Búcsú a fegyverektõl. Ez lett volna ennek a dolgozatnak a címe, s nem azért nem lett, mert már lelõtte valaki, hanem mert e végsõ cím megkerülhetetlen, s sajnos lényegesebb is, mint a búcsú maga. Noha több irányba is búcsút intünk most, a sorsunktól elköszönni – szemünk állásán változtatni – nem tudunk.

Kosztümös francia film, a XVIII. század második felében és a hetvenes évek elején játszódik. A korosodó Casanova hazafelé tart – hiszi, végleg – Velencébe, a kalandozások kora múltán, immár megöregedve. Errõl szól a Casanova visszatér alapjául szolgáló Arthur Schnitzler-kisregény, amelyrõl jó tudni, 1918-ban íródott és jelent meg, szerzõje ekkor a hõssel nagyjából egykorú. S a vászonra vitel idején ennyi a színész is, akire ezt az egészet most újra kitalálták: Alain Delon. Személye, meg hogy köpenyes-kardozó, egy régi történetet idéz, e mese során elbúcsúztathatunk egy rég elhalt filmtípust, merészebben akár mûfajt, de a nézõpont, a látásmód örök, az velünk marad.

Hogy is volt? A hazafelé tartó Casanova környezete és saját maga áltatása végett egy Voltaire-hez címzett vitairatot szerkesztget, hiszen mi bizonyíthatná jobban, hogy élõ emberrel akadnak össze a mellékszereplõk, mint az, hogy a kor legjelesebb elméjével készül párviadalra kelni, annak eszméit igyekszik pontról pontra megcáfolni. Hagyjuk el õt, hisz nem is él, nem is van, nézzük, hogy is volt, mikor Alain és Voltaire még nem ellenfelek, hanem testi-lelki jóbarátok voltak. Ez pedig nem más, mint a kezdet: A fekete tulipán, melyben a hõs hû hátasát, a derék négylábút hívták Voltaire-nek.

Odamentem. Kimentem és leléptem, milyen hosszú volt a sor. Éppen húsz méter, a legkülsõ kerületben. A legutánjátszóbb mozi elõtt. Most valami bútorraktár. A mozik a nagy hidegekben összehúzódtak, a város közepe táján gyülekeznek. Párhuzamos történet ez, a szocialista falvak temetõinek meséjével. A városiasodásnak csúfolt provincializmus egyre beljebb szorította õket. Mint éles beretva a nem kívánt borostát, úgy nyeste le valami furcsa szándék a kispiszkosokat is a város végeirõl. (Búcsú tehát e sejtelmes intézményektõl is. „A bezárás elõtti utolsó stáció az átalakítás. Párnás székeket raknak bele, aztán becsukják. Új székeket raktak még a fal mellé is, ily módon egyoldalúvá téve a nézõteret...” – írja kedvenc jegyszedõ nénim a Búcsú a baloldaltól címû mûvében.)

Szóval húsz méter hosszú volt a sor, csak most kellett kilépni, akkoriban szotyolahéjból húzott kondenzcsík mutatta, meddig ért. Mindi] ugyanolyan hosszú, hiszen még nem volt szokásban bemenni Pestre egy filmért, nem is kellett, a kerületben, úgy 5-600 méterrel odébb, volt egy premier mozi is, az elõtt is sor állt, ahogy a kispiszkos elõtt.

Azért e hosszas kitérõ, mert – remélem, kitetszik – egy jól meghatározható korban egy j ól körülírható rétegnek (közönségnek) sokat jelentett a kosztümös francia film. Megérte hát a várakozás. (A mozin belül további tíz métert kellett leküzdeni a pénztárig.) A szegényember mozijában játszott filmek, e kardozós franciák rosszak voltak és buták, kivált átlátszóak és egyformák. Csakhogy könnyû kardokra és karcsú paripákra, vöröshajú nõkre és lobogó ingekre, intrikus vigyorra és harsány hahotára hangszerelték õket. Ilyenformán arról szóltak, hogy lehetséges az élet a földön. És nincs is olyan messze, itt van mindjárt a Mars világosabb oldalán. A kardforgató és az útonálló Hermész kisunokája volt, a nyugati világ üzenetét hozta azoknak, akik Voltaire-t csak nézni szerették, akkor is inkább vágta közben. Jött D’Artagnan, Surcouff, Cartouche és Pardaillan lovag, hozta a maga kis hírét, bele a buta, és késõbb érdemtelenül felmagasztosított hatvanas évekbe, a második világháború utáni korszak legsötétebbikébe, a felejtés évtizedébe.

