Baski Sándor
A filmipar legnagyobb bánatára virágzik az online feketepiac. A probléma megoldása a filmkalózok elleni szélmalomharc helyett a versenyképes alternatívák felmutatása lehetne.
Pár éve a Harvard Business School kutatói egy meglepõ tanulmánnyal rukkoltak elõ. Az internetes fájlcserélés jelenségét vizsgálva arra jutottak, hogy az ingyenesen hozzáférhetõ tartalmak bõvülése növeli a kulturális termékek iránti érdeklõdést, vagyis szélesíti a piacot, amibõl végül a bevételkiesés miatt panaszkodó zenei- és filmkiadók is profitálnak, feltéve, ha képesek alkalmazkodni az új idõk új kultúrafogyasztási szokásaihoz. A mamutcégek azonban, a jelek szerint, az adaptáció helyett egyelõre csupán a kármentésre, a veszteségek minimalizálásra fókuszálnak.
Ez lehetett a Warner Bros. szándéka is, amikor a nyári moziszezon nyitányaként – némiképp váratlanul – Magyarországra vetette vigyázó szemeit. A hollywoodi óriásstúdió illetékesei úgy döntöttek, hogy a magyar mozik a közeljövõben nem mutathatják be a vállalat filmjeit az amerikai világpremierrel egyidõben. Hazánk azért került szégyenpadra, mert az intézkedést megelõzõ hónapokban a kamerával rögzített kalózkópiák többsége innen került fel a netre. A stúdió lépése – azaz a kisebb piac beáldozása a globális érdekében –, logikusnak tûnhet, a gyakorlatban azonban aligha fog bármilyen változást hozni, hacsak nem tekintjük elõrelépésnek, hogy a magyar filmkalózok helyére külföldi kollégák lépnek. A Warner hazai partnere, az InterCom szerint viszont a döntés „hosszútávon a teljes magyar moziforgalmazást veszélyezteti”.
A moziban való kamerázás és a végtermék online megosztása természetesen elítélendõ – jogi, morális és esztétikai szempontból is. A forgalmazó borúlátó prognózisa azonban több szempontból is túlzónak tûnik. Tény, hogy azt a vígjátékot, amelynek „ellopása” végül kiváltotta a Warner haragját (Másnaposok 2.), egy hónap alatt majdnem 100 ezren töltötték le a három legnagyobb magyar fájlcserélõrõl, de (ál)naivitás lenne azt feltételezni, hogy ezzel a film hivatalos nézettsége éppen 100 ezerrel lett kevesebb. A torrentfájlok mellett olvasható kommentek tanúsága szerint a letöltõk jelentõs része eleve nem jár moziba – vagy anyagi okokból, vagy mert túl messze lakik a legközelebbi multiplextõl –, számukra így a fájlcserélés funkciója a hiánypótlás.
Ezt a teóriát erõsíti Bodó Balázs és Lakatos Zoltán tanulmánya is, akik 2008-ban két hónapon át monitorozták a hazai fájlcserélõ oldalakat, és azt találták, hogy az ez idõ alatt feltöltött 3619 filmnek mindössze 4%-át lehetett egyidejûleg a mozikban is látni – 1 millió 650 ezer eladott jegyre 158 ezer letöltés jutott. A kutatók mindebbõl azt a következtetést vonták le, hogy a fájlcserélõkön leginkább azok a filmek forognak, amelyekhez másképp nem, vagy csak nagyobb nehézségek árán tudnak hozzájutni a felhasználók. A nagy marketingmunkával megtámogatott blockbusterek ugyanakkor valóban népszerûek a torrentoldalakon, ám éppen ezek a produkciók azok, amelyek a felvonultatott sztárok, a nagyvászonra komponált akciójelenetek vagy a 3D révén még így is képesek becsalogatni célközönségüket a mozikba; talán nem véletlen, hogy a kiszivárgott kalózkópia ellenére a Másnaposok 2-re július elejéig 300 ezren váltottak jegyet.
