Horeczky Krisztina
A filmjeiben szikrázóan szellemes Woody Allen nem az interjúkészítők álma.
Stig Björkman 1992-ben fogott hozzá missziónak beillõ megbízatása teljesítéséhez: készítsen beszélgetõkönyvet Woody Allennel. Az 1938-as születésû svéd író-kritikus-filmrendezõnek 1970-ben jelent meg interjúkötete Ingmar Bergmannal, majd 1999-ben Lars von Trierrel. A nyilvános szereplésektõl viszolygó, magánszféráját tiltott övezetnek minõsítõ (pop)ikonról több tucatnyi (férc)mû került piacra, ám Björkmanon kívül a Mester csupán honfitársát, Eric Laxet érdemesítette arra, hogy exkluzív társalgásaikat kötetbe rendezze. Lax – mértakadó orgánumok által méltatott, élménygazdagnak értékelt – munkája, a Conversations with Woody Allen: His films, the movies, and moviemaking 2007-ben jelent meg. Allent a róla két monográfiát is publikáló életrajzíróhoz több évtizedes, tartós szakmai barátság fûzi.
„Boldog lehet az ember, ha csak szerencsétlen” – mondja kétszereplõs kamaradrámánk fõhõse, a fényíró. Björkmanon pedig hamarjában eluralkodhatott a vészterhes érzés: egy túlélõtúrába ojtott akadályverseny résztevõje. Hisz’ alig melegedett be a diktafonja, mikor kipattant a világraszóló botrány: Mia Farrow és Allen szakítása, alpári indulatokat kiváltó gyermekelhelyezési pere. Mindennek oka a celluloidmágus, és a nála harmincöt évvel fiatalabb, adoptált lánya, Soon-Yi Previn között szárba szökkent szerelem. (Soon-Yi 1997 óta Allen neje.).
Az Allen-dolgozatok egyik vízjele káosz és Erósz pikáns elegye. Az író-aktor-komédiás-filmkészítõ nem tesz mást egész életében, mint hogy a káoszban halássza a rendet. Így például nem mondja le a találkozókat Björkmannal. Ennek lélektani-morális mögöttesét az alábbi kijelentéseivel magyarázom: „Minden, amit teszek, munka, …”; „… bármi, ami a munkától elterel, és mérsékli a munkakedvet, az önbecsapás, és kártékony lehet”. Az amilyen nemes, olyannyira rögeszmés fegyelmezettség azonban könyörtelenül rányomja bélyegét a kényszeredettségtõl terhes mûre.
Nem tartom szerencsésnek Björkman azon lankasztóan képzeletszegény elgondolását sem, hogy idõrendiségben tárgyalja (sic!) az oeuvre darabjait az 1969-es Fogd a pénzt és fuss!-tól a 2002-es Hollywoodi történetig. (A szerzõ 2002-ben, a kötet második, átdolgozott kiadásához újra interjúzott az alkotóval, leverõ eredménnyel.) Allen 1969 óta, minden esztendõben leforgat legalább egy opust. Melyet sohasem néz újra, részint, mert már a következõ terve foglalkoztatja. (Laxszel csakis kedvenc filmjeirõl beszélgetett. Ezek: a Csillagporos emlékek, a Zelig, a Kairó bíbor rózsája, a Férjek és feleségek, és a Match Point.) A fásultnak-feszültnek tetszõ Allen udvarias kimértséggel válaszol(gat) a filmjeit képkockáról képkockára fölmondó svéd kérdéseire, akinek magatartása egy, a nagytiszteletû professzora elõtt vizsgázó, verítékezõ éltanulót idéz. Ezért az interjúk túlnyomó többségének élvezeti értéke roppant csekély. A Bûnök és vétségek-fejezet azonban remeklés. Izgalmas továbbá, amikor az agnosztikus Allen a vallásos hit erejérõl beszél, vagy mikor megosztja velünk, miért van a változás ellen – beküldve egy jobbhorgot a keleti filozófusoknak, az ezoterikus guruknak, és a forradalmároknak. Fölvillanyozó közlése, hogy egy idõ után, váratlanul, egy nõ szemszögébõl kezdett el írni, ezért lettek központi karakterei a fehérnépek.
Woody Allen közismert ízlésvonzalmai mellett (Bergman–Csehov–Groucho Marx-szentháromság) határozottan teszi le a voksát szellemi hátországa, az európai kultúra mellett. Nem leplezi az álomgyári nagyüzem iránti megvetését, melyet léha, üres ceremóniákkal cifrázott, cinikus-pazarló életstílusnak értékel. Ugyanakkor: nem hisz az önmagát felsõbbrendûnek tartó, küldetéses Mûvész abbéli szakrális meggyõzõdésében sem, hogy kultikusain keresztül majd tovább él az Emberiség emlékezetében. Õt citálva: „Shakespeare egy jottányit sem profitált abból, hogy túlélték a darabjai. Jobban járt volna, ha életben marad, és a darabjait felejtik el”.
Az igyekvõ, kíváncsiság helyett megfelelési vágytól vezérelt Björkman, s a hûvösen józan, az olvasói rokonszenvre-elvárásokra fittyet hányó Woody Allen vértelen produkciója elvétve hat serkentõleg. Heroikus erõfeszítéseik következménye mégis egy szerethetõ munka. Megható, ahogyan Björkman, e derék harcos, (föl)készül az összejövetelekre, melyekhez bár az õt a manhattani otthonában (is) fogadó, tartózkodó Allennek föltûnõen semmi kedve. Olyanok õk, mint Szonya és Ványa bácsi: dolgoznak, makacsul, másokért, szakadatlan – és várják, hogy jöjjenek már az angyalok.
Európa Könyvkiadó, 2010.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/08 17-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10713 |