S most, hogy a vásznon újból karddal a kezében az úton áll Alain Delon, megkívántatik a visszatekintés, pláne annak, aki tõle számíthatja a kalandozások korát. Véle kezdte a moziba járás, a filmnézés, szavamra, oly káros szokását.

Van egy jelenet, szinte kultikussá lett, mindjárt A fekete tulipán legelején, mi segíthet talán kijelölni késõbbi tájékozódási pontokat. Az eszközhasználó emberé. – Mert kalandozni meg vágtatni könnyû, de kevés az olyan hõs, ki néha ésszel él. A közmondás csupán a kardra ad tanácsot, ám e filmek többségében a fõszereplõ idióta. Nem így Tulipán, aki kampóval dolgozik. A lovas üldözési jelenetek a mozi felfedezése és a western óta szigorú szabályok szerint játszódnak. A postakocsi menekül, nyomában vágtatnak az útonállók, bizonyságául annak, hogy ez egyáltalán nem olyan statikus szakma, mint a neve sugallná. Utolérik, de hogy megállítsák az úton, ahhoz elõbb át kell ugrani a saját lóról a bakra, és ott leütni a kocsist, vagy az ostorhegyesre, és ott azt mondani, hó-ha meg brrr... A kampós jelenetet nem mesélem el, arra mindenkinek emlékeznie kell. Neves kommersz rendezõk is ûzték ezt az ipart, az eszközhasználónál maradva például: Steno, a kiterjedt életmûvû mester, ki annyi mindent csinált a Toto-filmektõl Piedonéig; a Vörös rózsák Angelicának címû filmjében a börtön falát válogatott kínzóeszközökkel díszíti, nyilván, hogy az elítéltek szabadidejükben, mintegy házi feladatként fél órára spanyolcsizmát öltsenek, ám de milyen jól jön a nyakszorító (eltúlzott méretû harapófogó), mikor a gonosz vízzel árasztja el a kazamatákat, a hõs és a vörös hõsnõ csak összeszorítják véle a rácsokat, s irány a szabad világ! De õk csak a szabályt, a mûfaji szabályt erõsítõ kivételek. A többség sajnos elég hülye.

Kik is voltak õk, és mely filmekben fordultak elõ? Alain Delont immár ismerjük, az õ neve mellé mindig is, azóta is Belmondóé kívánkozik. Itt érdekes, hogy õ is csak egy kardforgató szereppel dicsekedhet – Cartouche volt Philip de Broca filmjében, Claudia Cardinale oldalán – bizonyságául annak, hogy ezek azért mégiscsak B-kategóriás mozik voltak. Ennek dacára hasonlóan nagy nevekkel találkozhatunk a csodálatos férfiak között. A púpos Jean Marais és még egy tulipános, a Fanfan, Gérard Philipe (Királylány a feleségem). Az igazi sztárok azonban nem õk voltak – gyaníthatóan rossz fényt vetett rájuk, hogy megfordultak komolyabb helyeken is –, hanem Gérard Barray. Õ volt Surcouff, a hét tenger ördöge, Scaramouche a különös komédiás, D’Artagnan és a Pardaillan lovag egyszemélyben. B-filmek B-csillaga, mára már elfeledtük, akár D’Artagnan keresztnevét (Charles). Azokról a csodálatos asszonyokról meg még szó sem esett. Gina Lollobrigidától Virna Lisiig hosszú lenne a lista. Emléküket csupán a Film, Színház, Muzsika bekötött évfolyamainak címlapképei õrzik. Néha valamelyikük feltûnik egy televíziós talk show-ban, és arról mesél, milyen volt szõkesége. Hagyjuk el õket is, mint Casanova, s tekintsük át e filmek néhány jellemzõ fordulatát.

