Filmvilág

Magyar Műhely

Filmesek az új filmgyártási struktúráról

Filmrendszerváltás

Meghalt a király, éljen a király! – mondta nem kevés malíciával egy filmrendező a Filmszemle záró partiján.

Május második hetében, ahogyan azt Andy Vajna Berlinben ígérte, felszállt a füst. Egy év „tatarozási szünet” után – tavaly május óta gyakorlatilag nincs pénzmozgás magyar filmprodukciók és az állami büdzsé között – formát öltött az új struktúra, mely minden elemében más, mint a húsz éve létező. Ugyanazon a héten a minisztérium jogutód nélkül megszüntette a Magyar Mozgókép Közalapítványt – a mai napig érvényben lévő Filmtörvény által felruházott pályáztató önkormányzati típusú szervezetet –, melynek jelentős vagyonelemeit a frissen alakult Magyar Nemzeti Filmalap veszi át. A kormánybiztos pedig tárgyalásokat kezdett a bankokkal, a NEFMI-vel, a Médiahatósággal és a televíziókkal a „hogyan tovább?”-ról.

Sokan gondoljuk, a teljes filmrendszerváltásnak a pénzügyieken kívül egyéb okai is voltak. Például hogy a magyar filmszakma az utolsó évtizedben olyan szabadságban élt, ami valószínűleg a világban is páratlan. Mikor Berlinben, februárban több filmalap képviselője megemlítette, mennyire jó volt a budapesti modell, nyilván erre is gondoltak. A magyar filmrendező – még ha szerény büdzséből dolgozott is –, szabad volt, mint egy alanyi költő. A húsz éve alakult, önmagát folyamatosan reformáló önigazgató rendszer, mely az utóbbi években átlag 4-6 milliárd adóforintot pályáztatott választott szakkollégiumain keresztül, s 2004-ben kiküzdötte és – többpárti egyetértéssel! – elfogadtatta a térség egyik legliberálisabb filmtörvényét, nem volt alárendelve sem a piacnak, sem a politikának. De a „közízlésnek”, vagy az állami adminisztráció ízlésének sem.

A rendszer nem volt tökéletes. Például a gyenge teljesítménynek egy-egy produkcióra nézve nem voltak következményei. A televíziókkal –jóllehet önhibáján kívül –, a magyar filmnek enyhén szólva nem volt termékeny kapcsolata. A „kentaur” magyar producerek felelőssége, szerepe pedig más természetű volt, sok szempontból kiszolgáltatottabb, mint európai kollégáiké. És persze csuda dolgok születtek ebből a páratlan szabadságból. A torinói ló, Pál Adrienn, Frankenstein terv, Womb, Antigoné – hogy csak néhány, a 42. Magyar Filmszemlén látható filmet említsünk. Bibliothèque Pascal, Fehér tenyér, Friss levegő, Delta, Szép napok, Johanna, Iszka utazása, Dolina, Ópium, Másnap, Madárszabadító, A sírásó, Dealer, Rengeteg, Taxidermia, Hukkle, Werckmeister harmóniák, Csoma legendárium, József és testvérei, Privát Magyarország-sorozat – ha a korábbi évekből szemezgetünk. Többségükben különös, szabad, megszenvedett világmagyarázat, gondolat- és műfajkísérlet. (Ellenséges kontextusban: lila, öncélú, művészkedő pénznyelőgép.) Született néhány remekül teljesítő zsánerfilm is (Kontroll, Csak szex és más semmi, Valami Amerika, Szabadság, szerelem, Konyec, Üvegtigris 1-3). És tekintélyes mértékben készültek filmselejtek persze, mellyel a nagy filmnemzetek raktárai éppúgy teli vannak, mint a mi archívumunk. Ahogy Dettre Gábor vagy Fliegauf Benedek fogalmazott: Valakinek a rossz snitteket is el kell készíteni. Sok selejt, több jó film, kevesebb selejt, kevesebb jó film. A filmgyártás már csak ilyen.

