Varga Balázs
A német fesztivál a kelet-nyugati kapcsolatépítés fóruma.
Amikor tíz évvel ezelőtt elindult Wiesbadenben a goEast fesztivál, egy kelet-európai filmekre koncentráló mustra elsősorban kulturális missziónak vagy politikai gesztusnak számított. Sikeres alkotók és filmek akadtak ugyan, de a régió filmjei jobbára társadalmi-politikai szempontból voltak érdekesek. A kétezres években azonban változott a helyzet. A román újhullám, a fiatal magyar film vagy az orosz fenegyerekek nemzetközi fesztiválsikerei újra divatba hozták a kelet-európai filmet. Az idén tizenegyedik alkalommal megrendezett goEast reagált a trendre, de az eredeti célkitűzéshez, a keleti-nyugati kulturális kapcsolatépítéshez is hű maradt. A fesztivál a régió filmkultúrájának műfaji, nemzedéki, kulturális sokszínűségét kívánta felmutatni, és ez a program szimpatikusan nyitott, eklektikus műsort eredményezett. A lengyel vámpírvígjáték román egzisztencialista drámával és cseh történelmi tragikomédiával rivalizált, éjjel filmfőiskolák mutatkoztak be, délelőtt pedig a projektjeikkel meghallgatásra készülő pitch-csapatok népesítették be a fesztiválközpontot. Kiemelt kerekasztal-beszélgetés foglalkozott az új román filmmel, és szimpózium vizsgálta a szélsőjobboldal filmes reprezentációját.
Wiesbadenben idén az oroszok és a románok vitték a prímet. A fődíjat sokan látatlanban odaadták volna Cristi Puiu új filmjének, a háromórás, radikálisan minimalista Aurorának, ám a nyertes végül egy abszurdba hajló orosz bosszúfilm lett. Rendezője, Alekszej Balabanov csak szűk körben ismert idehaza, pedig a kortárs orosz noir kulcsfigurájaként, kultuszfilmek és provokatív szerzői művek alkotójaként napjaink orosz filmjének egyik legizgalmasabb alakja. A kilencvenes évek közepének Szentpétervárán játszódó Fűtő hőse egy afganisztáni veterán, harctéri sebesült idős jakut, aki naphosszat szótlanul táplálja egy ipari üzemben a tüzet, és hagyja, hogy alkalomadtán bérgyilkosok is a kemencéjében tüntessék el áldozataikat. Máskor készülő regényéből gyerekeknek olvas fel a tűz mellett. Lánya szőrmével kereskedik, bérgyilkost fogad az ágyába és rosszul választja meg a barátnőjét-üzlettársát. Aztán a komótosan tekergetett szálak összefutnak, és a történet véres bosszúfilmbe fordul. Balabanov filmjében az erőszak természetes, banális, és a másodperc töredéke alatt lezajlik. A Fűtő éppúgy távolságot tart a realista társadalmi drámaként előadott, hagyományos kelet-európai bűnfilmtől, mint a Fargo vagy Ponyvaregény-tipusú posztmodern meta-erőszakfilmektől. Eszközei pimaszul egyszerűek és nyersek. A leszámolásjelenetek közé laza passzázsok kerülnek, az átkötéseket és öldökléseket derűs, latin hangulatú gitárzene kíséri, a film végén fekete-fehér etűdben elevenedik meg a fűtő meséje. Pofátlanul szentimentális, rafináltan hétköznapi, brutális darab – és nem utolsósorban a posztkommunista orosz társadalom cinikus-szarkasztikus allegóriája.
A másik orosz versenyfilm, a Szibéria, mon amour szintén sajátos posztszovjet allegória volt, ám nem a szarkasztikus, hanem a szentimentális fajtából. A hatások halmozása az utolsó előtti jelenetben érte el a csúcsot, melyben a kútba zuhant unokájának segítséget kereső, kiéhezett ebekkel megharcoló, nem sokkal korábban kirabolt és megvert nagyapa egy monumentális „sarló és kalapács”-szobor előtt fekszik az út szélén, a csodaszerű megmenekülésben és megmentésben bízva. Nem hiába. Slava Ross filmje bombasztikus klisé-enciklopédia, de azért van erő is a hatásvadászatban. A Szibéria, mon amour, miként bizonyos szempontból a Fűtő, a kortárs orosz film egyik erős vonulatát példázza: a posztkommunista idők mitikus történetekben való értelmezését.
A két orosz versenyfilm erőszak-koktélja, illetve Cristi Puiu Aurorája (melyben három órán keresztül, mellékszálak és epizódok sorozatán át, a cselekedetek motivációitól szinte teljesen megfosztva kísérünk végig egy negyvenes férfit, amint szisztematikusan legyilkol néhány embert, akik miatt megbicsaklott az élete) sokkterápiának éppen megfelelt. Akit pedig a radikális szerzői vízióknál jobban érdekeltek az intimebb történetek és a finomra hangolt irónia, azok a másik román, illetve a magyar versenyfilmmel vigasztalódhattak. Marian Crisan idehaza a Titanicon vetített Morgenje, illetve Miklauzic Bence sok fesztivált megjárt filmje, A zöld sárkány gyermekei már csak a témájuk hasonlósága okán is egymás mellé került a programban. A két kelet-európai buddy movie (az egyikben román–török, a másikban magyar–kínai párost hoz össze a véletlen és a dramaturgia) az orrnehéz társadalmi témák újrahangolásával, a példázatos drámák helyett az emberi interakciók bemutatásával mutatta, hogy miféle régi-új útjai vannak még a kelet-európai filmnek, amikor az itt-és-mostról kíván beszélni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 49-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10703 |
