Szabó Noémi
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.
Az utolsó Harry Potter-film kísérletet tesz rá, hogy összegzõ zárást adjon a kortárs ifjúsági fantasynek, akár saját kultuszának felszámolásával. Nem csak a fõhõs mond ugyanis nemet a sokféle formában csábító örökéletre, maga a regény- és filmsorozat is vállalja a végleges befejezést, erõsítve a tanulságot, miszerint az életnek szerves része, és így elengedhetetlen feltétele a vég. A nyolcadik Potter-film tehát, akárcsak 2007-ben a hetedik Rowling-kötet, végleg búcsút vesz rajongóitól; a hosszú, ám érdektelenségbe fúló végelgyengülés helyett emelt fõvel és önként vonul a mozivászonról a DVD-polcokra egy majdani extra díszcsomagban. A mû igazodik a benne foglalt elvekhez, megjátssza a halált, hogy élhessen – szemben az ellentétes stratégiával mûködõ Alkonyat-szériával, amely keblére öleli az öröklétet, nem csupán a vámpírok rehabilitációjával, hanem a sorozat erõtlen befejezésével is.
Ugyanis míg Harry Potter mesebeli hét kötetével bizonyosan zárt konstrukciót alkot, az Alkonyat zárásképpen egy olyan konfliktust vázol fel, amelyben az egymásnak feszülõ erõk kiegyenlítettek, ezért egyik fél sem mer támadni – vagyis a történet bármikor folytatódhat, hiszen hõseinek élete is végtelen. Bár mindkét univerzum alapvetõen keresztényi világnézetet tükröz, Meyer vérszegény vámpírjai örökké tartó passzív önmegtartóztatásban jeleskednek, míg Rowling krisztusi figurája egyszeri áldozatot hoz; így egyazon szemlélet két gyökeresen eltérõ elvrendszert hozott létre. A kapcsolatot Voldemort figurája példázza a legszembetûnõbben; a kopasz, hegyesfogú, elvadult karakter megjelenésében a mozgókép élõhalottainak õsét, Nosferatut idézi. Az eredeti vámpírfigurának megfelelõen Voldemort parazitaként tartja fenn magát: az elsõ filmben idegen testben vendégeskedve unikornisvért iszik, de késõbb sem hagy fel környezete elsorvasztásával, a sorozat második felében a Malfoy család módszeres megalázásából és kihasználásából szerzi az erejét. Halála – amely képileg is a 30 nap éjszaka vámpírfilmjének fináléját idézi – egyben kegyelemdöfés a vámpíroknak, akik népszerûségükben megszüntették a varázslóvilág egyeduralmát. A Harry Potter-sztori egyenlõségjelet tesz a halál és az öröklét közé, így csak azt az állapotot fogadja el életnek, amely véget ér egyszer. A magyar fordításban elsikkadt Harry állandó jelzõjének („the boy who lived”) kétértelmûsége; õ ugyanis nem egyszerûen túlélõ, hanem olyan ember, aki úgy is tud élni, hogy tisztában van vele, hogy meg fog halni. Harry Potter járatos a halálban; ez a záloga annak, hogy végül élhet. Túl a halál-átkot kijátszó életáldozaton, az életet adó véradományokon, fõnixek könnyén, a bölcsek köve, a horcruxok és a halál ereklyéinek ígéretein, közvetlen csatornákkal a holtak világához elvarázsolt tükrökön, boltíveken, álmokon és mozgó fotókon át egészen a halottakat visszahozó csodakavicsig Harry Potter valószínûleg az élet és halál közötti szürkezóna legtapasztaltabb utazója.