A stúdió ennek ellenére, természetesen, joggal sérelmezi, hogy megkárosították, még ha a kár mértékét jócskán túlbecsüli is. A filmek visszatartása vagy a hatósági, jogi fellépések ösztönzése azonban aligha fogja elõsegíteni a probléma megoldását. Az online feketepiacok ugyanis, ahogy arra Bodó Balázs is rámutat egy interjújában, jelentõsen különböznek a valódi fekete piacoktól. A profitvezérelt bûnözõk mûködését meg lehet nehezíteni, a fájlcserélõk túlnyomó többsége azonban nem a pénzért osztja meg a kulturális javakat. Az online feketepiacot a felhasználók hozzák létre saját maguknak és meggyõzõdésbõl mûködtetik, így ha kényszerûségbõl bezár egy torrentoldal, három másik lép a helyére. Szinte lehetetlen hatékonyan fellépni ellenük: amíg nyitva a piaci rés, addig jelen vannak.
A fájlcserélõk elleni szélmalomharc helyett talán bölcsebb lenne a megváltozott fogyasztói szokásokra reagálni, és versenyképes alternatívákat kínálni az illegális letöltésekkel szemben, még ha a status quo görcsös védelmezése jóval egyszerûbb is, mint az új utak keresése. Inspirációért éppenséggel lenne hová nyúlni: több mint tíz éve, az elsõ mp3-as fájlcserélõ honlapok megjelenésekor, a világvége hangulatba került zeneiparban talán a legoptimistábbak sem merték remélni, hogy lesznek olyan felhasználók, akik hajlandóak fizetni azért a zenéért, amit amúgy egyetlen kattintással ingyen (és illegálisan) elérhetnek a világhálóról. A fizikai adathordozók forgalma valóban drasztikusan visszaesett, az Apple illetékesei azonban a megfelelõ idõben, a megfelelõ stratégiával indították el online zenei áruházukat. Az iTunes Store-ban a 2003-as nyitás óta eltelt nyolc év alatt több mint 10 milliárd dalt sikerült értékesíteni, a profil bõvítése után pedig a filmek és televíziós sorozatok digitális kópiái is hasonlóan kelendõnek bizonyultak. Az online mozgóképek piacát azonban egy másik cég, a Netflix uralja 24 millió elõfizetõjével, akik a VOD (Video on demand) rendszerben terjesztett filmeket nem csak számítógépen, de külsõ médialejátszón vagy internetre csatlakoztatott televízión is megtekinthetik. Egy ideje már az IMDb-n is elérhetõek bizonyos filmek, a legfrissebb fejlemény pedig a YouTube bejelentkezése a piacra. Az eddig kizárólag ingyenes tartalmakat kínáló videómegosztó ezentúl mozifilm-kölcsönzõként is funkcionál, köszönhetõen a nagyobb stúdiókkal kötött együttmûködésének.
A kezdeti (rész)sikerek ellenére a digitális kánaán még korántsem köszöntött be. A felsorolt szolgáltatások többsége eleve csak az Egyesült Államok területérõl érhetõ el, kirekesztve ezzel a mûélvezetbõl a hollywoodi mozifilmek közönségének nagyobb hányadát. A másik akadály technológiai természetû: a különféle médialejátszó eszközök (televíziók, számítógépek, mobiltelefonok, táblagépek) és fájlformátumok totális összehangolása még nem történt meg. Az egyik lehetséges megoldást ironikus módon épp a Warner Bros. vezetheti be: a Digital Everywhere névre keresztelt filmgyûjtõ szolgáltatásuk arra hivatott, hogy a felhasználók különféle forrásokból származó filmgyûjteményét rendszerezze és bármilyen interneteléréssel rendelkezõ eszközrõl hozzáférhetõvé tegye.