Az MMKA minimális pénzből maximális mennyiségű film létrejöttét generálta, akármit is beszél a bulvársajtó. Plusz vitte a hátán az artfilm forgalmazást, a szaksajtót, a filmklub mozgalmat, a Filmarchívumot, a fesztiválokat, a Filmszemlét, támogatta a Filmművészeti Egyetemet. Többnyire 400 versenyfilm: 30-35 nagyfilm, 200 körüli dokumentumfilm, 50 rövid animáció, 100-120 kisjátékfilm, 8-10 nemzetközi koprodukció volt az évi termés a Filmszemléken, mindez átlagban 4-6 milliárd forint támogatás felhasználásával, a fizikai lehetetlenség határán. (Ez a gyakran szörnyülködve emlegetett „hatalmas” összeg, a 6 milliárd forint mai áron felfelé kerekítve 32 millió dollár. Ebből egyetlen, nagyon szerény kivitelű hollywoodi film készülhetne.)

A magyar filmgyártás 2004 óta maximális kapacitással üzemelt. Ennek következtében gyors egymásutánban több új generáció is elindulhatott. Fiatal rendezőink úgy saccolják, velük együtt legalább 20-25 komoly vetélytársuk vár nagyjátékfilmes startra. Akkor jött tehát a krach, amikor a legjobban fel volt fűtve a rendszer.

Végzetesnek bizonyuló hiba volt, hogy a bukófordulóban – a választások idején – az MMKA-t több milliárdos kifizetetlen banki kölcsön terhelte. Hogy az Alapítvány vagy az állam hibájából, egyelőre nem világos. A fedezet – nem elhanyagolható tény– papíron megvolt (2013-ig összesen 26 milliárd Ft mindkét fél által aláírva) de a papír, még ha miniszteriális is, a frissen választott establishmenteket nálunk kevéssé szokta érdekelni.

Más természetű „hiba” volt talán, hogy a magyar film legjobbjai, a játékfilmes élmezőny a magyar társadalom problémáira valamiért – elemezni fogjuk majd, mert rá fogunk érni –, nem volt igazán érzékeny. Sem a politikai kettészakítottság, sem a középosztály tragikus kapaszkodása, sem az értelmiség folyamatos két évtizedes árulása, sem a szemünk előtt játszódó etnikai dráma nem érte el a játékfilmesek többségének ingerküszöbét. Olyanok lettünk/voltunk a végére már, mint az operafanok, vagy egy ínyenc klub. Másként mondva: minimálisra zsugorodott a játékfilmre feladott társadalmi megrendelés. A mára szinte alig mérhető, párezres nézőszámok mellett ez a másik tény, amit szűklátókörűen merkantil szellemű új kormányunk végül a filmszakma ellen fordított.

Andy Vajna kormánybiztos koncepciója arra vállalkozik, hogy – hite szerint – a fejéről a talpára állítsa a dolgokat. Az eddigi demokratikusan veszekedős önkormányzatiság helyett egyszemélyi kormánybiztosi felelősség. Közalapítvány helyett ZRT. A költségvetési lazaság helyett projektcégek és szoros központi ellenőrzés. A veszélyes és drága banki finanszírozás helyett közvetlen utalás – amerikai szisztémában – forgatási időben hetente. A szakma által választott számos szakkollégium helyett előolvasó rendszer és egyetlen 5 fős grémium, melyet a kormánybiztos állít össze. Kreditrendszer lesz, ízlés preferencia – állítólag – nem. Folyamatos, ingyenes pályázati lehetőség váltja fel a költséges, időszakos pályáztatást. A gyártás-centrikus szemlélet helyett, ahol minden erő és pénzeszköz arra koncentrálódott, hogy csak „legyünk leforgatva”, alapos előkészítés, gondosan kimunkált forgatókönyvek, sokkal több figyelem a marketingre. A „filmtúltermelés” helyett évi 8-10 játékfilm, az induló helyzetben mindössze 2 milliárd forintból. Minden műfaj a néző által preferált helyen: nagyok a Filmalapnál, kicsik – doksik, kisjátékfilmek, rövid animációk – a tévénél. Szétaprózott állami filmpénzek helyett „egyablakos” rendszer.

Tiszta, világos beszéd. Lássuk, mint szól hozzá a „plebs”, akinek – nem lévén hivatalos szakmai egyeztetés, alku, legfeljebb egyéni meghallgatások, a ius murmurandin kívül egyéb joga nem maradt.