Szóljon a zene! Mûfaji jellegzetesség volt a fülbemászó dallam, ami akkoriban minket különösen közelrõl érintett. E dicsõ kor volt ugyanis a honi beatmozgalom hajnala. A szép, igaz történeteket ismerjük mind. A ma már szintén Casanova-korú sztárok naponta elmesélik. Voltak -a Helyek, meg voltak a külvárosi kerthelyiségek, ott úgy ment a forradalom, hogy a bandába a fõnök közvetlenül a tangóharmonikás mellé szerzõdtetett egy gitárost is, ha már ez kell a népeknek, de itt aztán nem lesz je-je meg miegymás, értve vagyok, apuskám? No, itt hallottam elõször a Kalandorok témájának úgynevezett feldolgozását és A kalózkapitány fõcím zenéjét. A fekete tulipán füttyjelét, meglehet, még Cseh Tamás is tudta fütyülni. A Kalandorok dallama még a mai zenés mûsorokban is heti szokásos rejtvényeink közé tartozik, csakhogy ez nem volt kösztümös film. Annyi baj legyen, mégis itt a helye. Mert amit a remek fiúk akkoriban megtettek tollas kalapban és hosszúszárú csizmában, azt szinte egy füst alatt eljátszották civilben is. Teljesen párhuzamosan futottak, ugyanaz a történet, ugyanazok a színészek, csak a haditechnika korszerûsödött. André Hunebelle, az egyik legismertebb iparos, az 1953-as (tehát a mi szempontunkból nem az igazi) A három testõr rendezõje az aktuális Fantomasszal vált valódi nagyágyúvá, de leforgatta a Modern Monte Christót is. A Surcouff-filmek analóg darabjai a Hekus-filmek voltak (Vigyázz, hekus!, A hekus és azok a hölgyek) szintén Gérard Barray-val. És zenés utazásunk juttat elõször célba. E filmek, s ez feltétlen javukra írandó, már a kezdetektõl önmaguk, és kicsit félénken Hollywood paródiái voltak. Viszont jó tizenöt év múlva, mikor már elérkezett az idõ egy nyílt paródia elkészítéséhez, talán nem véletlenül, egy-közkedvelt, szintén másodvonalbeli zenebohóc trupp tette ezt meg, ugyancsak szárnyaló melódiákkal kísérve. A négy Charlot. A három testõr paródiájuk a szolgák szemszögébõl mesélte el a történetet. Épp négyen voltak, mint Planche, Grimaud, Bazin és Musqueton. De nem õk találták ezt ki. A rafinált inas már elejitõl fogva, mint álruhás királyfi, a hõsök között mászkált, s ha testi erõben és szépségben nem is, de fifikában, kópéságban feltétlenül versenyképes volt. Ha elsõ osztályúnak Tatit tekintjük, akkor bízvást állíthatjuk, az egyébként igen kiváló, másodvonalbeli francia komikusok kivétel nélkül ebben a szerepkörben tûntek fel. Az õ névsoruk legalább olyan hosszú, mint a hõsöké és hõsnõké. Bourvil, Fernandel, Luis de Funés és a kevésbé ismertek, mint az idõk folyamán jelentõs karakterszínészszé terebélyesedõ Michel Gálabru, Paul Prébois, Jean Lefébre és folytathatnánk. Õk személyesítették meg a célközönséget. André Hunebelle A három testõre kétszemélyes mozi. Van D’Artagnan és a személytelen, arctalan, jelentéktelen címszereplõk, meg Bourvil, a szolga: Planche, a leleményes picard. Az 1961-ben készített Gerard Barray-s változatban már játszik mind a négy inas. -Csupa fazon mind, különbözõ, igen éles karakterek. Ez az út egyenesen vezet el a zenebohócokig. A filmet Bernard Borderie rendezte, kinek kezét a Pardaillan-kalandok dicsérik, és a Hét katona meg egy lány, Jean Marais-val. Mikor D’Artagnanról beszél, nagyon komoly. Mégis, nála derül ki legnyilvánvalóbban, milyen tökkelütött fickó is valójában õkelme. A királyné gyémántjai egyszerû zálogházi mûvelet. Egy léha fõúri szerelmes elviszi az ékszereket, az ostoba balek még élete kockáztatásával visszahozza õket, míg a szolgák sült kacsával töltekeznek. E két feldolgozás a legkiválóbb példa ezen irály felette álszent voltára. A bájos Constance ugyanis mindkét esetben unokahúga a korlátolt öregecske és még kollaborálásra is hajlamos Bonacieux-nek, és nem a neje õnagysága, ahogy az írva vagyon. Ilyen fokú szabadosság nem megengedett, elsõ a család. Nem is tetszene ez nekik, de semmi szín alatt se adjunk ötleteket. Ideje kimondani, errõl szóltak ezek a filmek. És mifelénk még az eredeti szándéknál kicsit jobban is. Plebejus mulatság, a szegényemben mozija. Csak õk hihettek el akkora baromságot, hogy hülyék a gazdagok, pont abban a korban, a hatvanas években, mikor a magához való ész világvallássá emelkedett. Miért az az idióta, aki békacombot ropogtat és szép kabátban illegeti magát? A kisebbrendûségi komplexus filmjei ezek. Ami egyébként is a magához való ész ikerholdja.