Hogy a Harry Potter -brandet pontosan mi hívta életre, az rejtély; ami biztos, hogy amikor az elsõ filmadaptáció moziba került, már a könyvesboltok bejáratánál aludtak a rajongók az új kötet forgalomba kerülésére várva, tehát a mozitermekbe éppúgy sztárként érkezett, akárcsak ifjú névrokona a varázslóiskolába. 2001-ben már egyértelmû volt, hogy a Rowling által beindított médiagépezet ugyanarra a gyilkos sztáréletre kárhoztatta Daniel Radcliffe-t, a valós gyerekszínészt, mint az általa megformált figurát, az adaptációk pedig ugyanúgy kétes sikereket arattak, mint a könyvbeli kisfiú, aki nem tudta, hogy hogyan tudna megfelelni a hírnévnek, ami nem a saját érdeme. Így a közepes képességû címszereplõ és a kissé erõtlen filmsorozat egyéb lehetõségek híján csak a bátorságba kapaszkodhat: a megfelelõ helyen és idõben Harry készen kell álljon a halálra. Nála nagyobb elmék döntenek a sorsáról, és õ elfogadja döntésüket. Persze neki is kijár a keserû pohár dala, igaz, csak a könyvben, a filmben nem maradt idõ komoly kételyekre. De ugyan ki hibáztathatná a meghalni készülõ Harryt, hiszen filmproducereknek is megremegett a kezük a vég közeledtével, ékes bizonyíték erre a kétfelé szabdalt hetedik opusszal elodázott döntés, és a fináléban a kihasználatlan 3D technika, ami feleslegesen tornázta duplájára a jegyárakat; futotta még néhány erõtlen bûvésztrükkre, hogy Harry utolsó csepp vérébõl is pénz teremjen, de elkerülhetetlen volt a vég. Éppen idõben; mire elkopott a kezdeti hisztéria, mire megszûnt volna az érdeklõdés, már csak a finálé van hátra; és ki hagyná ki a sorozat záró epizódját, még ha meg is unta a Potter-univerzumot az elsõ könyv megjelenése óta eltelt röpke tizennégy évben? Ezekkel a filmekkel eddig sem lehetett bukni, bármilyen jellegtelen is volt sok közülük; ezzel a stratégiával pedig pláne nem hibázott az alkotógárda. A varázsvilágban aratott siker kulcsa egyben a pénzügyi sikeré is; valósággá vált a tétel, hogy igazán élni csak a halál vállalásával lehet.
Ha viszont menni kell, tegyük stílusosan. AHarry Potter és a Halál Ereklyéi elsõ részébõl sokan hiányolták az akciót, a vontatott, nehézkes és ügyetlen töltelékfilm után kifejezetten üdítõ a záróepizód. Igaz, a 3D kivitelezése teljesen fantáziátlan (használata kimerül a feltûnõen gyakori csoportos szakadékba zuhanással), de a Potter-filmeknek amúgy sem volt soha szerencséje ezzel a varázslattal. A látványvilág viszont korrekt, a Disney-kastély felett robbanó tûzijáték átértelmezése pedig kifejezetten humoros vizuális poén. A cselekmény most már pörög, bár ez nem is csoda, erre a filmre már szinte csak látványelemek maradtak. Harry és Voldemort a változatosság kedvéért számos alkalommal lõ egymásra piros és zöld kondenzcsíkokat, Hermione és Ron pedig kielégítõ gyakorisággal értetlenkednek. Felvonul az eddig megismert legendás lények krémje, és alkalmunk nyílik átrohanni a kellõen kaotikus csatatéren, ahol Michael Bay-t megszégyenítõ pusztítás zajlik. Minderre számíthattunk; ideje volt már, hogy az alkotógárda a krimivel, thrillerrel, és a road movie-val vegyített korábbi epizódok után egy tisztességes akciófilmmel is megörvendeztesse a közönséget. Ami valóban erénye a filmnek, hogy tömör, az eddigiekhez képest sokkal kevesebb üresjáratot engedélyez (igaz, hogy ezt a humor rovására teszi), és sokat egyszerûsít (igaz, ez az érthetõség rovására megy). Mégis ennek a filmnek az epilógja minden idõk legmegnyugtatóbb zárása. Voldemort atomjaira hullásával a film végén okafogyottá vált az extra filmtrükkök használata, így az utolsó varázslatot, a színészek öregítését már csak fodrászcsapat végezte el. A nagy múltú látványorgia az utolsó tíz percben szelíd BBC-tévéfilmmé vedlik, így idomulva visszavonult hõséhez, mûvészi szinten is megfogalmazva, hogy a mesének vége; az epikus blockbuster finoman áthelyez minket a fantasztikumból a fikcióba, hogy a moziterembõl kilépve a realitásba érkezzünk.
A Harry Potter-sztorinak tehát kulcsa, hogy vállalja végességét; azonban mindenhol vannak kiskapuk, Rowling világába is beépült egy. Ez az idõzített bomba a feltámasztás köve, amelyet Dumbledore úgy rejtett el, hogy csak végsõ esetben kerülhessen be a játékba – ahol a történet zárul. A Potter széria megjárta az irodalom és a mozgókép birodalmát; és most, hogy majdnem vége, lehetõséget keres a feltámadásra egy harmadik médium, az internet világában. A youtube-on egy nemrég közzétett videóban maga J. K. Rowling hívja fel a figyelmet az újrakezdésre, az interaktív online Pottermore-ra, amely októberben indul majd; és már csak az a kérdés, hogy a halottaiból feltámadó univerzum hús-vér valójában éled majd ujjá, vagy csak halvány képe lesz önmagának, akárcsak a feltámadás kövével nyert illúzió. A varázslóvilág szabályai szerint ugyanis az örökéletért súlyos árat kell fizetni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/08 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10725 |