Az új rendszer legproblematikusabb elemei a megszólalók szerint az egyharmadra csökkenő filmszám, az „egyablak”, mely könnyen jelenthet egyetlen ízlést, az egyszemélyi döntés a kuratórium tagjait illetően, valamint a kisműfajok (gyakorlatilag a szakma háromnegyede!) áttelepítése a Médiaalaphoz, melynek vezetői a mai napig azt se mondták a filmeseknek hogy bikmakk.

A jövő mindazonáltal sok mindent tartogathat. A szakma leromlását épp úgy, mint egy teljes generáció- és ízlésváltást. A kormánybiztos ambícióin, nyitottságán múlik most szinte minden. Hogy voluntarista lesz-e, vagy inkább kíváncsi: kik ezek a fura filmes fazonok itt Budapesten, mit tudnak nagyon jól, miről beszélnek, mit akarnak?

Fliegauf Benedek filmrendező, Womb – Méh című angol nyelvű, német-magyar koprodukcióban készült filmje jelenleg is fut a magyar és német mozikban. Nyáron új filmet forgat, Szállnak a varjak munkacímmel, alacsony költségvetésből, koprodukcióban.

„Ez a koncepció inkább célokat jelöl meg, mintsem megoldásokat ad. A megjelölt célok korrektek, mind egyfelé mutatnak: igényesen szórakoztató filmeket létrehozni. Az, hogy ki, mit ért az igényes szórakoztatáson, már összetettebb kérdés. Engem például a Sátántangó, a Hukkle, az Iszka utazása igényesen szórakoztat. Magyarországon jelenleg nagyon erős a forgatókönyv-lobbi, ami üdvözlendő, mert többnyire jó szándékú, tettre kész emberek proponálják. Nekem azért vannak fenntartásaim. A forgatókönyv nem fontosabb eleme a filmkészítésnek, mint a casting, a látvány, a színészvezetés, a világítás és a hang. Miért lenne? A film összművészet. A magyar filmtörténet számos remekműve klasszikus forgatókönyv nélkül készült. Kétlem, hogy a Szegénylegények, a Szürkület vagy a Kis Valentino könyvei együtt kitesznek mondjuk 30 oldalt. És aki a fenti „forgatókönyvekben” plot-point-okat, karakter-exponálást és egyéb ilyesmit keres, csalódni fog. Talán az lenne a legfontosabb, hogy megértsük: Magyarország filmművészetének nem az a dolga, hogy jó zsánerfilmek szülessenek. Ez a törekvés nekem azt juttatja eszembe, mint amikor a nehézipar országa akartunk lenni.”

Pusztai Ferenc producer, idén az ő filmje, a Kocsis Ágnes rendezte Pál Adrienn nyerte a Szemlén a fődíjat valamint a közönségdíjat; a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválról pedig a kritikusok díját hozta el. „Próbáljunk optimisták lenni. Egy-két hónapon belül a minőségi projektek talán pénzhez jutnak. Bízzunk benne, hogy ízlés-elvárás nincs. Az elvárás a profin előkészített, jól összerakott csomag. És ez hiányzott a régi rendszerből. Én azt érzem, maximálisan nyitottak az új Filmalap vezetői. Talán nem céljuk a koprodukciók támogatása, de ellene sincsenek. A régi rendszer nem igazán követelte meg a profi előkészítést. Volt egy csomó túlköltés, a forgalmazással pedig egyáltalán nem foglalkoztak. Az MMKA egyébként körülbelül 400 millió forinttal tartozik a banknak csak az én filmjeim után. A nyomozó óta, mellyel 2008-ban számoltam el, egyetlen filmemet sem fizették ki. A bankproblémát egyébként úgy érzem, az új rendszer meg akarja oldani. Az én bankom már jelezte, hogy tárgyalnak velük a tartozásról.

A normatív támogatás eltörlése érzékenyen érintett: 60-70 millió Ft-tól estem el. Ez a fajta támogatás, ha csak papíron is, azért volt fontos, mert ez lett az első pénz az új filmtervekről kezdődő tárgyalásokon. A filmterv fejlesztéseknél ugyanis mindig az első pénz a legfontosabb. Gigor Attila filmje lenne a következő munkánk, nagyon jó könyv, 3 éve fejlesztjük. Hosszabb távon mi a KMH-ban valójában egy műhelyt szeretnénk építeni.