A terv egyetlen szépséghibája, hogy a filmkalózok jelentette kihívásra nem nyújt megoldást, az említett szolgáltatók ugyanis mindannyian moziból már kifutott filmeket kínálnak, ekképpen inkább a televízióknak vagy DVD-piacnak képeznek konkurenciát. A fájlcserélõk népe által elvárt azonnaliság követelményének nem tudnak megfelelni. Míg húsz évvel ezelõtt a filmvilág perifériáján (azaz Hollywoodon kívül) élõ mozilátogatót csak mérsékelten zavarta, hogy a legfrissebb amerikai bemutató sokszor többéves késéssel jut el hozzá, a mai, újgenerációs nézõk már pár hetes csúszást is nehezen tolerálnak. Ha egy várva várt külföldi film hazai premierjét már kitûzték, a keményvonalas Mozi-hívõk képesek lehetnek önkontrollt tanúsítani, a törvénykövetõ magatartásra azonban jóval kisebb a motiváció, ha minimális az esélye egy hivatalos hazai bemutatónak, pláne ha eközben a külföldi sajtóvisszhangok vagy a barátok, ismerõsök lelkes beszámolói is tovább csigázzák az érdeklõdést.
A közeljövõ nagy kérdése, hogy vajon lesz-e olyan forgalmazó, aki, felismerve, hogy a periférián élõ nézõk egy jelentõs részének a frissesség fontosabb, mint a moziélmény, le meri drasztikusan rövidíteni a mozis és az online premier közti többhónapos távolságot, vagy engedi, hogy a létezõ keresletet továbbra is a feketepiac elégítse ki. A torrentezõk jelentõs része persze akkor sem fizetne az aktuális blockbuster digitális kópiájáért, ha ezt megtehetné, a többiek elõtt azonban így nyitva állna az alternatíva, hogy a vörös szõnyeges bemutató után pár nappal, kifogástalan minõségben, legálisan élvezhessék a filmet, olyan környezetben, amilyenben szeretnék.
Mindez egyelõre utópia, a nagy stúdiók aligha mernék felforgatni a hagyományos disztribúció jól bejáratott menetrendjét. A független filmesek ugyanakkor – elvileg – jóval bátrabban kísérletezhetnek az internetes forgalmazással, nekik ugyanis kevesebb vesztenivalójuk van – munkáik sok esetben amúgy sem jutnak el a mozikba. Többek között a szerzõi filmekre szakosodott fájlcserélõ honlapoknak is köszönhetõ, hogy egyes, saját hazájukban marginálisnak számító alkotók szûk körben világszerte ismertté váltak. Egy Kim Ki-duk- vagy egy Todd Solondz-film mûsorra tûzése sehol sem számít jó üzletnek, néhány ezer hûséges rajongójuk azonban majd’ minden országban van, együtt ez a globális közösség pedig már komolyabb vásárlóerõt képvisel. Erre az elgondolásra építenek a Mubi névre keresztelt, szerzõi filmekre fókuszáló online filmkönyvtár létrehozói is, akik a honlapjukon nem csak a mozgóképes ínyencségek letöltésére biztosítanak lehetõséget, de egyben ösztönzik a filmekrõl folytatott diskurzusokat is.
Jó érzékkel ismerte fel a közösségépítés fontosságát a hazai Magyarhangya filmforgalmazó csoport is, akik az online disztribúció helyett egyelõre a hagyományos mozilátogatás élményét szeretnék visszaadni. Egy-egy – a fájlcserélõkön lehetõleg még el nem érhetõ – filmet egy helyszínen, egyetlen alkalommal mutatnak csak be, ügyesen teremtve meg ezzel a vetítés eseményjellegét. A filmek összekapcsolása bérlet-rendszerben azonban nem éppen korszerû megoldás: a 2.0-ás nézõ a legkevésbé sem szeret zsákbamacskát vásárolni. Pont ellenkezõleg: az interneten szocializálódott közönség számára egy film „kipróbálása” – például: a YouTube-ra feltöltött filmrészletek megtekintése – éppolyan természetes eljárás, mint bármely más termék elõzetes letesztelése. Tetszik vagy sem, a mai nézõ profi fogyasztó – elvárja, hogy kiszolgálják az igényeit, és ha nem kapja meg azt, amit akar, kiszolgálja saját magát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/08 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10723 |
