák, megesett a bûn, és az Isten odaföntrõl mindent végignézett. E „majdnem” miatt a Szürkület mindvégig tragikus és szürke. Egy tökéletes tájkép végül is – elembertelenedve, nélkülünk – kiszínesedne; buja, féktelenül vidám lenne, olyan, mint a város Rousseau dzsungele. Nomen est omen: így mennénk, mehetnénk vissza a természetbe, „Lennénk fû, fa, virág...”
Szász János kiváló tájképfestõ tehetsége – megmutatkozott már elsõ filmjében is – mindezen okból a Büchner-adaptációban nem elõny, hanem hendikep, alig látni az érzékien csúf tájtól Woyzecket. Kétszer, háromszor kell a filmet végignézni, hogy bizonyossá váljék, a portré is (a barázdált, tájképszerû arcával megküzdõ Szabó Lajos érdeme), a dráma is hibátlanul van odatéve.
„Hibátlanul” ez esetben nem annyit jelent, szó szerint. Büchner drámája befejezetlen, megvan minden jelenete, de nincs véglegesen összerakva (Büchnernek erre már nem jutott ideje, 24 évesen a tífusz elragadta) – minden adaptáció újrarendezi hát a Woyzeck-mozaik darabjait. Kirakható belõle a kisvárosi Othello drámája, az elnyomás ellen lázadó ösztönös proletár-forradalmár históriája, orvosi látlelet egy elmeháborodottról, mindenféle ismerõs történetek, csak épp a kezünkben maradt kockákkal nem tudunk mihez kezdeni. Ha a káoszt látjuk, a Woyzeck akkor van helyesen összerakva. Szász puzzle-variációjában (akárcsak a magyarországi Büchner-reneszánszot elindító 1978-as Stúdió K. változatban) a Woyzeck-rejtély nem kiindulópont, hanem végeredmény. Nincs megoldása. Reves fa a Hold, tövisekre szúrt aranylegyecskék a csillagok. Mert Woyzeck, lipcsei borbély – hesseni baka – magyar bakter, meggyilkolta a szívszerelmét. Miért? Mert reves fa a Hold, tövisekre szúrt aranylegyecskék a csillagok...
A gép nem forog. És – a Büchner-mû, a Szász-film szerint – ez a legjobb, amit „tehet”. A holtponton megnyugodni. Mert ha mégis nekiindulnak újra a fogaskerekek, kõ kövön nem marad.
Woyzeck boldog alattvaló – senki, nulla – míg valaki mûködésbe nem hozza, fel nem szabadítja. A drámában (és a filmben is) két spiritus rector izgatja és igazgatja: a doktor és a kapitány.
A sarlatán, nevesincs doktor (dr. Frankenstein talán?) borsóval és a haladás eszményével eteti Woyzecket, akin azért idõrõl idõre – veszélyeztetve a tudományos progressziót – erõt vesz a természet. „A természet! Az ember szabad, Woyzeck, az emberben szabadsággá tisztul az egyediség. Hogy nem tudja visszatartani a vizeletét!”
A kapitány korántsem a vértolulásos porosz militarizmus bajnoka, mint azt a legtöbb értelmezés (még a Stúdió K. adaptációja is) sugallja, hanem éppenséggel nyájas emberbarát a morállal kínálgatja Woyzecket. Jó ideig hiába. „Nekünk, egyszerû népnek nincs erényünk, minket csak úgy elfog a természet, hanem ha úr volnék, volna órám, kalapom, bodros hajam, és tudnék szép elõkelõen beszélni, „akkor már én is erényes akarnék lenni.”
Woyzecknek nem lesz órája, kalapja, bodros haja – de lesz erénye. Lesz szabad akarata – de nem lesz hozzá szabadsága. Kész a homonculus, az új Ádám, az ember-karikatúra. A kísérlet innen már magától folytatódik, a kreatúra – telve gyúanyaggal – beszabadul a földi Paradicsomba.
Nem lehet kétséges a végeredmény. „Pokolforró a Föld:’ És a legforróbb benne Marie, Woyzeck hûtlen asszonya. A kérdés legfeljebb az lehet, mikor robban Woyzeck, és véle a világ. És itt vesz meglepõ fordulatot a dráma. Woyzeck nem robban. Woyzeck – akárcsak Hamlet – habozik, halogatja a bosszút. Hogy végül megöli Marie-t, véres végkifejlet, de teljesen természetes. Beleillik annak a „normális” világnak a dramaturgiájába, amelynek Marie és csábítója, az ezreddobos (a filmben: rendõrfõtörzs) otthonos lakója. A féltékenységi drámához nem hiányzik a doktor és a kapitány mesterkedése. A habozás magyarázatához kellenek. Egyik póluson a ráció és a morál általuk elképzelt ideálvilága (a kapitány valójában szorongó hedonista, eszében sincs magára venni Woyzecknek ajánlgatott ólomsúlyait), a másik oldalon ott pezseg az öntudatlan, „természetes” élet, melyben az ember, mint a buborék, boldog mámorban száll fölfelé... a halk pukkanásig. Woyzeck, a tökéletesített, mesterséges ember, kiben mindkét világ benne van, nemhogy nem megoldás, életveszélyes. Itt az erénye, értelme, ott a szenvedélye fenyeget. Mihelyst megtérne valahová, mihelyst odaadná a kincseit: rombolni, ölni fog. Addig nagy, amíg nem teszi. Amíg tökéletességét magába, magányba fojtja. A film csúcspontján – a jelenet Szász bravúros leleménye – meglepi szerelmeskedés közben a peckes bajszú rendõrt és Marie-t. Most megtehetné. Marie észreveszi férjét, arcán rémület és zabolázhatatlan, visszafojthatatlan szenvedély. Ez a Janus-arc – Marie egyetlen tiszta, tragikus pillanata – lefegyverzi Woyzecket: Stop! most imádkozik! Most ugyanolyan, mint én; két istennek áldozik, két istenhez hûtelen. Mindentudó, magányos és tehetetlen. Íme: Woyzeck idillje.
Helyrezökken a világ... egyetlen gúnyos, megélhetetlen pillanatra. És sötét lesz megint. Már csak a mészárlás van hátra. A többi – itt is – néma csend.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1073 |