Az évi 8-10 film nagyon kevésnek látszik az eddigi 30-hoz képest, főleg ha a kisebbségi koprodukciókat is beleszámolják. Hozzánk hasonló méretű országokban sincs sokkal több, de valahol a kettő között lenne ideális. Sok pályaelhagyó lesz, attól tartok.”

Mikulás Ferenc producer, a Kecskemét Stúdió vezetője, a KAFF nemzetközi animációs fesztivál igazgatója.

„Az új koncepció szerintem még csak vázlat, sok ismeretlen tényezője van, elsősorban a Filmalap és a televíziók kapcsolata. A forgalmazásról sem hallottunk semmi konkrétumot. A regionális filmalapokról sem, pedig az összeurópai gondolkodáshoz ez ma már nagyon hozzátartozik. Ami az animációt illeti, semmi nem utalt arra, hogy a koncepció kidolgozói látnák, épp új népművészet születik az interneten. Egy nagyon praktikus koncepciót hallottunk, ami persze lehet, hogy menet közben finomodik, végül is az MMKA rendszere is sokat változott az elmúlt években.

Az évi egy animációs nagyfilm ígéretének természetesen örülök, de e pillanatban az is kérdés, van-e olyan stúdió, ahol ez elkészülhet. Problematikus, hogy szét lett dobva a műfaj rövid és hosszú animációra, miközben azt látjuk, az animáció ma már bárhol bármilyen műfajjal házasodva megjelenik, bőven kinőtt a rövid-hosszú felosztásból. Azt hiszem, a magyar animációt az egész kultúra viszonylatában kellene elgondolni. Most készítjük például 12 magyar író művének feldolgozását Kecskeméten. Mi ez, ha nem a magyar irodalom népszerűsítése? Húsz év alatt az MMKA-val sem sikerült elfogadtatni, hogy a játék- illetve animációs filmgyártás egészen más körülményeket igényel. Az animációs filmhez ott kell helyben lennie az eszközöknek, következésképp támogatni kellene a műhelyeket. A játékfilmeseknek egyébként volt műhelytámogatás, de az animációs filmet a régi rendszer sem támogatta. Diszkriminatív volt a rendszer és most is az. Lobbi érdekek szerint szerveződött a múltban, és félek, most is aszerint fog.”

Ulrich Gábor animációs rendező (a Magyar Filmművészek Szövetsége Animációs Szakosztályának tagja)

„A rövid animációra szánt 100 millió Ft-ot a szakma nagyon kevésnek tartja. Írtunk is egy levelet ez ügyben a kormánybiztos úrnak. Az új koncepcióban egyébként – nekem úgy tűnik –, egyértelműen a populáris tendencián van a hangsúly. Amivel nincs bajom, ha a szerzői animáció is megfelelő súlyt kaphat benne.”

Péterffy Zsófia animációs rendező, jelenleg egy gyerek- és egy felnőtt sorozaton dolgozik.

„Hogy a magyar animációs iparnak a televízió lenne az ideális bázisa, azt kétlem. Megrendelőként igen, de szervezetileg semmiképp. Az animációs tartalmaknak egyébként óriási perspektívái vannak, csak kevesen ismerik fel. Tulajdonképpen interaktív tartalmakra is kellene fejleszteni, az új koncepció azonban mit sem tud az internetről. Egyébként attól, hogy ne lenne nézője az animációnak a televízióban, egyáltalán nem tartok. Mindenki folyton azt kérdi tőlem, miért nincs animációs film a tévében. Többek közt azért, mert a televízió sajátosan alkalmazza a médiatörvényt. Fillérekért megvette a Pannónia filmjeinek örökjogait, és letudva a kvótát, a régebbi filmeket játssza, szigorúan éjfél után. Újakat pedig nem vesz.”

„Az animációs film egy iparág is, nem csak képzőművészet. Evvel pedig lépést kell tartani. Ha nem épül ki a magyar animációs film korszerű, a digitális technológiák és a hagyományos animáció ötvözetén alapuló ipara, nincs miről beszélni. Az évezredforduló óta 4 magyar egészestés animáció készült. A színvonal nagyon egyenetlen. A döntéshozók valószínűleg teljesen tájékozatlanok, mennyibe is kerül ma az animáció, és milyen lehetőségei vannak. Ugyan újra meg újra felírják a zászlóra, hogy gyerekfilm, meg családi film, ehhez képest egy darab egészestés nem készül. Szívesen elmondanánk nekik a javaslatainkat, hogyan írják ki a pályázatokat, hogyan segítsék a magyar animáció iparának talpraállítását, de eddig még senki sem kérte ki a véleményünket.”