S a ruhákon és szerszámokon túl ebben rokon vélük Edouard Niermans mai filmje, a Casanova visszatér, amely szintén – és teljesen mindegy, hogy az öreg – vagy máskori – kisebbségi érzés mozija. Mûködnek a régi reflexek. Jean-Claude Carrière, a nagy tapasztalatú forgatókönyvíró elsõ dolga az volt, lévén elégedetlen az irodalmi alapanyaggal, hogy kitalált egy „új” szereplõt. Aki nem látta, már az is tudhatja, szült Casanovának egy szolgát, kinek viszonya gazdájához, akár a nézõé és a hõsé e bolhacirkuszban. Az ügyes és nagypofájú inas legfõbb törekvése ugyanis – mint annyi elõdjének – mindenben utánozni a fõnököt. A még romjaiban is nagy kalandor meg a piti kis ügyeskedõ. Íme, vitézségbõl minta. A hétköznapokban, a mozin kívül is csupa filmhõs között intézzük ügyes-bajos dolgainkat. Ehhez képest bagatell, hogy a nagyfiúk milyen villámló szemmel néztek körül egy-egy ilyen elõadás után a téren, néha attól kellett tartani, hogy valamelyikük kardot ránt. De az, hogy elõtte a híradóban – volt még Filmhíradó és két (pesti és budai) híradómozi – hova mentek a katonák, az mifelénk a kutyát sem érdekelte.