„A zöld sárkány gyermekei a fesztiválokon kifejezetten népszerű, itthon viszont nagyon csekély volt a nézőszám. Ugyanez igaz Tarr Béla, Kocsis Ágnes, Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek filmjére. Pedig külföldön mindegyik bizonyított. Magyarországon eljutottunk oda, hogy a legértékesebb filmjeink sem ütik meg már a kultúrafogyasztó réteg ingerküszöbét. A 3 évvel ezelőtti állapotokhoz képest is katasztrofális a helyzet. (Tavaly 40 filmre mindössze 500 ezer néző volt a hazai mozikban kíváncsi. – M. K.) Nyilván sok oka van ennek, az embereknek nincs pénzük, a forgalmazás gyakorlatilag összeomlott, a Filmszemle iránt is nagy volt az érdektelenség. Hogy az új rendszer mit tehet, s mennyiben helyezi a hangsúlyt a kommercialitásra, nem tudom. De nekünk, filmkészítőknek is meg kell tenni mindent, hogy visszanyerjük a közönséget. Amíg nem tudjuk, kik döntenek a tervekről, nincs mit mondani. Mellesleg nem tartom szerencsésnek, hogy a szakmával nem történt konzultáció ez ügyben. Nagyon szegényesek a filmjeink, bérházban, tanyán, vagy, mint az enyém, raktárban játszódnak, látszik, hogy mindenki beszorul egy helyszínre. A zöld sárkány gyermekei 180 millióból készült. A nézők valószínűleg azért is fordultak el a filmjeinktől, mert nem kapják meg látványban azt a színvonalat, ami ma egy mozifilmtől elvárható. Amikor kijut egy-egy filmünk külföldi fesztiválra és beszélgetünk a kollégákkal, az ember nem meri megmondani mennyiből forgatott, nehogy azt mondják, beengedték a videoszakkört.”

Felméri Cecília erdélyi magyar rendező, Végtelen percek című kisjátékfilmjét, mely a Szemle versenymezőnyében szerepelt, az MMKA támogatta.

„Az előző rendszerben biztosan sok negatív dolog is volt, de az nagyon jó volt, hogy sokan jutottak filmkészítési lehetőséghez. A magyarországi filmesek mostanáig kivételezett helyzetben voltak. Romániában nagyon nehéz filmhez jutni, mert kevés az Alap pénze, évente 8-10 nagyjátékfilmre elég. Most itt is ilyesmi lesz, sőt még nehezebb. A kisfilmek eddig egy-egy nagyfilm farvizén is el tudtak készülni, a projektcégek mostantól kizárják az efféle pozitív susmusolást. És az ember, ha nagyjátékfilmet szeretne, kissé aggódik, mert miért pont én lennék, aki filmhez jut?”

„Fogalmam sincs, be lehet-e férni 8-10 filmbe. És nem tudom, hogy például olyan filmek, mint a Csoma legendárium vagy az Iszka utazása, amelyek egészen más elbeszélési formát választanak, mint amit megszoktunk, egyáltalán meg tudnak-e majd születni? Az ilyen filmek nélkül pedig nagyon szegények lennénk. Van egy nagyjátékfilm forgatókönyvem, az Új Budapest Stúdióban fejlesztjük három éve, számos külföldi forgatókönyvfórumot megjárt, többek közt a Binger Filmalapban fejlesztettem öt hónapig Amszterdamban. Szerintem jól megírt könyv, de nem merném állítani, hogy megfelel az amerikai szisztémának, amit ugye ismerünk – plot pointok, hasonlók. Bár nem mondta senki, hogy ez az elvárás, de ez van a levegőben. Amikor jártam Európát ezeken a könyvfejlesztéseken ugyanazokkal az emberekkel találkoztam mindenhol. Kenyeres Bálint, Nemes Jeles László, Bodzsár Márk, Zomborácz Virág, sokan vagyunk, akik első film előtt állunk, és sokan közülünk nagyon érdekesek. Szóval nagy meccs lesz. Az új szisztémáról egyelőre inkább kérdéseim vannak. Volt szimpatikus elem is, nagyon tetszik például az a televízió, ami magyar filmeket játszana. Mert lemegy a Szemlén háromnegyed házzal a filmed és aztán megy a fiókba.”

Mészáros Kati operatőr-rendező. Több kisjátékfilmje van, Laci című filmjéért (rendezte Szabó Iván) pár éve a HSC 60 ezer dolláros operatőri díját nyerte el, melyet mostanáig nem sikerült filmre váltania.

„Annyi minden változott tavaly május óta, hogy az ember tulajdonképpen beáll arra, hogy higgyen is, meg ne is, merjen is, meg ne is. Közben persze cselekedni is kell. Aztán mindig kiderülnek dolgok, mindig mondanak valamit, aztán az vagy úgy lesz vagy nem, és ilyenkor az embernek a magába vetett hite, hogy forgathat, óhatatlanul takaréklángon van. Azon gondolkodik, hogy elmenjen innen, vagy maradjon... de ideköti minden, itt szeretne dolgozni. Csak annyit mondok, aki az új rendszerben lehetőséget kap majd, az örüljön és legyen felkészülve mindenre.”

Reisz Gábor filmrendező, az SZFE végzőse. A Külalak a Szemle kisfilmes versenymezőnyében, a Judith Keith a tévéfilmek között szerepelt.

„Az Egyetem eddig minden évben kapott egy bizonyos összeget az MMKA-tól, és azt az iskola osztotta szét a filmek közt. Döntően ebből készült a Külalak is, illetve besegített az I’m Film, a Proton és a Sparks. Ami engem érdekel, hogy a tervezett 8-10 filmből vajon mennyi lesz az elsőfilm? Ha azt veszem, hogy tavaly végzett egy osztály, akik közül még senki nem csinált nagyjátékfilmet, hát nem lesz könnyű nagyfilmmel diplomázni. A Hajónapló sorozatban kortárs magyar írók műveiből készültek kisfilm-adaptációk. Jó lenne, ha lennének hasonlók.”

„Engem mindig zavart, hogy egy belterjes társaság osztotta egymásnak a pénzeket. Meg sem próbáltam soha az MMKA-hoz pályázni, tudtam, hogy nem nyerhetek, mert nem vagyok tagja egyik klikknek sem. Azt mondom, jó hogy most mindent felborítanak, hogy vége egy világnak. Nem tudom, jobb lesz-e ami jön. Ha néző és film találkozik, az már eleve jó. Én bizalmat szavazok az új rendszernek. A forgatókönyv-koncepció például tetszik – bár annyi grafomán ember van ebben az országban, hogy ha Vajnáékat megbombázzák, 4-5 ezer forgatókönyvvel máris összedőlt a rendszer. Szóval ennek is vannak buktatói. Az én filmemnek itt, az Urániában 6 alkalommal volt 425 (!) fős teltháza. Az MTV1-en nagyjából 300 ezren látták. Minimális pénzből készült, az NKA és az ORTT 18 milliójából, plusz a 20%-os adókedvezményből, és engem kivéve mindenki ki van fizetve. De a rengeteg gratuláció, email számomra fontosabb. Én egy nagyon boldog elsőfilmes vagyok.”

Lakatos Róbert erdélyi magyar filmrendező, jelenleg dokumentum-játékfilmje, a Bahrtalo! második részét fejleszti.

„Amikor új rendszer jön, az első reflex, hogy mozdulnánk visszafelé. A Bahrtalónak annak idején az MMKA rendszerében például nem is volt helye. Úgy kellett kiküzdeni. S csak utána jelent meg a lehetőség, hogy fikciós dokura is lehet pályázni. Szóval az MMKA is fejlődött. Egy központosított rendszernek nyilván meg vannak a maga hátrányai. Én is tartok attól, mi van, ha majd egyetlen ízlés uralja, és az pont nem az enyém. Viszont – paradox, de így van – egy központosított rendszer sokkal rugalmasabban tud reagálni, mint egy nagyon demokratikus.”