Közben meg a Casanova visszatér nem is igazán ezen filmek folytatója, csak a hõs és a demagógia a közös. Mert az idõk során (kikecmeregve a hatvanas évekbõl) a mindenáron való kardozásnak leáldozott. Kialakult egy újabb, ha lehet, még faramucibb típusa a kosztûmön filmeknek. Ezen mûvekrõl már nem eldönthetõ az eddigi egyértelmûséggel, hogy kinek is szólnak. Látszólag érzékenyebb szíveket vesznek célba, de igazi érzelmeket csak a legritkább esetben ébresztve, tõrük a delejes semmibe döf. Emezek feje fölé és amazok talpa alá. Onnan ismerhetõk föl, hogy bennük csak a legvégsõ esetben rántanak kardot a szûnni nem akaró hõsök. Értsd: a film legvégén. Még nehezebbé teszi a bemérésüket, hogy ezek között már komoly dolgozatok is akadnak. Steven Frears munkája, a Veszedelmes viszonyok egy ilyen kivételes példa. Jellemzõbb viszont a már-már paródiájaként is felfogható, A király ágyasa címû opusz. De mi most csak a jobbakat emlegessük! Barry Lyndon, A rajzoló szerzõdése és az igazi nagy elõd, A postakocsi. Akármilyen jók, ezek mégiscsak álfilmek. Jellemzõen inka b bulvárkritikai fogadtatásuk volt kedvezõbb. Niermans számára, és idáig rendben is volna, õk a minta. Csakhogy az egészbõl mit lát? Az eszcájgot, meg a végín a dögös párbajt (mellesleg ezt is Schnitzler írta meg neki). Jól eldicsekszik. A postakocsiban látható egy homokfutó, abban utazik a varennes-i éjszakán a magányos Casanova. Az ilyen tárgyú írás nem maradhat Marcello Mastroianni elõtti kalapemelés nélkül – így mi. No, én ennek megépítettem a pontos mását, és ugyanaz játszik nálam is – így õ. Még csak nem is az a különbség – pedig hát a különbség, mely Mastroianni és Delon között amúgy színmûvészetileg mutatkozik... – hanem az, hogy a delizsánsz az invenció helyett érkezik a filmbe. És ez már sok, vagyis inkább elég. Az már nem is megdöbbentõ, hogy Alain Delon, ki egyébként nagy színész, hosszú pályafutása alatt nem ismerte föl, hogy ha mindenféle nímandok és niermansok kezére adja magát, magyarán a filmben az történik, amit õ akar, abból még nem született semmi jó. Mi belõle megmarad, csak az, amit erõs kezek szorításában produkált. No meg a fekete tulipánok, ahogy szaladnak a helyiérdekû vonalak mentén. De ez inkább csak érdekesség. Így vannak ezzel mások is, hogy messze ne menjünk, Belmondo, ez ilyen szakma, színészsors, vagy mi.

Az igazi hõs alakja, ami nem intézhetõ el ennyivel, egy kézlegyintéssel. Giacomo Casanova, Saintgalt lovagja, a legendás figura. Most mód nyílik visszatérni alapvetõ mondandónkhoz, miszerint a kosztümviselés patológiás eset. Az öreg, legendáin túljutott nõbolond kitüntetett kedvence az eddig emlegetetteken túl is számos mûnek. Még maga Fellini is hosszan és kéjesen pepecsel a legatyásodott kalandor körül. A kényelmes szembenézés, a kevésbé fájdalmas önvizsgálat kõvendége õ. Schnitzler és Delon különbözõ egyéniségû, más fajsúlyú alakok, mégis... Mennyivel kellemesebb parolázni az öregedéssel úgy, hogy közben másik kezünkkel egy másik fogatlan medvének jól megcibáljuk a fülét. A méltóság nélküliségben találkozik sajnos e film az alapjául szolgáló kisregénnyel – mondjuk ezt az író érdemeinek elismerése mellett. Ám mind jobban szeretve Ettore Scolát és Marcello Mastroiannit.

Nekünk meg, méltatlankodnak, fele olyan korúan hasonlókkal szembenézõknek mi marad? Mint Casanovának: az emlékek. A francia kosztümös filmek emlékei – amelyek a legritkább esetben voltak csak franciák. Többségük francia-olasz volt. A kasztíliai sólyom meg francia–olasz–spanyol. Sokáig azt hittük, a csúcs a francia–olasz–spanyol–nyugatnémet. Aztán jött a Fantomos a Scotland Yard ellen, ez ugye már ki se férne. S mi, a sorban szotyizó porbafingók, azt hittük, nekünk üzen Európa boldogabbik fele. Így is volt. S az üzenet, a titok ma is kiolvasható a szolgák tekintetébõl, egy ló vigyorából. A gyerekek ma már nem kardoznak, inkább nagyvadra mennek: õsgyíkokra vadásznak. Ideje hát nekünk is elbúcsúzni a kézifegyverektõl.