„Most úgy tűnik, elengedték a kisfilmesek kezét. Jogos felvetés, hogy mi lesz velük, egyáltalán valamennyi kisműfajjal. Jó lenne, ha a Médiaalap vezetői is mondanának ezzel kapcsolatban valamit. A kisjátékfilm látszólag nem annyira fontos, közben pedig épp ebben a körben rengeteg színvonalas dolog születik. Egyáltalán, elmozdulási pont sok-sok filmes számára. A Csicskát Cannes-ban nagyon jól fogadták. Mostantól minket ott jegyeznek, s a következő filmnél sokkal könnyebb helyzetben leszünk. A Csicskában egyébként nincs MMKA-pénz, mert ugyan pályáztunk, de már nem volt hova. Ám mivel erős volt az anyag, közben elkezdtük szervezni a forgatást, s végül megcsináltuk önerőből. És igazunk lett. Jó befektetés volt.”

Kékesi Attila dokumentumfilm-rendező, tanár a Filmművészeti Egyetemen. Motalko című filmje a Szemle versenyprogramjában szerepelt.

„A dokumentumfilmeket most hossz alapján kettéosztották, az egészestések maradnak a Filmalapnál, a többi megy a Médiaalaphoz. Ez egyenlő a teljes létbizonytalansággal. Arra sincs semmi garancia, hogy a közszolgálati tévék támogatják majd a műfajt, s itt a dokumentumfilmekre mint filmes alkotásokra gondolok. Szó volt egy 725 millió Ft-os tervről, amiből 300 menne dokumentumfilmre, 225 ismeretterjesztő filmekre. De ki garantálja ezt? Andy Vajna nem tud Szalay Annamária helyett nyilatkozni! És vajon hány egészestés dokumentumfilm fér bele az ígért 8-10 mozifilmbe? Gondolom, egy. Nem bízom benne, hogy pont én leszek, aki lehetőséget kap. Attól tartok, nekem most újfajta jövőképet kell kialakítanom. Eddig sem a filmjeimből éltem, inkább mindig pénzt kellett betennem a produkcióba, de ha folytatni akarom, külföldi pályázatok után kell néznem.”

„Egy éve áll a szakma, sőt, lassan a második év is kimarad, hiszen idén is jó, ha 3-4 nagyjátékfilm elkészül. Az MMKA-hoz évek óta nem pályáztam. Illetve az utolsó évben igen, de azokat a pályázatokat végül visszaadták. A Puskás volt az utolsó filmem, 2009-ben, azóta gyakorlatilag saját pénzen forgatok. De meddig? Most az „egyéb” műfajokat nagyjából kiszervezik az Médiaalaphoz, ezek a filmek ott fognak elkészülni. De a Filmtörvény a televíziókra nem vonatkozik! Vajon mi készteti majd őket, hogy rendeljenek tőlünk bármit? A köztévé percenként körülbelül 4-5000 Ft-ért vásárol tőlünk filmeket. Ha ő maga akar gyártani egy dokumentumfilmet, annak a költsége 3-10 millió Ft. Vajon mi érdeke fűződne hozzá húsz- harmincszoros áron filmeket készíttetni? Szóval, aggódom.”

„A Filmszemlén voltunk utoljára együtt, mostantól megszűnünk közösen filmesek lenni. A dokumentumfilm, miközben a magyar filmkultúra szerves része, az új koncepcióban átkerült a Médiaalaphoz. Nem tudom, hogy kik, de elengedték a kezünket. Mi dokumentumfilmesek alkalmazottak leszünk a média világában. Ez azért baj, mert aki dolgozott már a televíziónak, tudja, hogy a televíziós gondolkodás egészen másfajta, mint a filmes. Az elkészült filmek sorsa is más lesz. A televízió lesz a jogtulajdonos, egy-egy mű élete, sorsa rajta fog múlni. Az MTV a jelenlegi koncepció szerint körülbelül 300 millió Ft-ot tartana fenn a dokumentumfilmek számára. A Médiatanács lenne a pályáztató, ő állítaná a zsűrit, ő határozná meg a pályázati tematikát a közszolgálati televíziók vezetőivel. Ebben a tervezett új rendszerben senki nem támogatná többé például a hosszabb folyamatokat feldolgozó filmeket, valószínűleg a történelmi filmeket sem, a műhelyeket, a filmek előkészítését, valamint a dokumentumfilmes infrastruktúrát, klubok, szakmai fórumok és fesztiválok szervezését, könyvkiadást stb. stb. Ezért döntöttünk úgy, hogy közös beadvánnyal fordulunk a Filmalaphoz és a NEFMI-hez, melyben kérjük, tartsanak meg egy összeget a független dokumentumfilmre. Ha mi a tévékhez kerülünk, ebek harmincadjára jutunk.”

„A rendszer állítólag azért változik, mert az MMKA tönkrement. De februárban Berlinben, a Collegium Hungaricumban az európai filmalapok képviselői elmondták, nem lehet, hogy egy ország filmtámogatása tönkremenjen, mert az része a kultúratámogatásnak, ami nem mehet csődbe, mivel nem profitábilis. Akik loptak, azokat felelősségre kell vonni. De a csőd fogalmilag kizárt, a kultúrára fordított pénzek egészen másként térülnek meg. Ha az új koncepció a piacképességet célozza meg, elhibázott. Egyébként ma, ha a világban politikai döntés születik egy ország felhozataláról, elkezdik nyomni a pénzt a humán- és a reál-területekre egyaránt. Ahogy például Dél-Korea vagy Izrael feljött, úgy jött föl a koreai, az izraeli film is. A forgatókönyv-centrikusság mint idea jó, ha nem a kommercialitás irányából jön, mondván, hogy egy jó sztori elviszi a filmet. Én tanítottam a New York University-n, ahol Bíró Yvette is, foglalkoztunk a hollywoodi filmek hatásmechanizmusával. Vajna is nyilván erre gondol. De mit tud ezekkel kezdeni egy művészfilm, ahol a jó történet csupán egyike az összetevőknek? Sajnos nem hinném, hogy az új Filmalap olyan tervekre vár, mint mondjuk Fliegauf Tejútja. Pedig annak is pontos forgatókönyve volt. Csak épp nem szórakoztatni akart egy hatásos történettel.

Hogy a magyar filmmel mi lesz, nem tudom. Hogy Andy Vajna eddig mit képviselt, azt tudom. És azt is, hogy az európai filmgyártásban nem ezek az elvek érvényesülnek. Most, hogy producerként is dolgozom, többek közt Nemes Gyula tervén is, szinte minden európai filmalapítványt és vezetőjüket megismertem. Ez utóbbiak nem producerek, általában semmilyen szinten nincsenek involválva a filmszakmában. Az alapok függetlenek a politikától, nem kereskedelmi igényeket szolgálnak, és a költségvetés törvényileg meghatározott százaléka támogatja őket. Egyöntetű a mentalitásuk: emelni a nívót és nem kiszolgálni! A kormánybiztos koncepciójából félő, hogy hiányzik ez a nívó-emelő, identitásnövelő funkció, miközben erre lenne szükség. Ha tévednék, csak örömömre szolgálna. Mert ez az ország már most döbbenetesen leszakadt állapotban van.”

„Az új rendszer első olvasatra kimondottan producerbarát, ez az irány ugyanakkor könnyen válhat alkotóellenessé. Mert az, hogy mostantól projektcégeket kell létrehozni, a világban sok helyen megszokott. Hogy a Filmalap delegál egy könyvelőt, ezzel sincs bajom, hiszen mi mindig tisztességesen ráköltjük a filmre, amit állami támogatásként kapunk. Az, hogy a tervek szerint lesz az alaptól egy line producer, azok számára, akik külföldi koprodukciókban vesznek részt, szintén rendben van, hiszen sokszor előfordul, hogy a külföldi pénz mögé betesznek valakit, aki annak felhasználását kontrollálja. A gondok ott kezdődnek, amikor Makk Károly felteszi a kérdést, hogy vajon ki dönt a könyvekről, illetve a kurátorok személyéről, s a kormánybiztos azt válaszolja, ő, egyszemélyben, szakmai egyeztetés nélkül. Innentől kezdve én attól félek, hogy Andy Vajna nemcsak strukturálisan szeretné rendbe tenni a magyar filmszakmát, de tartalmilag is. És ezt én nagyon súlyos problémának érzem. Ugyanis tekintettel az elmúlt években születő európai rangú magyar új hullámra, a végső tartalmi felelősséget én mindenképp az alkotókra és a producerekre bíznám.

Ami pedig a bankügyeket illeti, nem tudok nem bízni benne, hogy hamarosan találnak megoldást. Mert ha nem, teljesen mindegy milyen új struktúra van, a magyar filmszakma összeomlik.”

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 04-07. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10699